Római

Tavaly július 22-én szombaton írtam a Csengő-Bongó táborról, szinte napra pontosan egy évre rá szintén ez a bejegyzésem témája. Akkor egy hetet táboroztattam, idén kettőt fogok.

A tábor időtartama alatt beköltöztem anyukám lakásába Újlipótvárosba, onnan jártam ki a Szentlélek téri gyülekezőhelyre. Sokszor korábban indultam el, a Duna-parton sétáltam, telefonáltam, néztem a futókat, kerékpárosokat és a folyót.

A tábor helyszíne a Római part, azon belül a Római strand. Tavaly 60 gyerekkel foglalkoztunk hatan, most 30-ra hárman. Nagyon jó kis csapat voltunk, jól együtt tudtunk működni Zolival és Lilivel. 

A tábor neve sugallja, hogy a foglalkozások főleg zenéhez kapcsolódtak, de volt úszásoktatás és kézművesség is.

A legkisebbek 5, a legnagyobbak 11 évesek voltak, mind annyira vízbiztos, hogy az egész csapattal a nagyobb élmény-medencében tudtunk lenni.

Számomra ez persze elsősorban munka, de azért kikapcsolódás is. A gyerekekkel sokat beszélgettünk és viccelődtünk, fröcsköltük egymást a vízben. Jól esett fürdeni a medencében és napozni a szélén. Szuper barna színem lett!

Felügyeltem tehát a pancsolást és a játszóterezést, segédkeztem az étkezéseknél és az öltözésnél, pakolásnál. A tábort egy sikeres előadás zárta a strand bejáratánál.

És hogy mit adtak nekem még a rómaiak?

Egy (majdnem) spontán évfolyam-találkozót! Kitaláltuk, ha már úgyis ott leszek, találkozzunk a régi általános iskolai évfolyam-társaimmal. Mi eléggé szorosan tartjuk a kapcsolatot, legutóbb tavaly tartottunk egy komolyabb összejövetelt a ballagásunk 35. évfordulójának apropójára. Akkor tanárainkkal és nagyobb létszámban gyűltünk össze, amikor volt iskolánkba is belátogattunk.

Most a Miamor nevű helyre ültünk be, és finom limonádét ittunk. Ezúttal csak kilencen voltunk, öt B-s „lány” és négy C-s „fiú”. Természetesen sokat viccelődtünk is, de a kisebb létszám mélyebb beszélgetéseket eredményezett. Nagyon örülök, hogy őszintén el tudtuk egymásnak mondani fél évszázad tapasztalatait.

Nosztalgiázás volt egy kicsit újra Óbudán lenni, visszaidézni a gyerekkoromat. Eszembe is jutott egy akkori reklámszöveg: „Megjön a kedve, ha vár a keddre.” Én vártam, és megjött a kedvem, de nagyon. Kedden (és csütörtökön) ugyanis csodálatos találkozás(ok)ban volt részem. Erről most nem írok bővebben semmi többet, de a lényeg: ez volt A Ráadás, ez jelentette számomra a hét fénypontját.

Amikor Budapesten vagyok, szinte teljesen elfeledkezem arról, hogy nekem van vidéken egy életem. Jövök-megyek, programokat csinálok, élvezem a nyüzsgést. Nem is igazán foglalkoztat, hogy mi van otthon a házzal, a kerttel, bízom benne, hogy a gyerekek nem szedik szét

Aztán felülök a vonatra, és az a másfél óra a Nyugati pályaudvar és a Hóvirág utca között meghozza az átállást. Amikor a kispiros kiér az erdőből, és bekanyarodik Berkenyéhez, ott jön az érzés, hogy hazaérkeztem. 

Miközben átvágok a réten, nézem a tavat, a várat, jön a gondolat: ez a falu az otthonom. A séta a dombterőre tegnap eléggé nyögvenyelősen ment, nagyon meleg volt, szétizzadtam magamat, rámtapadt a ruha, a hátamom, vállamon kezemben csomag.

Dögfáradtan értem a kertbe, és konstatáltam, hogy ugyan néhány virág elpusztult a hőségben, viszont új rózsák nyíltak és érik végre a ringló. Amikor beléptem a házba, örömmel láttam, hogy a gyerekek nem szedték szét a házat, viszonylag rend volt. Tündér süteménnyel, Csillag svájci csokival várt, és csoki formájú hűtőmágnessel.

Este ultra korán bedőltem az ágyba, szuper mélyen aludtam, aztán másnap délelőtt elvégeztem az összes házimunkát: mosás, teregetés, takarítás, főzés mosogatás. Kis szundikálás után jöhetnek a koncertek Vácott.

Egy hét szünetet követően egyébként újra visszatérek a Rómaira: lesz tábor a Római strandon és lesz évfolyamtalálkozó 2.0 is a Római parton. Addig pedig: Váci Vigalom és Művészetek Völgye!

2024. július