Elballagott

Bizony, Kende, egyetlen fiam, második gyermekem az öt közül a tegnapi napon elballagott az általános iskolából. Ez azért vicces, mert egészen 2017. szeptember 1-ig nem is járt ilyen jellegű intézménybe.

Élete eddigi 15 éve alatt összesen egy tanévet töltött oktatási intézményben. Nagyon érdekesek voltak ennek az évnek a tapasztalatai.

Eddig utált mindent, ami a tanulással kapcsolatos volt (pedig komolyan megpróbáltam színesen és élvezetesen foglalkozni vele), már attól rosszul volt, ha meghallotta azt a szót, hogy „iskola” vagy „vizsga”.

Érdekes, hogy amikor megtudta, hogy suliba küldöm őt meg Csillagot, akkor húgával ellentétben nem tiltakozott kézzel-lábbal, és nem kapott pánikrohamot meg sírógörcsöt. Közönyösen, érdektelenül törődött bele a megváltoztathatatlanba.

És most, 9 hónappal később ő írta meg a tanárbúcsúztatóra a Csilla néniről (osztályfőnökükről) szóló szöveget, és a nyolcadik év összefoglalóját is. Az összes tanárnő sírt, amikor elmondta, különös tekintettel az érintettre.

A ballagáson pedig Jobbágy Károly „Búcsúzó” című versét szavalta el. Abszolút objektíven figyeltem, de tényleg profi volt. Visszajelzések a tanároktól:

"Megborzongatott, ahogyan Kende mondta a verset. Kár, hogy Kende nem jött hamarabb, mehetett volna versmondó versenyekre. Igazán fontolóra vehetné a színészi pályát."

Ehhez tudnotok kell, hogy előző éjszaka borzalmasan érezte magát. Hasogatott a feje, magas láza volt, rázta a hideg, és hányt is. Éjjel borogattam, teáztattam, szétizzadta magát, aztán hajnalban ugyanez ismételve. Egyikőnk sem aludt túl sokat…

Reggel kérdeztem, Kende, biztosan elmész? Ha nagyon rosszul érzed magad, maradj itthon. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Ez egy becsületbeli ügy volt neki, hogy amit vállalt, az véghezviszi. (Sajnos itthon nem mindenről mondható el ugyanez…)

További vélemények, nemcsak a versmondásról, hanem róla: "Nagyon tuti hapsi a Kende, jól meg fogja állni a helyét az életben. Jól beleilleszkedett a közösségbe, sőt, maga is segített összekovácsolni a közösséget. Nagyon segítőkész, mindig lehet rá számítani." (Mondjuk itthon ez se mindig jellemző rá…)

Az iskolát gyönyörűen feldíszítették virágkölteményekkel. Le a kalappal a hetedikesek előtt! Jövőre Csillagéknak fel kell kötni a gatyájukat, hogy hasonlóan búcsúztathassák a ballagókat.

Rögtön érkezéskor virágkapun kellett áthaladnunk. Az előtérben kiállították a megyei versenyek legjobbjainak okleveleit, köztük volt Kendéék kézilabda és futócsapata is. Ott állt a tabló is, és az iskolazászló is, díszesen körbevéve. Az ajtókon, a szekrényeken, ablakon, mindenütt virágok!

Megszólalt az utolsó csengő, végigvonultak az osztálytermeken, majd a hátsó kapun át ki a kertbe. Velük ballagott az osztályfőnökük, az igazgatónő és az iskola névadója, Hesz Mihály olimpiai bajnok is.

Itt várták őket a gyerekek, tanárok, szülők, rokonok, barátok. Elég sok gyerek ballagott (itt Nógrádon a 20 fölötti osztálylétszám már magasnak számít), tele lett a kert. 

Kendéhez eljött Nagymami a párjával, Ottóval...

Nagypapi a feleségével, Ágival, a húgom, Brigi a párjával, Petivel...

Az édesapja és persze a négy lánytestvére is. 

Zoli ide-oda futkosott, ő volt a főfő-fotós.

Minket, anyukákat az első sorba ültettek le. Ami egyrészt nem volt túl kellemes, mivel elejétől végéig tűzött ránk a nap, és aszalódhattunk a forróságban. Másrészt viszont a legközelebbről láthattuk gyerekeinket.

Harmadrészt pedig itt adtak át nekünk hálájuk jeléül egy-egy szál piros virágot. Nem véletlenül készítettem oda a zsebkendőt, volt bőgés ezerrel.

Mondjuk a zenék is nagyon hatásosan lettek kiválogatva, mind csupa megható szám, amitől szem nem maradt szárazon.

A nyolcadikosok vállán szép tarisznya lógott, benne pogácsa, pénz, és később ide került Csilla néni festett kavicsa, valamint a pendrive, amit Hesz Mihály ajándékozott nekik. 

Egyik kezükben virág, a másikban díszes fokos.

Sok ismerősöm, barátom fia vagy lánya végezte el most a nyolcadik osztályt. Nézem a ballagós képeket az interneten. tornaterem vagy betonozott udvar, kettő vagy akár három párhuzamos osztály, fél városnyi emberhad. Hálás vagyok, hogy ebben a kis faluban, ilyen szép természeti környezetben, ennyire bensőséges hangulatban történt meg itt a búcsúztatás.

A szövegek csöppet se voltak hosszúak és unalmasak, sokkal inkább lényegre törőek és személyesek. 

A nyolcadikosok nevében Nóri búcsúzott, őket pedig a hetedikesek bocsájtották útjukra. 

Szólt hozzájuk az igazgató és a névadó is. Nemcsak a magyar, hanem az olimpiai himnuszt is meghallgattuk. 

Lejla fuvolázott, majd felkerült az emlékszalag az iskola zászlajára.

Kende a fentebb már említett verssel zárta az eseményeket, ami után Laura még elmondta a Szózatot.

Végső búcsúként mindenki kapott egy lufit, amit szélnek eresztettek. Igen, tudom, nekem is az jutott eszembe, hogy ez mennyire nem környezetbarát dolog. Talán madarakat is felröptethettek volna, azok aztán nem szennyezik a földet-vizet. De azért szép és megható mozzanat volt ez is.

A kert sarkában az osztály összeállt egy utolsó csoportképre, még egyszer bementek a termükbe elköszönni Csilla nénitől, és végre mi is odaadhattuk Kendének a pompázatos csokrokat.

A miénket a kislányok szedték, Brigiéké kék (!!!) volt, Nagymamié pedig ehető (Ferrero Rocher-kat rejtettek a virágok közé).

Utána volt nálunk egy kis after-party. A fele csapat és a csomagok kocsival, a másik fele (a fiatalosak és strapabírók, azaz mi) gyalog.

Itthon előkerült a rengeteg sütemény, és nem tudtuk eldönteni, melyik a finomabb: Nagymami barackosa vagy Ági meggyes-diósa, Brigi pudingtortája, esetleg a kislányok kókusztekercse.

Sokat ettünk, sokat beszélgettünk, elláttam a családot zöldségekkel a kertből és befőttekkel a kamrából. 

Aztán Kende útra kelt: nyáron először várja őt az Everness és az önkéntesség, aztán az öcsémék Kanadában, utána a fecsketábor Dunaszigeten. Végül pedig szeptembertől a Nagybetűs Élet, azaz a középiskolás élet Abán, az Atilla király gimnáziumban.

2018. június