Karácsony és egyebek

Az elmúlt pár nap, sőt az egész év csúcspontja a karácsony volt, pontosabban kellett volna legyen. Aztán valahogy felemásra sikeredett.

Heten gyűltünk össze Óbudán, ahol már fel volt díszítve a fenyőfa, mire megjöttünk. 

Először ettünk, mert mindenki nagyon éhesen érkezett.

Kétféle levesből lehetett választani: borsóleves nokedlivel és húsleves macesz-gombóccal. Imádom a maceszt (nem vagyunk zsidók), ezért a zöldséges levesbe pluszba beleraktam egy csomó gombócot. 

A főfogásnál háromféle választék volt: húsevőknek töltött káposzta, vegáknak töltött paprika (kölessel töltve) illetve töltött gomba, a köret krumplipüré vagy főtt krumpli.

Süteményből annyi fajta készült, hogy megszámolni sem tudom, de egy valami idén kivételesen nem: a bejgli. Amúgy volt zserbó, kétféle püspökkenyér (mazsolás és csokimázas), hókifli, mézeskalács, meg a lányom hozott még mindenféle kókuszos meg mézes meg diós meg mákos nyamit.

Ezután következett az ajándékozás. Tök jó formában, Anyukám ugyanis mindenkit eszperente nyelven, csupa E-betűvel jellemzett, és ki kellett ebből találni, melyik ajándék kié. 

Íme az enyém, szerintem nagyon ötletes. Én majdnem mindenkinek élményt (utazás, program) adtam. 

Kaptam egy úszóbérletet és egy okos-órát, amivel egyelőre még semmit sem tudok kezdeni, mert azt sem tudom, mire jó. Ezen kívül hyaluronsavas krémet, meg is köszöntem a célzást a ráncaimra, és még apróságokat, finomságokat.

A családunk nagyon szeret társasjátékozni, most is játszottunk egy Fedőnevek-et, amit mindenki nagyon élvezett.

Aztán a beszélgetés már nem sikeredett ennyire felhőtlenre. Az év során felgyűlt feszkók most robbantak ki, felszínre kerültek elfojtott és ki nem mondott sérelmek, ment a múlt felhánytorgatása és a vádaskodás.

Nem akarok úgy tenni itt a blogon, mintha minden tökéletes lenne nálunk: ez a nap kifejezetten rosszul ért véget, főleg számomra.

Mindeközben Kende Kanadában boldogítja öcsémet és sógornőmet, Torontóban, ahol amúgy most nagy hó van, játszik, sportol, kajál és bulizik az unokatestvéreivel.

Mint említettem, hoztam egy döntést a jövőmről, a jövő évről, amiről a közeljövőben részeletesen is olvashattok majd. Ezzel kapcsolatban tettem néhány előkészítést a hétvégén, jöttem-mentem ide-oda, Hévvel, villamossal, metróval (sorrendben ezek a kedvenceim a kötött pályás tömegközlekedési eszközök közül). Valamint sétálgattam Budapest belvárosában és Óbuda különböző részein is, újabb felfedezéseket téve.

A külföldiek is szívesen fedezik fel hazánkat, fővárosunkat. Mondjuk hogy egy malájnak hogy van kedve az otthoni 30 fokból az itteni 3 fokba jönni, az rejtély. Ami ráadásul mínusz 3-nak érződött az erős szél miatt. 

Mindenesetre egy majdnem 30 fős malajziai csoporttal jártuk be Budapestet, szerencsére félig-meddig busszal. De ugyebár a Budai Várba nem mehet be a busz, a Hősök terén csak ki kell szállni sétálni, fotózni, szóval bőven volt részünk szélviharban. 

A szállodájukból pont a Parlamentre lehetett rálátni. 

Először a várba mentünk fel, ahol megnéztük a Budavári Palotát, a Sándor Palotát és a Karmelitát, Mátyás király és Szent István szobrát.

Szép volt a kilátás a Dunára, a hidakra és Pestre a Siklótól és a Halászbástyától.

A Mátyás templomot közelről, a Szent István Bazilikát csak távolról láttuk. Budáról Pestre utaztunk át, közben érintve a Nagycsarnokot vagy a Zsinagógát.

Az Andrássy útról a Hősök tere volt a cél, közepén a szobrok a látványosság. Két szélén a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok ad szép keretet a térnek. 

A műjégpályán (de sokat jártam én oda kamaszkoromban!) rengetegen korcsolyáztak, látványos háttér volt mögötte a Vajdahunyad vára. A Városligetet busszal jártuk körbe, aztán a Duna-korzónál szálltunk ki és a Vörösmarty tér lett a végállomás.

A Duolingo-n kerek számhoz érkeztem: immáron 700 napja nyomom a nyelvtanulást ilyen formában. De bevallom, most nincs hozzá annyira nagy motivációm, szóval esténként megcsinálok mind a négy nyelvből egy-egy leckét és ennyi.

Olyan jó érzés, mikor a volt tanítványaimmal kommunikálhatok! A mai napig rendszeresen előfordul, hogy rám írnak, chattelek velük. Egy tanárnak nincsen nagyobb öröme és elismerése, mint amikor érzi, tudja, hogy a régi diákjai szeretettel gondolnak rá. Habár sok év eltelt, és megvan közöttünk a korkülönbség, de mára már ők is felnőttek, és vannak közös témáink.

