Velem tényleg mindig történik valami (Júniusi programok 2.)

Ez a két-három hét talán még sűrűbb volt, mint az az időszak, amiről a „Velem mindig történik valami” című bejegyzés szólt. Megpróbálom nektek összefoglalni, mivel is töltöttem, töltöttük az időt. Ehhez most (komolyan!) elő kellett vennem a naptáramat, mert minden napra jutott legalább egy program.

Az iskoláról csak röviden, mert bár szeretek ott tanítani, szeretem a gyerekeket és a kollégákat, de most kicsit besokalltam. El is határoztam, hogy ha már kitört a vakáció, a suliról nem igazán szeretnék beszélni vagy írni, kicsit kikapcsolnám végre az agyamnak ezzel foglalkozó részét.

Úgyhogy csak dióhéjban: Megvolt az osztályozó- illetve az évzáró értekezletünk. Megírtuk a bizonyítványokat, törzslapokat, jutalomkönyveket és okleveleket. Aki valaha is csinált ilyet, az jól tudja, miről beszélek. Számomra (és sejtésem szerint sok tanártársa számára is) a tanév során ez mindig a legstresszesebb feladat.

Kiürítettük az osztálytermünket és előkészítettük a padlózáshoz. A nyári szünet alatt, az apukák segítségével, végre a mi termünk is szép új laminált padlót kap, és ha minden jól megy, új bútorokat is sikerül bele szereznem.

Az utolsó napok az iskolában már nem tanulással, hanem mozgással és közösségépítéssel teltek. Egyik nap túra és akadályverseny várt ránk. A hatodikosok már sokadjára bizonyították, mennyire sportos osztály (akár az ofőjük J ). Jó hangulatban és lendületes tempóban tettünk meg az utat Sóskútra. Út közben azonban akadályok vártak rájuk, minden állomásnál meg kellett mutatniuk, mennyit tudnak a környezetvédelemről és a természetről. Az első állomásnál egy környezetvédelmi totót kellett kitölteniük, a másodiknál állatok képeit kellett puzzle-ban kirakniuk. 

A harmadiknál az erdő fáit ismerték fel, és szelektíven összegyűjtötték a „véletlenül” szétszóródott hulladékot. A negyediknél pedig elrejtett állatképeket kellett megtalálniuk, majd a hangjaikkal összepárosítaniuk. Sóskúton, ami amúgy egy nagyon finom és bővizű forrás, ettünk, beszélgettünk, játszottunk. A gyerekek leginkább a meredek vízmosásba való leereszkedést, majd az onnan kimászást, kergetőzést élvezték.

Másik nap örömteli meglepetés érte iskolánk diákjait. Az Exatlon Hungary két versenyzője, Halász Vivien és Kővári Viktor látogatott el hozzánk. A gyerekek nagy visítással és tapsviharral köszöntötték őket. Megnéztünk egy róluk szóló filmösszeállítást, a tévés vetélkedőműsor legérdekesebb pillanataiból összevágva. Először kolléganőm meginterjúvolta őket, aztán a gyerekek is kérdezhettek tőlük. Lehetett tőlük autogramot kérni és velük fotózkodni.

A gyerekek két Exatlon-jellegű pályán is versenyezhettek csapatokban, kint a sportpályán, illetve a tornateremben. A legnagyobb szám persze az volt, amikor néhány merész vállalkozó Vivi illetve Viktor ellen állt ki, illetve mikor a két testnevelő-tanár versenyzett velük.

Volt még egy sportnapunk, amit már nagyon vártam, mert végre kiállhattuk a tanár-válogatottal a nyolcadikosok csapata ellen. Edzettünk is előtte - megérte. Szerencsére én is a csapat tagja lettem. Szinte végig pályán voltam, nagy büszkeség, hogy én dobtam az első kosarat. Utána nem túl sok pontot szereztem, én nem is ebben vagyok jó, hanem előre kitörésben, passzolásban, labdaszerzésben. 78:39-re nyertünk! A meccs végén egy végzős diák édesanyja egyedi, foltvarrott táskákkal lepett meg minket.

A ballagást többször is elpróbáltuk, majd megvolt a bolond-ballagás. Ilyen jellegűvel itt én még nem is találkoztam, mert tavaly ugye elmaradt, két éve pedig a faluban mentek körbe a nyolcadikosok. Most az iskolában, vicces hajjal, sminkkel, ruhában, még az osztályfőnöküket is összekenték fekete rúzzsal! (Sajnálom, hogy erről nincsen fotóm.) Szólt a zene, hülyéskedtek, az osztályom énekelt is nekik, valami mulatós dalt, amibe a végzősök is bekapcsolódtak. Egyszerre volt vidám és megható is.

