Kívánj egy szebb jövőt...

Azt mondják, hogy ahogyan töltöd az új év első napját, úgy fogod tölteni az egész évedet. Nyilván ebben körülbelül annyira hiszek, mint a négylevelű lóherében és a fekete macskában. Mégis igyekeztem nagyjából számomra kellemes tevékenységekkel eltölteni a napot. Viszonylag korán ébredtem, de nem keltem ki rögtön az ágyból. Elvégeztem a házimunkát, de csak alapszinten és komótosan. Egyszerű és könnyen elkészíthető kaját főztem. Mozogtam, de csak azt a lájtos, nyújtós tornámat. Viszont nem volt a napomban elmenetel, a lányaimon kívül nem találkoztam senkivel. Nyilván ezért sem igaz rám a babona, hiszen az új évben szeretnék sokat jönni-menni és emberekkel is együtt lenni.

Ha új év, akkor újévi fogadalmak. Már akinek. Sokakkal beszéltem erről, és a többség nem fogad meg semmit ilyenkor. Ennek a legfőbb oka, hogy tudják: magukat ismerve úgysem lesznek képesek teljesíteni, amit elterveztek. Szerintem a másik ok pedig az, hogy az emberek egyszerűen nem tudnak jól kívánni.

Épp a szilveszteri összejövetelünkön jutott eszembe az ’Interstate 60’ (magyarul „Úttalan út” címen létező) film, benne Gary Oldman zseniális alakításával. (Amúgy Kurt Russel, Christopher Lloyd is játszik benne, sőt, még Michael J. Fox is, egy rövid, de annál ütősebb jelenetben a film legelején.) A lényeg, hogy az emberek kívánnak benne, de mind szarul. Rengeteg kaját, tökéletes dugást, hazugságok nélküli életet. Nem akarom előre lelőni a poént, de persze minden a fonákjára sül el. Ahogyan O. W. Grant mondja: „Egyesek még kívánni sem tudnak.”

Egyrészt nem ismerjük fel a valós igényeinket, az ún. szükségleteinkkel külső elvárásoknak (reklámok, család, társadalom) akarunk megfelelni. Másrészt nem tudjuk megfelelően megfogalmazni, mint szeretnénk. Pl. „Legyen sok pénzem!” Na persze, legyen elegendő pénzem, éljek anyagi bőségben, de tényleg milliárdokat akarok? Mindenki hallott már boldogtalan milliárdosokról (aki boldognak látszik a sajtóban, a közösségi médiában, arról el ne higgyük már, hogy tényleg az!). Keringenek a történetek, könyvek is szólnak olyanokról, akik megnyerték a lottó ötöst, de ezzel teljesen elcsesződött az életük.

Az én életem amúgy egész jól alakul. Tegnap például Kende végre kihozta autóval a kézben kicipelhetetlen karácsonyi ajándékokat. A müzlis tálkákat, amiket a lányok kaptak, az evőeszköz-tartót, amit Virág ajándékozott nekem, és ami épphogy kicentizve befért a neki szánt helyre, és végül, de nagyon nem utolsósorban: az új étkészletet. Csodaszép sötétkék-fehér korondi tányérokat adott nekem az anyukám, amikkel meg is töltöttem a kredenc egyik polcát. Most már csak az a gáz, hogy annyira „túl” szépek, hogy nem is igazán merek majd róluk enni. 😊

Kende persze, amilyen gyakorlatias ember, gyorsan megcsinált pár dolgot a házon, csöpögő csap, elmozdult cserepek, stb. Aztán fordult is vissza a fővárosba, én meg vele tartottam. Ebből lett egy jó kis anya-fia együttlét. Az autóban olyan számokat rakott be, amiket nagyjából én is szeretek; a zene dübörgött a hangszóróból, mi meg hangosan énekeltünk a 2-es főúton száguldva. Nagyon szeretek zenét hallgatva és énekelve autózni, de sajnos erre igen ritkán adódik lehetőségem. Még bejátszott egy Bauhaus is, mert épp a nagymamája fürdőszobáját szerelgeti-újítgatja. Sőt, még arra is rá tudott venni, hogy beüljek vele (én!!!) egy Burger Kingbe, ahol ő persze mindenféle burgereket kért, én meg egy sós karamellás fagyit (nem annyira jó, mint a Mekis, amilyet évente átlag egyszer fogyasztok). A „tökéletes” fagyi amúgy szerintem a váci Adriában kapható, hatalmas adag és isteni finom, csak sajnos még 2-3 hónapot kell várni arra, hogy az albán?/szerb? tulajdonosaik újra kinyissák.

