Tanúhegyek: Szent György és Gulács

Visszatértem a Balaton-felvidékre! Korábban ott éltem két és fél évet (három helyen), most eltöltöttem ott két és fél napot.

Van énnékem egy régi jó barátom. Pétert egy női (!) kör kapcsán ismertem meg, ennek a vicces története maradjon inkább titok. A lényeg, hogy kb. nyolc éve találkoztunk először, azóta szinte minden évben felkeresi családunkat. Járt már nálunk Lesenceistvándon, Henyén a jurtában és a présházban, Nógrádon is többször. Én viszont még soha nem jártam nála, pedig többször invitált egyre szépülő nemesgulácsi házába. Most eleget tettem meghívásának.

Péternél a kerítés helyi vulkanikus kövekből épült, bambuszerdő van a kertjében, címeres téglákból épült a veranda, és még októberben is érik a füge.

Ahol még sosem jártam, az a Szent György hegy és a Gulács. A Balaton-felvidék gyakorlatilag összes jelentős magaslatát megmásztam. A Fekete-hegyet (aminek az oldalában éltünk) és a Hegyestűt, a Csobáncot és a Tóti hegyet, természetesen a Badacsonyt és Szigligetet is, és persze megvolt a Hegyestű meg a Fülöp-hegy is. A fent említett két hegy azért maradt ki, mert egy túra során (ex-férjjel) annyira leszakadt az ég, hogy az eső miatt el kellett halasztanunk a megmászásukat. Most pótoltam.

A nyári szezon véget ért, ilyenkor a tömegközlekedéssel való lejutás eléggé nehézkes a Balaton-felvidékre. Délután indulva Nógrádról csak az éjszaka közepén értem volna célba. Úgy gondoltam, hiába szeretek vonatozni, ezúttal inkább telekocsival próbálkozom. Utoljára akkor éltem ezzel a lehetőséggel, mikor az egyik Everness-fesztiválra akartam lejutni. Akkor egy nagyon kedves hölgy lett a sofőröm, akivel annyira jól összebarátkoztunk, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jártam nála Kisorosziban és a lányaink remélhetőleg jövőre osztálytársak lesznek Abán.

Most egy fiatalember hirdetett fuvart az Oszkáron, Tapolcáig. Egy ismerősöm megrökönyödve kérdezte: „Te be mersz ülni egy vadidegen mellé a kocsijába?” „Miért ne?” Mostanában amúgy is ez a kedvenc mondatom, életfilozófiám. De az idegenekkel való utazás amúgy is egyik kedvencem, hiszen szeretek stoppolni is. Így utaztunk be sok helyet az országban-világban, többek között Madeira szigetét is stoppal jártuk körbe.

Telekocsival utazni kényelmes, gyors, olcsó, nem mellesleg jó útitársakkal repül az idő. Ezúttal két fiatalabb hölgy lett az útitársam, végig beszélgetve töltöttük el az időt. Sofőröm pedig annyira rendes volt, hogy a kedvemért került egy kicsit, és Tapolcáról átvitt Nemesgulácsra. Itt már várt Péter, és másnap a tanúhegyek!

Reggel neki is vágtunk a Szent György hegynek. Csodálatos időt fogtunk ki, a nap ragyogóan sütött, felhő egy szem se volt az égen. Pulóverben indultunk, de napközben már elég volt csak a póló. Jó kis túrabakancsom nem hagyott cserben, nagyon kényelmes, szeretem. Ráadásul valahogy úgy éreztem, a szokásosnál sokkal könnyebben megy a mászás. Pedig mostanában jóval ritkábban kirándulok, viszont sokat sportolok, ezért az állóképességem összességében érezhetően javult. Szerintem a rendszeres futás miatt történt, hogy végig gyorsan, lendületesen tudtam haladni felfelé. (Amúgy is észrevettem, hogy egyik mozgásfajta egyre jobban hat a másikra. Pl. a pingpongozásnak köszönhetően sokkal gyorsabbak a reakcióim a kosárlabdában, a reggeli tornák miatt a jóga a vártnál kevésbé facsar ki, stb.)

Először Kisapátiba gyalogoltunk át, ahol a helyi kisboltban feltankoltuk a napi kaját. Péter kicsit körbevezetett a hegy aljában, a számára már ismerős pincék között, amik közül a Szent Kereszt kápolnánál lyukadtunk ki. Sajnos zárva volt, bemenni nem tudtunk, de körbejártuk ezt a kedves, kőből épült kis kápolnát. Már innen szép kilátás nyílt a távolba.

Aztán nekivágtunk a hegynek. Sok volt a kontraszt – elhagyott, régi kis pincéket és gyönyörűen felújított, kibővített présházakat egyaránt találtunk. Az egyik előtt egy kedves, fiatal pár üldögélt, napoztak, kávéztak. Péter ismerte őket, kiderült, hogy borászkodnak. Nagyon szimpatikusak voltak, jól elbeszélgettünk velük.

