Szentendre - Skanzen

Képes beszámoló a Népi Napról, rengeteg fotóval

Én az a fura lány voltam, aki kamaszként oké, házibulikba meg koncertekre járt, de a szabadidejét ilyen helyeken is töltötte, mint Szentendre és a Skanzen. Óbudai voltam, közelsége okán osztálytársaimmal gyakran HÉV-eztünk ki a városba. Aztán amikor megnyitották Magyarország tudtommal első kerékpárútját, akkor kibicikliztünk, néha tovább is, Leányfaluba meg Tahitótfaluba.

A fő cél azonban általában Szentendre volt: lángosoztunk a sikátorban és fagyiztunk a Görög utcában, mászkáltunk az utcákon összevissza vagy kint heverésztünk a Duna-parton. Néha pedig kibuszoztunk a Skanzenba. Szerintem a népművészettel való szoros kapcsolatomat ez alapozta meg: parasztházakat terveztem, népi bútorokról, tárgyakról álmodoztam; anno még a néprajz szakkal is kacérkodtam.

Szentendrére ugyan tavaly eljutottam (nagyon szép emlék!), de a Skanzenben utoljára talán húsz éve jártam. Azóta épült fel a Balatoni-Bakonyi, a Felföldi-Észak-Magyarországi és az Erdélyi tájegység. Már nagyon bennem volt, hogy meg kéne nézni, el kéne újra menni. Év elején fel is írtam a bakancslistámra, de nyáron nem tudtam kipipálni. Ebben a kellemes kora-őszi időben végül aztán nekivágtam.

A Skanzenbe az út egészen pontosan 4 (!!!) óra volt kaputól kapuig. Ugyan a távolság csak 73 km, de négy busszal lehet oda eljutni, háromszor át kell szállni a Nógrád-Szendehely-Újpest Városkapu-Szentendre-Skanzen útvonalon. Be is vonatozhattam volna a Nyugatiba, és mehettem volna ki HÉV-vel, akkor sem járok jobban: 4 átszállás, és ugyanúgy kb. 4 óra utazás lett volna.

Kora reggel indultam Nógrádról, amikor még pára ült a völgyben.

Szendehelyen bevásároltam, és sétáltam egy kicsit a település központjában.

A Skanzen 9 órakor nyit, de hiába ér be a busz Szentendre központjába 9-re, onnan tovább viszont csak 10.25-kor indul. Először mérgelődtem a logikátlan menetrend miatt, aztán kitaláltam, hogy kihasználom azt a majdnem másfél órát arra, hogy körbejárjam a várost.

Ha megkérdezné valaki, melyik a kedvenc magyar városom, Szentendrét választanám. (Jelenleg a külföldi városok közül Piran a top nálam.) Mint mindig, most is elvarázsolt.

Hangulatos cukrászdák, kávéházak, kézműves boltok, múzeumok (Kovács Margit, Barcsay, Czóbel, Ferenczy, Kmetty…), lépcsők és sikátorok, tarka ernyők és lampionok…

Szentendre a rengeteg templom, a sok torony városa…

Falakra felfutó borostyán és vadszőlő, osztott ablakok és fakapuk, cégérek, pirosra, kékre, sárgára, zöldre festett házak…

Patakpart és folyópart…

Utána beszélgettem egy kedves ismerősömmel, és azt mondtam neki, hogy ha kötelező lenne városba költöznöm, akkor Szentendre belvárosát választanám. Ő viszont azt mondta: szerinte pont így marad számomra varázslatos, hogy ritkán látom, így újra és újra rá tudok csodálkozni a szépségére.

Aztán végre megérkeztem a Skanzenbe. Pardon: Szentendrei Néprajzi Múzeum. A főépület egy vasútállomás, a központban óriási térkép, amit papíron magammal is vittem, jó szolgálatot tett.

A vasútállomás külső nem véletlen. Régi vonattal is be lehet járni a kb. 80 hektáros területet. Több helyen autentikus vasútállomáson lehet fel- és leszállni. Emellett kerékpár is bérelhető.

Először a számomra új részeket akartam bejárni, viszont útba esett a „régi” Felső-Tiszavidék, amit nem hagyhattam ki. Jól is tettem, mert egy kedves idősebb úr felajánlotta, hogy elkalauzol, akivel nagyon jót beszélgettünk. 