A tanárbúcsúztató viszont nagyon megható volt! Sok nagyszájú lakli kamasz, felállt velünk szemben, megilletődve, ünneplőben. Verset szavaltak, énekeltek, majd személyre szóló üzenetekkel búcsúztak el tőlük. Végig mosolyogtam – nehogy elbőgjem magamat. Kaptunk tőlük tablóképet, aláírásokat, virágot, majd sütikkel vendégeltek meg minket.

A ballagás előtt gondosan kisminkeltem magamat – hogy aztán jól szétmaszatoljam a szemfestékemet a sírással. Szerettem ezt az osztályt! Ekkor visszaadtuk a gyerekeknek a személyre szóló búcsúzást; idézetekkel köszöntünk el tőlük, én három nagyon kedves tanítványomtól egy-egy Ákos-idézettel. Utána a tanári csapat kórussá változott, és két kollégánk gitárkíséretével előadtuk a „Vigyázz jól!” című Bojtorján dalt.

A tanév végi káoszt a Dunakanyarban pihentük ki. Egy híján az összes gyerekemmel Nagymaroson strandoltunk. Én főként napoztam a sekély vízben, a homokos parton, míg a gyerekek bent pancsoltak, egymást fröcskölték, dobálták, a végén pedig homokvárakat építettek (jelzem, korosztályuk 11 és 18 év között van). Annyira ki voltam dőlve, hogy egyszer a fák alatt a lombárnyékban szépen el is aludtam.

A Jerusalema tánc (ami egyben egyfajta Nógrád image-film is lesz) felvétele is most zajlott, két részletben. Profi filmesek jöttek, álló és mozgó kamerákkal, drónnal. Első körben a Taposó parkba mentünk az iskolásokkal. A diákok létszáma 162, ebből pont az egytizede, 16 gyerek táncolta el többször a Jerusalemá-t melegben, vakító napsütésben.

Tegnap a Várban már nem meleg volt, hanem kánikula, a nap pedig nem vakított, hanem tűzött, egyenesen minket melegítve, világítva. Ami azért volt extrán nehéz, mert közülünk sokan korhű viseletben táncoltunk. Rajtam egy hosszú ujjú, földig érő, vastag lenvászonból készült fűzős ruha. Élvezettel hallottam a filmesek utasításait: „Na, akkor ezt vegyük fel még egyszer!” Nekem azonban nincs is igazán okom a panaszra, hiszen utánunk a tűzoltók teljes menetfelszerelésben (!) táncoltak.

Na, szóval lezártuk a tanévet, méghozzá évzáró ünnepéllyel, majd a záró értekezlet után nyugdíjba vonuló kolléganőnk búcsúztatásával, azaz közös evéssel-ivással, beszélgetéssel-énekléssel.

A szülők ki szokták tenni a gyerekeik bizonyítványát a fb-ra, én nem teszem. Egyrészt, mert annyira nem is lettek jók, másrészt én nem méricskélem a gyerekeimet, pláne nem a jegyeik alapján. Mert lehet, hogy angolból kettes (nagyon nem az anyjára ütött), de fel tud ácsolni egy tető-szerkezetet. Lehet, hogy kémiából nem egy zseni (én se voltam az), de csodásan rajzol. Lehet, hogy vannak hármasai, de rengeteget olvas, és japánul tanul. Lehet, hogy nem lett jeles, mint sokan az osztályból, de bármikor összedob egy ebédet, és pikk-pakk felmászik a fára. Engem otthon nagyon nyomattak, kitűnő is lettem, aztán elkerültem otthonról, és egy rántást nem tudtam elkészíteni. Szerintem a mozgás, a művészet és a gyakorlati készségek legalább olyan fontosak az életben, mint az iskolai tanulás.

A gyerekeim amúgy tényleg rettentően unják és utálják már, ha róluk írok ide, ezért is teszem ezt mostanában nagyon ritkán (fotó végképp tiltva), így most is csak dióhéjban:  

Virág most végzi el a rajz-sulit, Fehérváron él a párjával, mellette dolgozik Csákváron. Kende a harmadik gimis évét fejezte be Abán, lett egy kedves barátnője, tanulás mellett (helyett J ) ő is dolgozik, és az ország öt pontja között ingázik (suli, Bori, Apa, Nagymami és Anya). Csillag nagyon magára talált Abán, lett sok barátja-barátnője, aktív közösségi életet él, hol ide megy, hol oda, jövő héttől épp önkéntes közösségi szolgálatra. A két legkisebb, már nem is annyira kicsi Hesz-es gyerekem részt vett az összes sulis programon, a héten pedig egy táborban voltak együtt.

Ez azért nagy szó, mert én folyamatosan nyüstöltem eddig is őket, hogy táborozzanak már, de tavaly például egyre sem tudtam őket rávenni. Most viszont Könyvtáros Táborban voltak. Azért pont ott, mert Tündér iszonyat nagy olvasás-mániás lett az utóbbi időben, emiatt szorgosan látogatja a helyi könyvtárat. Mivel nem szeretem fényezni a gyerekeimet, hozzátenném, hogy Kincső viszont utál olvasni, konkrétan soha nem is szokott, de a tábor neki is jó buli volt.