Az ő környékükön találtunk egy takaros, szürke kőből épült házat, teraszán egy régi kanapéval. Annyira vonzott az a kanapé, hogy (miután körbenéztünk, hogy sehol senki), szépen leheveredtem rá. Innen még szebb panoráma tárult elénk.

A hegyen feljebb kapaszkodva egyre kevesebb lett a ház, egyre több a természet. Az erdő őszi színekben pompázott, gyönyörű volt!

Az első komolyabb megállót a Kaán Károly turistaháznál tartottuk. Elvileg kulcsos házként működik, de az ablakokon betekintve megállapítottuk, hogy ugyan igazán nem vagyunk finnyásak, de ezen a lepusztult szálláson nem szívesen töltenénk az éjszakát. A házat magát tehát igencsak elhanyagolt állapotban találtuk, viszont állt mellette egy érdekes-jelképes kő. Rávésve Nap, Hold, csillagok és szív. Ennek a közelébe telepedtünk le reggelizni. Isteni volt a burgonyás pogácsa és a mákos-meggyes rétes!

Van itt egy érdekes kőrakás, Sárkány-lik, avagy Sárkány-barlang a neve. Igazából lyukat is alig láttunk, nemhogy barlangot, ahová lemászhattunk volna, mindenesetre elolvastuk a természeti képződmény keletkezésének történetét, és egy időre mesevilágba képzeltük magunkat. Ki más is győzhette le a sárkányt, mint maga Szent György, akinek a nevét a hegy viseli.

Innen lépcsősor vezetett a bazaltorgonák mentén. Őket eddig csak messziről láthattam, most közelről megcsodálhattam. A népnyelv Kőkapunak is hívja ezt a helyet. Mintha itt is egy mesevilágba csöppentünk volna, sárkányok után óriások közé. Hihetetlen, hogy mire képes a természet!

Az ösvény kanyargósan vezetett fel a Szent György hegy tetejére. Utunk során több kilátópontot is érintettünk. Hol Tapolca városát és a Tapolcai-medencét láttuk, hol Gyulakeszit és a Csobáncot, máshonnan a két ikertesót, a Tóti hegyet és a Gulácsot, végül a Badacsonyt és Szigligetet, aztán persze elénk tárult a Balaton látványa is. 415 méter magasan van a csúcs.

Az útról többször letértünk, mert Péter ismert néhány titkos utat, amelyek mentén elhagyott, összeomlott présházakat láttunk. Érdekes, kicsit borzongató volt belegondolni, hogy ahol épp állunk egy nagy kőrakás közepén, ott régen emberek éltek, és ahol most dzsungelszerű erdő van, ott anno szőlőt műveltek. Az egyik ilyennél kiültünk egy elhagyott kilátó-helyre, és ott ebédeltünk.

A hegyről megkezdtük az ereszkedést, majd egy rendkívül érdekes helyre tértünk be. Mennyország Kerthelyiség a neve. A tulajdonosa, Szemeti Péter itt él, és amikor itthon van, háza a turisták előtt nyitva áll. Pontosabban a terasza, ahonnan a kilátás egyszerűen pazar. Régebben ételt is lehetett fogyasztani nála, ma „csak” italokkal kínálja a hozzá betérőket. A „csak” azért idézőjel, mert rengeteg-féle házi szörpje meg pálinkája van, borkóstolókat is szervez, és olajokat is forgalmaz. A kínálatból mi a sárkányfű-szörpöt választottuk, ami igazából tárkonyból (!) készül.

Ez itt a reklám helye: https://www.facebook.com/pages/Mennyorsz%C3%A1g%20Kerthelyis%C3%A9g,%20Szent%20Gy%C3%B6rgy-Hegy/464853240560609/

Vele főleg az aktuális járvány-helyzetről és politikáról beszélgettünk. Reálisan látta a jelent, viszont talán kissé pesszimistán a jövőt. Én egyszerűen nem vagyok hajlandó belesüppedni a negatív gondolatokba. Hívhatjátok ezt struccpolitikának (de nem az, mert én se vagyok vak, látom, hallom, tapasztalatom, mi folyik itt), meg akár naivitásnak is, de Réka akkor is örök optimista marad! Megegyeztünk Péterrel abban, hogy bizonyos tudatszintet tartva, azt emelve lehet csak ebből a helyzetből ép ésszel kikerülni.

Lefelé vezető utunk során három dolog volt jellemző: szépséges pincék-présházak (itt a déli oldalon nagyobbak, szebbek, gondolom, jóval drágábbak is), szőlő-ültetvények, és kápolnák. Ja, és a beszédes nevű Oroszlánfejű kút, ahol vizet töltöttünk a palackokba.

Pincéből talán itt a legismertebb a paraszt-barokk stílusú Tarányi-présház. Hétvége és szép idő lévén jó sok látogató is jött ide, ültek a teraszon, ettek, boroztak, nézték a tájat. A szépen felújított sárga épület a Szent György hegy egyik jelképe, az elé kihelyezett szürke, csöppet sem autentikus tucat-bútorok viszont szerintem nagyon nem illettek a képbe.