Láttam itt faragott haranglábat, később felmásztam a domboldalra is egy fatemplomhoz (Mándoki).

A Skanzen legújabb és számomra talán a legkedvesebb része Erdély. Nagyon ötletes: egy „igazi” határon kell átkelni, ahol egy Dacia és egy Ikarus busz, régi zászlók, címerek és sorompók teremtik meg a hangulatot.

Miután az ember átmegy a főút alatt, megérkezik egy erdélyi városba (postahivatallal, patikával, kávéházzal, nyomdával, divatáru kereskedéssel)

Innen pedig egy erdélyi faluba jut az ember. Mivel édesapám családja Erdélyből származik, a kötődés miatt is éreztem a vonzódást ehhez a területhez.

Innen a Felföldi Mezővárosba sétáltam át.

Közvetlenül mellette van az Észak-Magyarországi falu. Ezeknek a háznak a stílusa hasonlít leginkább a nógrádi autentikus építészethez.

Azután a Balaton-felvidékre/Bakonyba gyalogoltam fel. Ez szívemhez közel álló vidék, hiszen három évig éltünk a Balaton közelében. Fel is ismertem a köveskáli mosóházat.

Ezután szerencsére maradt időm-energiám a számomra ismerős „régi” tájegységek felfedezésére is. Legelsőnek az Alföldi Mezővárosban jártam, ahol a fogadó tényleg étteremként működik, a pékségben drága péksüteményeket árulnak. A Vigadó ötvözi a múltat és a jelent, a szabadban épp esküvőre készültek. A malomban megtudtam, hogyan éltek anno a molnárok, a tanyát egy rackajuh-szobor őrzi.

A Kisalföldön folytattam tovább a barangolást.

Dél-Dunántúlról származik családom anyai ága, édesanyám Szekszárdon született. Ez a vidék volt a következő állomásom. Találtam is ott egy olyan szőlőhegyi tanyát, amelyhez hasonlatos lehetett az én dédszüleimnek.

A legutolsó tájegység Nyugat-Dunántúl volt. Kedvelem ezeket az őrségi zsúpfedeles, kontyos házakat.

A Skanzen területén több helyen is korhű ruhába öltözött emberekkel találkozni.

Számos aktív helyszín található itt, például lehet kenyeret lehet sütni, gyógynövényeket feldolgozni, gyertyát önteni, népi játékokat kipróbálni.

Jártam templomban, kápolnában, iskolában, kultúrházban, szatócsboltban, tímárműhelyben…

Láttam szél- és vízimalmot, boronaházat, talpas házat, fa-, vályog-, kőházat, barlang/pince-házat…

A házakban tisztaszobát, konyhát (szabadkéményeset vagy füstöset), pitvart, tornácot…

A portákon pajtát, ólat, csűrt, magtárat, górét, vermet, pincét, gémes- és kerekeskutat, faragott kaput, galambdúcot...

Szobrokat, kereszteket, zöldséges-, virágos- és gyógynövény-kerteket…

A Skanzen egyéb részei az amfiteátrum, a római romok, a szabadtéri kiállítások (pl. Malenkij Robot), és a hangulatos játszóterek.

Visszafelé a jó öreg zöld HÉV-vel utaztam, ahol egy izraeli sráccal beszélgettem. Szegény rossz jegyet vett, így megbüntette a kalauz. Először tolmácsoltam közöttük, aztán szóba elegyedtünk; kitárgyaltuk mindkettőnk országának helyzetét, és utazási élményeket mesélgettünk egymásnak. A végén azt mondta: „Nemrég megbüntettek, így szomorúnak kellene lennem. De a beszélgetés ezt elfeledtette velem. Köszönöm, hogy felvidítottál.”

A Népi Napnak tulajdonképpen lett volna egy utolsó fejezete, a Fonó. Majdnem fél éve nem voltam táncházban, a nyár teljesen kimaradt. Örültem a dupla (moldvai-mezőségi) táncház lehetőségnek, de végül kihagytam. 

Pizzáztam egyet Kendével, aztán a sok gyaloglás után kidőltem. Lefeküdtem egy kicsit pihenni, aztán miután felébredtem, még fáradtabbnak éreztem magamat. Úgyhogy egy másnapi Zen Terasz bulival kárpótoltam magamat.

 

2023. szeptember