Erdély 2.

(Az Erdély 1. folytatása)

Harmadik nap:

Reggeli után elhagytuk a szállásunkat, hosszabb utazás várt ránk, kanyargós hegyi utakkal. A főútra kiérve átvágtunk a Királyhágón.

A buszból „csodáltuk meg” Bánffyhunyadon a híres cigány-palotákat.

Tordához közeledve a hasadék egyik oldalát már messziről megpillantottuk, de mi a másik oldal felől közelítettük meg.

Innen indultunk túrázni.

Egyre szűkülő szurdokban haladtunk.

Mellettünk-felettünk fenséges sziklák magasodtak.

Patak mentén vezetett az út, egyre keskenyebb ösvényen, egyre kövesebb talajon, néhol drótköteles kapaszkodókkal.

Három híd is keresztezte a patakot.

Visszamentem gyerekbe, ugráltam rajtuk, jól belengetve őket.

Nem teljes hosszában jártuk be a hasadékot, csak az első, látványosabb szakaszt.

A látogatóközponthoz visszatérve a gyerekek szuveníreket és finomságokat vettek.

Utunk innen Torda túloldalához, a Sóbányához vezetett. Ilyet se láttam még!

Sólerakódások borították a folyosó falát, amit meg is nyaltunk.

Hosszan begyalogoltunk a hegy mélyébe, itt csatlakozott hozzánk magyar nyelvű vezetőnk.

A visszhang teremben vicces kiabálásokkal tesztelték a gyerekek a visszhangot.

Megtudtuk, hogy hozták fel a felszínre a régi időkben a sót, láttuk a bánya makettjét, azt a szerkezetet, amit a bányalovak tekertek, a hatalmas csigákat, és a szállító csilléket.

Én konkrétan azt hittem, hogy itt a vége, amikor szólt a hölgy, hogy nézzünk csak le a mélybe. 13 emelettel alattunk volt a bánya alja!

És bizony oda le is mentünk, méghozzá régi falépcsőkön.

Lent, teljes döbbenetünkre pingpongasztalokat, minigolf-pályát, billiárdot, szuveníres boltot, ráadásul óriáskereket találtunk. A gyerekek a játszótéren a körhintán és a libikókán élték ki magukat.

Aztán kiderült, hogy ez nem is a legalsó szint, mehetünk még lejjebb. Kb. 7-8 emeletnyit lelépcsőzve egy kis barlangi tónál találtuk magunkat, amin akár csónakázni is lehet.

A központi szintre újra lépcsőn mentünk fel. Innen a lelkesebbek további lépcsőkön tették meg a 13 szintet felfelé, mi inkább felvonóval mentünk.

Ezután Kolozsvár várt ránk!

Először a Házsongárdi temetőbe mentünk, a diósjenei iskola névadójának, Szentgyörgyi Istvánnak a sírjánál helyeztek el koszorút a valaha ott tanult diákok, ott tanított kollégák.

Ekkor és itt történt sok-sok év után a nagy találkozás unokatesómmal, Nórival.

Mi ketten felrohantunk, és megnéztük nagymamám-nagypapám, nagynéném-nagybátyám, valamint déd- és ükszülők sírját.

A következő állomás a Farkas utcai templom volt, ami szintén jelentős helyszín családunk életében. Itt volt ugyanis kereken 50 éve a szüleim esküvője.

Ezután, eléggé rohanósan, de bejártuk a belvárost, és annak nevezetes pontjait.

A ferences templomot,

Mátyás király szülőházát,

A Fő teret

A Szent Mihály templommal,

És Mátyás király szobrával.

Innen új szállásra mentünk, Magyarvistára, a Tünde vendégházba. Ez még az előzőnél is sokkal jobb volt, szebb, újabb, csak mi voltunk a szálláson, fiúk és lányok közelebb lehettek egymáshoz, nem is beszélve a kultikus piros pöttyös ágyneműről.

Vacsora után, naplementekor sétát tettünk a faluban. Tetszett a Makovecz-stílusú közösségi ház és a jellegzetes magas parasztházak. Mire visszaértünk, már be is sötétedett, kezdődhetett a buli, főleg, hogy ketten az osztályból épp aznap ünnepelték a születésnapjukat.