Kápolnából hármat láttunk, mind a három egész más volt. Az első a XVIII. században épült Lengyel-kápolna, ami talán a legismertebb ezen a vidéken. Mondjuk ha így van, lehetne kívülről egy kicsit jobb állapotban is, ráférne egy vakolás-festés.

A másik egy nagyon lepusztult darab, méltatlan állapotban. Ify kápolna és remetelak a neve, a területén nemcsak egy rogyadozó egyházi épülettel, hanem régi lakóházakkal, összeomlott óllal, sírokkal. Nem tudom, miért hagyták, hogy ennyire az enyészetté váljon. Attól tartok, olyan állapotban van, hogy most már esélytelennek tűnik a rendbehozatala.

A harmadik olyan helyen van, amerre szerintem kevesen járnak, nekünk is le kellett térni a jelölt útról. A fák között bújik meg egy vadiúj ortodox kápolna. Egyszerűen remekmű, állítólag az ott lakó tulajdonos saját kezűleg építette.

Innen a már ismert úton jutottunk le a hegyről és tértünk vissza Kisapátin át Nemesgulácsra.

Három a magyar igazság: itt is várt ránk egy beszélgetés. Péter szomszédjának ugyanis egy viszonylag új vinotékája van, ami a Sellyei Bor nevet viseli. Gábor megmutatta a szépen felújított belső helyiséget, ahol nagyon tetszett a régi bútorok és a modern festmények kontrasztja, és a kertet is, ahol már most várják a vendégeket borkóstolásra.

Ez itt az újabb reklám helye: https://www.facebook.com/SellyeiBor-189260391494218/

Másnapra Gulácsot terveztük be. Reggelre azonban beborult az ég, lehűlt a levegő, éjjel esett is. A vizes járdát és a komor felhőket nézegetve még azon is elgondolkoztunk, hogy elhalasztjuk az aznapi hegymászást. Aztán, mondván, „Nem vagyunk cukorból!”, vettünk egy jó nagy lendületet és nekivágtunk. A pólóra vastag pulcsi és kabát is került. Néha még a kapucnit is fel kellett tenni a fejre, és a cipzárat is behúzni, annyira hűsen fújt a szél.

Nemcsak az időjárásnak köszönhető, hogy itt egész más volt a hangulat, más a környezet. Sokkal elvadultabb a természet, zárt az erdő, sűrűn nőttek a fák, keskeny az ösvény. Először egy kis forrásnál álltunk meg szusszanni.

Kettő elhagyott kőbánya van a Gulács oldalában, Péter a könnyebben megközelíthetőt mutatta meg nekem. A sáros úton kicsit csúszkáltunk, de azért sikerült felkapaszkodni a kőhalom tetejére.

Kis kő, nagy kő, szögletes és gömbölyű, mint Gombóc Artúr csokoládéi.

Kidőlt, kiszáradt fák mindenfelé, elvarázsolt vidék ez.

A bazaltorgonák itt keskenyebbek és szögletesebbek voltak, mint a Szent György hegyen.

Csigabiga vonalban haladtunk, spirálszerűen emelkedtünk fel a hegyen egyre magasabbra. Itt sokkal kevesebb volt a kilátópont, de azért néha feltűnt a ködben a Tóti hegy, a párás Badacsony, a homályos Szent György hegy, és alig láthatóan a Balaton is.

Végül feljutottunk a hegytetőre. Megtaláltuk az eldugott csúcskövet, amire mindenütt kötelező felállni és fotót lőni. A hegy magassága 393 méter.

A kövekre letelepedve reggeliztünk és néztük a tájat. Itt egy állat nagyon megrémített bennünket, a semmiből ugrott elő a bokrok közül. Talán őz volt, de gyorsan eliramodott. Nem tudom, ki ijedt meg jobban, ő vagy mi.

Kérdezte Péter, hogy gyorsan és röviden akarok-e lejutni, de meredekebben, vagy hosszabban és lassabban, de kényelmesebben. Én az utóbbira szavaztam. Nem volt kedvem a sárban meg a nyirkos avaron csúszkálni, gyökerekbe és faágakba kapaszkodni. Így a szőlőskerteknél lyukadtunk ki. Megint kontraszt: lent végtelen szőlő-ültetvények, mögöttük-föléjük magasodik a Gulács.

A faluban még őrzi a szüret emlékét a két szalmabála-bábu. Vagyis egy, de az egyik oldalát nőnek, a másikat férfinek öltöztették be.

Tehát végre a Balaton-felvidék összes jelentősebb hegye pipa. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem is térek ide vissza, sőt! Otthonra ugyan a Börzsönyben találtam, de a magyar tenger északi partja, a tanúhegyek és szőlődombok vidéke örök szerelem marad számomra.

Az események közben ezerrel pörögnek itthon. Elkezdődtek a jóga-foglalkozások, az iskolában állatok világnapja, zene világnapja, papírgyűjtés, őszi osztálykirándulások, hajtás van, de élvezzük. Az őszi szünet előtt még beszámolok ezekről nektek. Arról is, miért szerettem meg egyre jobban az őszt. 

2021. október