Berkenyén egy tanyát látogattak meg, felmentek a Nógrádi Várba, jártak a Csurgó-forrásnál és a Kálvária-dombon, a Tájházban, valamint a Vadasparkban is. Kézműveskedtek, volt gyöngyfűzés, festés, logó-tervezés, és persze sokat játszottak (pl. Adj, király, katonát!). Július közepén pedig mindketten sporttáborba mennek, hurrá!

Sporttáborban én is voltam a múlt héten, mármint tanárként. A harmadikos és negyedikes korosztállyal foglalkoztunk. Én voltam a játszás-felelős, kollégám a sport-felelős, de sok mindent együtt csináltunk. Volt gabalyodás, Antanténusz, Lépj előre, ha…!, vakvezetős, memória, ipi-apacs, fogócska, bújócska, és még sok jó játék. A legnagyobb kedvenc a számháború volt, azt minden nap követelték. 

Sokat mozogtak a gyerekek, de amikor épp leültek, akkor kidekorálták a vászon-zsákjaikat, vicces történetet írtunk, vagy mókás rajzokat készítettünk. A nagy hőségben igyekeztünk viszonylag árnyas, hűsebb helyekre menni. 

A Flórián-parkba a játszótérre, a vadonatúj Taposó parkba, a Csurgó-forráshoz, de sokat voltunk az iskolaudvaron a lombos fák alatt. A tornateremben kézilabda edzések és meccsek zajlottak, egyszer pedig egy külsős edző Boot Camp edzést tartott. 

Minden nap ízletes gyümölcsöket ehettünk, dinnye, málna, cseresznye, nektarin és alma. Csütörtökön, a legnagyobb kánikulásban utaztunk Szécsénybe. Hosszú és izzasztó volt az út a Robinson szigetekig, a buszon a gyerekek spontán szavaltak és daloltak. 

Itt trambulinoztak, játszótereztek. Egy árnyékosabb helyen a tóparton, a nádas mellett letelepedtünk, zenét hallgattunk, énekeltünk. Ezután vízre szálltunk; a gyerekek kenuzni tanultak. Jó volt kollégámmal evezni, bár főleg azzal töltöttük az időt a tavak labirintus-rendszerében, hogy a gyerekeknek mutattuk a helyes evező-fogást meg kormányzást. 

Utolsó nap Kincskereső játék volt, tíz állomást kellett térkép alapján megtalálniuk, ott feladatokat végezniük. Az utolsó feladat egyfajta Hesz X Faktor volt, a zsűri tagjai a középiskolás önkénteseink voltak. Ügyesen végigcsinálták a gyerekek, jutalmul hatalmas vízibomba-csatában vehettek részt. Délután zsúr volt, polifoam-okon szerepjátékok, masszázs, sütizés és tánc. Fárasztó volt a tábor, de közben nagyon jó is. Imádok gyerekekkel foglalkozni!

De most végre elkezdődött számomra is a szünidő!

Nagy szám, hogy végre sikerült egy olyan napot találnunk, amikor az összes gyerekem egyszerre mind ráér, meg is ünnepeljük ezt egy közös strandolással. Ha eltörlik azt a hülye kártyát, akkor a Palatinuson, ha nem, akkor Verőcén.

Apropó, kártya. Akkor végül magamról egy kicsit…

Nagyon szerettem volna eljutni koncertekre, amikre másfél éve megvan a jegyem, de ezeket még mindig (számomra érthetetlen módon) védettségi igazolványhoz kötik. Az oltás számomra nem opció, de gondoltam egyet, és elmentem egy antitest-vizsgálatra. Végül is, mit veszíthetek? Max. 9.000 forintot. Megvolt a vérvétel, majd megtudtam, hogy van ellenanyag a szervezetemben, méghozzá igen magas értéken! Ezek szerint voltam covid-os, csak tünetek nélkül. Éljen a szervezetem, amely a tudtom nélkül birkózott meg a kórral! Ebben az a jó hír, hogy hétfőn megyek a kormányablakba kártyát csináltatni. A mai Kowa-koncertről sajnos lemaradok ( L, ide most nagyon csúnya szavakat írnék, ha nem tudnám, hogy tanítványaim is olvassák a blogot), de a jegyemet Budapest Parkos utalványra váltom be, amit másfél évig bármilyen koncertre felhasználhatok.

Ha már gyógyulás: egy barátom segítségével kvantum-szinten dolgozom az egészségemet. Javítjuk általános egészségi állapotomat, de a kezelések olyan dolgokat is fejlesztenek, mint például türelem (erre nagy szükségem van!) vagy bőség.

Holnaptól pedig indul a Réka Tour, azaz az országjáró, barátlátogató utazásaim sorozata. VAKÁCIÓ!!!

 

2021. június