Körülbelül két hetet kihagytam, és nem futottam, sőt, alig sportoltam. Most magyarázkodok, de a köd és a sár Nógrádon tényleg nagyon nem vonzott kifelé. 

Viszont a napsütés hatására Óbudán nem tudtam ellenállni a kimozdulásnak. Úgy gondoltam, ha lúd, legyen kövér, messzire megyek, és onnan addig futok visszafelé, ameddig bírom.

Elhéveztem Békásmegyerre, az állomástól kikocogtam Pünkösdfürdőhöz. 

Innen a Duna-parton futottam végig Csillaghegy, Rómaifürdő, Aquincum érintésével. 

Az Északi vasúti híd alatt áthaladva eljutottam a Gázgyárig, a munkástelepig, majd a Graphisoft parkon át a tisztviselő villákig. 

A folyó menti sétányon át értem el az Óbudai-szigetre vezető K-hídig, aztán Filatorigáttól a Fő térig.

Nagyon jól esett, nemcsak fizikailag, de mentálisan is, sőt, főleg úgy. Nagyon kellett már, hogy kiszellőztessem az agyamat, és kifussak magamból minden szarságot, ami bennem kavargott az utóbbi időben. Ilyenkor az ember csak megy előre, sokszor semmire sem gondolva, a tájat csodálva.

Később az útvonalat csekkolva tudatosodott bennem, hogy lazán megvolt a 10 km. Hihetetlen, hogy nyáron ezt tűztem ki éves célomnak, akkor eléggé elérhetetlennek tűnt, most meg kihagyás után, előre semmit sem tervezve simán teljesítettem. Tökre büszke vagyok magamra!

A héten még mozogtam egy kicsit, ami egyben egyfajta családi esemény is volt. A húgommal, a sógorommal és az unokaöcsémmel találkoztunk Óbudán. Eljöttek a Fő térre, hogy együtt korcsolyázzunk. Felidéztük a régi emlékeket, amikor a húgomat én tanítottam korizni a városligeti műjégpályán kb. 35 éve, úgy, hogy háttal mentem és fogtam a kezét (aztán egy napig fájt utána a derekam 😊)

A modern korban viszont már feltalálták a pingvineket, úgyhogy unokaöcsém egy ilyenbe kapaszkodott a jégen, mi meg őt húztuk, toltuk, de persze néha egyedül is róttam a köröket. Nagyon jól esett a mozgás, és hogy együtt töltöttem velük egy kis időt, főleg a kis cukisággal. Felültünk vele a Mikulás kivilágított szánjára és kaptam tőle egy kedves kiszínezett képet ajándékba.

Nemrég befelé a nógrádi pótlóbusz késett fél órát, ott fagytunk szét a megállóban, és persze lekéstük az összes lehetséges csatlakozást Vácott. Most a Nyugatiban ültem a személyvonaton húsz percet, hiába. Semmi tájékoztatás, aztán az utolsó pillanatban közölték, hogy a vonat egyáltalán nem közlekedik. Uzsgyi le, futás át a zónázóhoz, épphogy elértem. (Vajon az idősebb, kisgyerekes, nehezen mozgó, csomagokkal közlekedő útitársaimmal mi lett?)

Fuck MÁV, de tényleg, és fuck Lázár meg az egész bagázs! Nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie! Budapesten miért képesek pontosan közlekedni a járművek, itt miért nem? Elvileg Vác és Diósjenő között hétvégétől újra jár majd a kispiros (Jenő és Gyarmat között még mindig nem), de hát a kisiklás óta csak a legkritikusabb szakaszt csinálták meg. Mi lesz a többivel, ahol mindjárt szétesnek a talpfák és olyan girbegurba a sín, mintha a hullámvasúton ülnénk? Ez ma Magyarország. ☹

Mindeközben múltkor sikerült a Metropolitan Eurocity-vel utaznunk, ami cseh vagy szlovák vonat, full modern és kényelmes, igazi XXI. századi járgány (szegény kispirossal össze se merem hasonlítani). Pont egy gyerekvagonba kerültünk, ahol az asztalon társasjátékot találtunk, játszottunk is vele egy menetet. Az egyik sarokban pedig mese-sarkot alakítottak ki, ahol rajzfilmek mentek, amiket lépcsőzetes üléseken ülve lehetett nézni a kicsiknek. Így is lehet, így is lehetne.

Most végre itthon, mert a sok megpróbáltatás után a happy end, hogy akadt egy kedves fuvarom hazafelé kocsival Vác és Nógrád között. Az ünnepek Almáskert kedvenc virágneves utcájában, egy kedves kis házikóban kezdődtek és értek véget, nagy boldogságban. Számomra ez sokkal nagyobb öröm, mint a karácsonyfa, a szaloncukor vagy a bejgli.

Innentől következik egy kis itthonlét, pár nap nyugi és visszarendeződés, tanítás és gyerekek, házimunka és pihenés. Aztán jön 2025 utolsó napja, amikorra bulit nem tervezek, ellenben áttekintem, mik történtek velem az elmúlt 12 hónapban, és elkészítem az írásos és fényképes évértékelőt. 

 

2025. december