Réka néni

Réka néni! Valószínűleg iskolai keretek között a gyerekektől szombaton hallottam utoljára ezt a megszólítást. Az elballagott osztályomnak felajánlottam, hogy tegezhetnek, a héten néhányan tesztelték is, milyen furán hangzik, amikor simán csak Rékának szólítanak.

Természetesen a faluban még összefuthatok a (volt) diákjaimmal, és mondtam is nekik, hogy bármikor írhatnak nekem vagy felhívhatnak vagy meglátogathatnak, ha beszélgetni szeretnének velem. De mint tanár-tanítvány többé nem leszünk egymással kapcsolatban.

Amikor a faluból vagy az internetről megtudták, hogy elhagyom a közoktatást, az emberek leggyakrabban így reagáltak: Sajnálom, de megértem.

Íme a felnőttek (szülők, ismerősök, olvasóim) reakciói:

- Pedig a gyerekem már annyira várta, hogy jövőre te tanítsd neki az angolt!

- Sajnálatos, hogy újfent egy remek tanár hagyja ott a közoktatást.

- Komoly színt veszít a suli.

- A gyerekem szomorúan mesélte otthon a hírt.

- A magyar oktatás szegényebb lesz egy elhivatott és nagyszerű tanárral.

- A törvényi szabályozás ellehetetleníti az objektív oktatást.

- Nagyon sajnáljuk, hogy nem te viszed tovább a gyerekeket.

- Az értelmesebb, önérzetesebb tanárok felállnak.

- Meg vagyok döbbenve.

- Ezek a szerencsétlen gyerekek, a sulit totál szétzüllesztik.

- Nagy űrt hagysz magad után, mint sokan mások.

Én erre azt mondom: mindenki pótolható – és senki sem pótolható. Ahogyan azt egy kedves ismerősöm mondta: Az angolórákat bárki megtarthatja, de a „Cotton Eye Joe”-t (farsangi cowboy-os tanári tánc) nem lesz ki betanítsa.

A gyerekek reakciója vegyes volt. Összességében meglepődtek, de például az osztályom annyira nem döbbent meg rajta. A nagyobbak közül vannak, akiknek a szülei óvónők vagy tanítónők, így őket is érinti a státusztörvény.

Nagyon jól esett a tanárbúcsúztatón az, amit Dávid írt rólam és mondott el nekem. Ezt most olvashatjátok ti is, szerintem önmagáért beszél. (Ő adta ballagáskor a „legjobb osztályfőnök”-ös kulcstartót is.)

A kisebbek nagyon elszomorodtak, és kedvesebbnél kedvesebb búcsúzásokat találtak ki. A hatodikosok például egy levelet írtak nekem, amiben felsorolták, hogy mennyi jó és vicces dolgot csináltunk együtt. Megírták, hogy mennyire fogok nekik hiányozni. és arra kértek, hogy ne mondjak fel és maradjak továbbra is velük.

Az ötödikesek egy komplett búcsúzós műsort készítettek nekem. Összeállítottak egy videót a csoport tagjairól, kaptam tőlük egy kártyát, amit mindenki aláírt, és egy doboz Milkát, amit persze együtt ettünk meg.

Egy lány külön írt nekem, kifejezve háláját, hogy megszerettettem vele a nyelvtanulást. Nekem köszönhető az, hogy egyre többet tud angolul. És hogy hiányozni fogok neki (is).

Sokaktól kaptam az utolsó héten vagy a ballagás napján virágot búcsúzóul. Én az osztályomtól egy kétoldalas szöveggel köszöntem el. Felsoroltam benne kedves és kalandos közös emlékeinket: a kirándulásokat és ünnepségeket, színházat és mozit, karácsonyokat és farsangokat, sportnapokat és versenyeket, strandolásokat és táborokat. Ennek a végét most ti is olvashatjátok.

Fura volt ez a hét. Már elbúcsúztattam az osztályomat, elköszöntem a diákoktól, lezártuk a tanévet. Mégis, mi még bejártunk az iskolába és dolgoztunk. Nekem amolyan felemás ez a helyzet, fél lábbal még itt vagyok, fél lábbal már nem.

A volt termünkből okostanterem lesz, ezért teljesen kiürítettük. Néhány bútor a leendő nyolcadikosok, Kincsőék termébe került, a padok és székek a leendő ötödikesekébe (akikről azt hittem, hogy ők lesznek az új osztályom).

Összepakoltam a holmimat. Hazahoztam a könyveimet, jegyzeteimet, eszközeimet. Fura így a tér, tök üresen, lecsupaszítva. Rendezgettem a különböző dokumentumokat, írásokat; eközben döbbentem rá, mekkora szellemi értéket és tudást halmoztam fel az elmúlt években, évtizedekben.

Lefotóztam a folyosón lévő tablókat. Öt év, öt ballagó osztály. A 2020-ason Csillag, a 2022-esen Tündér. Összeszámoltam: kereken 200 diákot tanítottam itt ebben az iskolában, összességében pedig több mint 750-et.

Nemcsak ezeken a tablókon szerepelek, hanem a Pedagógus Egység tablóján is, amelyen azoknak a tanároknak a képe látható, akik most mondtak fel, és névvel-arccal vállalták, hogy megmutatják magukat országnak-világnak. Ez az ideiglenes változat. Nálam az 5 év szakmai tapasztalat nem stimmel, hiszen ennyi ideje dolgozom itt, viszont a közoktatásban összességében 11 évet töltöttem el, és 28 éve szereztem meg a diplomámat.

Végül jöjjön néhány mondat két gyerekemről. Először is Kendéről, aki a szerdai érettségin sikeresen szóbelizett. Majd csütörtökön jelesre tette le az ács-vizsgát. Tudom, pont én írtam múltkor, hogy minek rakja fel az ember az internetre a gyereke bizonyítványát. Most mégis büszkeséggel osztom meg veletek ezt a képet. A fiam leérettségizett és szakmát is szerzett.

Másodszor Kincsőről, aki hazatért Debrecenből, ahol az országos sportbajnokságon képviselte iskolánkat. Ezen a képen a teljes nagy nógrádi csapat látható, versenyzőkkel, tanárokkal, szurkoló szülőkkel, testvérekkel.

A Hesz-esek, ha nem is kiemelkedő, de egész jó eredményeket értek el, így méltón képviselték nemcsak iskolánkat, de az egész megyét is ezen a megmérettetésen.

Lány 7.-8. kézilabdások, fiú 7.-8. focisták, 4.-8. lánycsapat ill. egy fiú egyéni atlétikás versenyzett. Felkészítő tanáraik Dóri néni és Máté bácsi, valamint kísérte még őket igazgatónk, Peti bácsi is. Köszönet nekik!

A meccseken, versenyeken túl volt még idejük-lehetőségük egy debreceni városnézésre, és egy közös fürdőzésre is. Nemcsak a küzdelmes versenyek, de a jó közösségi élmények miatt is megérte.

Az írás legvégére pedig eszembe jutott, hogy azért akad egyvalaki, aki mégiscsak Rékanéninek fog hívni, örökké.

 

2023. június