Negyedik nap:

Utolsó napunk első állomása Almásgalgó volt.

A Sárkányok kertjében kirándultunk.

Először fent az erdőben kezdtük a túrát.

Egyre meredekebbé vált az út, volt, aki a végén fenéken csúszott lefelé. Izgalmas volt az átkelés a kanyonban.

Lent először egy barlangot találtunk, a merészebbek be is mentek.

Alul találtuk a sziklaképződményeket, ilyen fantázianevekkel, mint pl. Sárkány és Sárkányné vagy Kleopátra tűje.

Robi direkt nem a sima sétaúton, hanem a sziklák között vezetett minket, amikre fel is lehetett mászni vagy a hasadékokon átbújni.

Innen egy órás út vezetett Szilágylompértra. Itt már hűsebb volt, és szemerkélni kezdett az eső.

A falunak kötődése van Adyhoz, onnan származtak a szülei, sokszor járt ott. Egy kissé fura Ady-szobor is állt a templomkertben.

A helyi tiszteletes fogadott minket, mesélt nekünk a faluról, a templomról.

A templombelső az erdélyi református templomok jellegzetességeit mutatta, kék színűre festett bútorokkal, piros hímzéses textilekkel.

Legtöbbet a kazettás mennyezetről tudtunk meg, annak a szimbolikájáról.

Nagykárolyba még egy óra múlva értünk. Itt már nagyon hűvös volt, fújt a szél, esett az eső, ezért kihagytuk a kastélyparkot.

A Károlyi kastélyban magyar idegenvezető kalauzolt minket körbe. A kastélyról az alapvető információkat a fogadóteremben tudtuk meg.

Ezután jártuk körbe a kastély szobáit, ahol különböző kiállításokat néztünk meg.

A történelmi enteriőrben korabeli szobákat láttunk eredeti vagy korhű berendezéssel, pl. könyvtár, bálterem, étkező, háló.

Az Afrika expón trófeákat, vadászfegyvereket néztünk meg.

A Karikatúra kiállítás a mai való világról szólt, így kevésbé volt vicces, sokkal inkább tragikomikus, amolyan Bansky stílusban.

A Panoptikumban régi ruhákba öltözött nőket, férfiakat láttunk akár hétköznapi helyzetekben, akár olyan konkrét történelmi eseményeket ábrázolva, mint a Majtényi fegyverletétel vagy a Szatmári békekötés.

Az Ékszer-kiállításon főleg a gyöngyös nyakláncok tetszettek. Megnéztük egy kortárs festő kiállítását is.

A városban bementünk egy boltba, ahol mindenki elkölthette az utolsó megmaradt lejeket. Itt készült a búcsúfotó a Főnök úrral. Innen már közel volt a határ. Vállajnál léptünk át Magyarországra.

Legközelebb már csak Füzesabonyban álltunk meg, tankolásra, mosdószünetre, illetve az egyik fiút átadtuk a szüleinek, akik a közelben üdültek.

Innen meg sem álltunk hazáig, jó tempóban haladtunk az autópályán. Fél 8-ra értünk haza Nógrádra, ahol az iskolánál vártak minket a szülők. Este senkit se kellett altatni.

Ki merem jelenteni, hogy tökéletes osztálykirándulás volt! De tényleg! Az időjárás, a szállás, az ennivaló, a programok, a sofőr és az idegenvezető, na meg persze a kollégák és a gyerekek! Senkivel nem volt semmilyen gond, jó fejek voltak… Remélem, örökre elraktározódnak bennük ezek az élmények. Abban már most biztos vagyok, hogy az osztálytalálkozókon sokat fogjuk emlegetni Erdélyt.

A fotók átnézésével, ennek a bejegyzésnek a megírásával most én is újra felidéztem mindent. Egyedül vagyok ugyanis 3 napig, a gyerekeim a szélrózsa minden irányában vannak. Én pedig kihasználom az időt írásra, rendezkedésre, mozgásra, pihenésre. Fura ez a húsvét, legközelebb arról írok, hogy zajlik nálam ez.

Minden kedves olvasómnak Áldott Ünnepet kívánok!

2022. április