Nőnek lenni

Igaz, a Nőnap egy hete volt, de azóta kavarognak a gondolatok a fejemben. Mostanra tisztult le minden annyira, hogy leírjam nektek is. Nemcsak magáról a napról, hanem arról, milyen nőnek lenni, jó-e nőnek lenni.

Amikor Anyu engem szült (1974), akkor Apu telefonon felhívta a kórházat, és érdeklődött róla, rólam. (Akkoriban ugyebár még nem is hallottak apás szülésről.) Nagyon örült, mikor megtudta, megszületett a gyermeke. Megkérdezte, hogy milyen nemű. A nővér visszakérdezett, hogy mit szeretne. Apu erre rávágta, hogy természetesen fiút. Erre a nővér csak annyit mondott: „Gratulálok, Apuka!” Így Apu egészen addig azt hitte, hogy fia született, míg be nem ment a kórházba. Ott szembesült azzal, hogy bizony az a baba lány. Olyan nevet választott nekem, az Andreát, melynek jelentése: férfi, férfias.

Ez mintha rányomta volna a bélyegét a létezésemre. Gyerekként mindig fiúnak néztek. Rövid hajam volt egészen kamaszkoromig, sehol egy copf vagy fonás. Nadrágban jártam, öcsémmel egyforma szettekben, kábé mintha ikrek volnánk, hiszen csak 15 hónap köztünk a korkülönbség. (Most már persze cseppet sem hasonlítok arra a magas, nagydarab, kopaszodó, szemüveges, szakállas pasira…) Fiús játékokkal játszottam, matchboxszal, legóval, babám alig volt. Akkoriban szívesebben lettem volna fiú, például azért, mert ők lehetnek sorkatonák, vagy mert húsvétkor pénzt kapnak a szomszéd néniktől.

Sokáig nem igazán tudtam mit kezdeni azzal, hogy NŐ vagyok. Lány voltam nagyon sokáig, még férjezettként, kismamaként is egész sokáig „lány”-nak hívtam magamat. Aztán asszony lettem, méghozzá ex-férj szavaival „Boldogasszony”. Aki talán elnevezésben az volt, érzésben mégsem „boldog NŐ”. Legalább 4 évtizednek el kellett ahhoz telnie, hogy magamra igazán nőként tekintsek. Igazán most, az 5. évtizedhez közeledve érzem azt, hogy kiteljesedett a nőiességem. Furcsán hangozhat, hisz ilyenkor már elvileg hervadozik a szépség, jön a változókor, hanyatlóban a nőiesség. Én mégis, ráncok meg minden hasonló ellenére, valójában most érzem magamat kívül-belül nőnek.

A Nőnap egy mesterséges ünnep, amiben azért nem rossz az, hogy felhívja a figyelmet a nők helyzetére, a nemi egyenlőtlenségekre. Mondjuk egy napon sajnos nem múlik az, hogy a nők végre azonos pozícióért azonos béreket kapjanak, hogy megszűnjenek a kényszerházasságok, a nemi csonkítások, a családon belüli erőszakos cselekmények, stb. Mit sem ér a Nőnap, ha az év többi napján a nő nem érzi magát nőnek, csak lábtörlőnek, akibe a férfi beletörli a sarat.

Számomra a Nőnap egy olyan kedves alkalom, amikor szépséges rózsát kapok ajándékba, ami most is itt virít az asztalon, és öröm rápillantani. Amikor az iskolában tulipánnal köszöntenek a férfi-kollégák és az osztályom, gerberát kapok egy hetedikesek fiútól, egy ötödikestől pedig fából készült kedves díszt. Amikor látom, a lány tanítványaim milyen örömmel fogadják a fiúktól a virágot. Amikor a lányaim egy nagy doboz Raffaellot kapnak egy kedves ismerőstől.

Én akkor is azt mondom, hogy nőnek lenni jó. Végre igazán nő vagyok!

2023. március