Persze már egy ideje rájöttem, hogy nekem nem kell a tökéletes, elég szimplán a jó is. Ez igaz az élet minden területére, kajára, munkára, tanulásra, sportra és persze a szerelemre is. Nem akarok mindig a maximumon lenni, az elérhetetlent, az igazit hajszolni. Duolingóban például visszakerültem az Obszidián ligába, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó (nem is tudok) több órát a nyelvtanulásra fordítani, úgy, ahogyan a Gyémánt liga fanatikus tagjai. Most ugyan bevállaltam egy kedves volt kollégámat új tanítványnak, de van egy limit, amikor azt tudnám mondani: nem, elég. Ma meg azon kívül, hogy gyalog mentem anyukám lakásából a pályaudvarra, illetve felsétáltam a vasútállomástól az almáskerti dombtetőre, nem mozogtam semmit.

Tegnap viszont reggel edzettem , délelőtt elmentem futni (a héten másodjára),délután jópár kilométert megtettem a Duna-parton, ráadásul este moldvai táncházban is voltam. A városban úgy „edzek”, hogy több megállót lesétálok, a mozgólépcsőn mindig lépkedek felfelé, a lépcsőkön pedig mindig kettesével veszem a fokokat. Tegnap beszállt a liftbe egy teljesen átlagos fizukumú ember, és megnyomta az 1. gombot. Annyira elképedtem ezen, hogy nem bírtam ki, hangosan kijött belőlem: „Lifttel megy az elsőre?” Ha ott lenne anyukám lakása, én tuti gyalog mennék fel. A lakás ugyan a 11. emelten van, de most eszembe jutott, hogy legközelebb kihívásként gyalog fogok oda is felmenni.

Képzeljétek, ma belekeveredtem egy zaklatós történetbe! Nyugi, nem áldozatként! Jönnek az emberrel szemben ilyen bántalmazós videók az interneten, ahol nem is maga a zaklatás ténye a leborzasztóbb, hanem az, amilyen közönyösen szemlélik azt az emberek. Nem akartam elítélni a nem cselekvőket, mert nem tudtam magamról elképzelni, vajon én hogyan reagálnék egy ilyen szituációban; az áldozat védelmére kelnék-e, vagy simán lebénulnék, esetleg megfutamodnék.

Szóval: jöttem ma hazafelé a vonaton, rajta utazott egy ember, akit látásból ismertem, a jenei „szociban” lakik. Fura fickó, alig tud beszélni, csak gesztikulál, de általában megértem a lényegét annak, amit közölni akar. Amúgy barátságos, mosolygós pasas, sose volt vele semmi gondom. Ma is boldog új évet kívánt nekem, aztán belemerültem a duolingóba. Egyszer csak hallom, hogy a kalauznő kétszer is erélyesen ráförmed, hogy ne fogdossa őt. Hátrafelé füleltem, de mivel nem volt folytatása a dolognak, tanultam tovább. Aztán hallom, hogy a férfi egy idősebb hölggyel szóba elegyedik, aki egyszer csak hangosan kiabálni kezd, hogy hagyja őt békén. 

Na, hát tök büszke vagyok magamra, mert simán felpattantam, odarohantam, velem együtt ért oda a kalauznő is, és nagyon határozottan rendre utasítottuk. Felém is nyúlt volna, de ellöktem a kezét, és leüvöltöttem a fejét. Visszakozott, így szerencsére nem volt szükség a mozdonyvezető segítségét kérni (csak mi hárman nők utaztunk abban a vagonban). 

Ti se legyetek soha közömbösek senkivel szemben, akit bántanak! Ha úgy érzitek, egyedül kevesek vagytok, akkor kérjetek mástól segítséget, de ne üljetek egykedvűen, cselekvésképtelenül, mert az a legeslegrosszabb, amit az ember „tehet” egy ilyen helyzetben. Ugyanis a nem cselekvés is cselekvés.

A végén visszatérek még egy kicsit a kívánságok témakörére. Január elsején a mondat, amit legtöbbször kimondunk és leírunk, így hangzik: „Boldog új évet!” Nem értem, miért boldog új évet kívánunk. Ne az év legyen boldog, hanem az emberek! Ráadásul túl sok mindent akarunk a másiknak (és persze magunknak is) kívánni. Egészséget, sikereket, szeretetet, pénzt… Nekem ez az egész egyben a boldogság. Ezért én azt kívánom, minden olvasóm legyen boldog. És ne úgy, ahogyan ő akarja, hanem úgy, ahogyan az neki a legjobb. Nagy ám a különbség. Én is ezt kívánom nektek, Kedves Olvasók!

 

2024. január

(A bejegyzés címe amúgy idézet Kowa: Égigérő című dalából.)