Hat nagyon nehéz kérdés...

…amivel közelebb kerülhetek ahhoz, aki vagyok.

Ezt a posztot a Mindfulness Központ oldalán láttam. Elgondolkoztattak a kérdések. Mostanában a legtöbb bejegyzésem arról szólt, mik történtek velem, mert hát tényleg nagyon sok minden történik velem. De arra gondoltam, vissza kellene térnem ahhoz a régi jó szokásomhoz, hogy néha eltöprengek az engem érdeklő dolgokon. Az eközben megszülető gondolataimat pedig felrakom ide a blogra, hadd sarkalljak másokat is hasonlóra. Szóval most zéró aktualitás, tömény elmélkedés következik.

1. Milyen tevékenységek közben szűnik meg az idő?

Mi okoz örömöt, mitől feledem el a külvilágot? A mozgás. Például a futás, ami közben néha észre se veszem, hogy jutottam el az utca egyik végéből a másikba. A zene. Nagyon ritkán hallgatok lassú zenét, de ha esetleg elalvás előtt berakok valami lágy muzsikát, tuti egy perc alatt bealszok (mondjuk amúgy is).

A gyors ritmusoktól viszont rögtön el is jutunk a mozgás és a zene ötvözetéhez, a tánchoz. Legyen akár itthoni ugrabugrálás magamban vagy a gyerekekkel együtt a táncparketté átalakult nappaliban, avagy táncházban, koncerten, fesztiválon, mindegy. El tud még varázsolni a természet látványa, például kilátás egy hegy tetejéről, meg persze a tengerpart is, de sajnos oda nagyon ritkán jutok el.

Lehet, hogy fura lesz, de nálam sokszor házimunka közben is megszűnik az idő. Totálisan bele tudok feledkezni a pakolásba vagy a teregetésbe. Ezért kapok enyhe színinfarktust, ha valaki épp akkor hozza rám a frászt, amikor a tetőtérben porszívózok. El tudok merülni egy novellában vagy egy filmben. De ennél még jobban abban, amikor belül „mozizok” vagy a saját történeteimet írom le.

Van még EGY tevékenység, amit szeretek és rendszeresen űzök is, de arról nem írok a blogon…

2. Mit tennék, ha a pénz nem számítana?

Mivel kapcsolatban érzek valódi szenvedélyt? Utazás! Menni a világban, látni a sok csodát. Az a vicces, hogy szép lassan az az irány, hogy a pénz tényleg ne számítson. Avagy: ne is kelljen fizetnem az utazásért, hanem épp fordítva: nekem fizessenek érte. Ezért is lettem idegenvezető, hogy eljuthassak olyan tájakra, ahová a pedagógusi fizetésemből sosem tudtam volna.

Ezen kívül szakemberek segítségével, minőségi anyagokból felújítanám a házamat, és kialakítanék egy varázs-kertet. Mivel most még számít, ezért mindezt szép lassan, saját erőből és családi segítséggel érem el. Természetesen a gyerekeimet is elindítanám az életben, de ha milliárdos lennék, akkor sem tennék mindent a fenekük alá. Úgy vélem, azzal tennék nekik a legjobbat, ha megtanulnák, mit jelent tenni, küzdeni, önállóan elérni egy célt.

Amúgy tényleg úgy vagyok vele, hogy alapszinten persze jó, ha van pénzem, de semmiféle extra luxusra nem vágyom. Hatalmas villa helyett kis házikó, Michelin-csillagos étterem helyett kockásabroszos vendéglő vagy házikoszt, ötcsillagos szálloda helyett hangulatos panzió vagy hostel, magánrepülő vagy jacht helyett (tiszta, kényelmes, pontos) vonat a nekem való.

3. Miben vagyok természetesen jó?

Mik a készségeim, miben vagyok tehetséges? Sokáig azt hittem, van művészi vénám, sok mindenben ki is próbáltam magamat, többféle kézművesség, rajz fakultáció és érettségi, művtöri felvétel, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam. A gyerekeim már most milliószor tehetségesebbek, kreatívabbak, mint én valaha is voltam.

Talán a kommunikáció. Az írás. Nem tudom, hogy tehetséges író vagyok-e, de azt tudom, hogy gyorsan és könnyen írok nagyjából bármilyen hétköznapi témáról. A beszéd, a beszélgetés, kapcsolatok kialakítása is nagyon megy. Nyitott vagyok, ösztönösen lelkesedek az új dolgok iránt.

Az életem számos költözése, munkahely-váltása, a jurtázás és az öt gyerekem gondoskodott arról, hogy megtanuljak mindenhez alkalmazkodni. Jól bírom a változásokat - sokkal kevésbé a monotonitást. Örülök, hogy életem több szempontból a stabilitás felé mozdult el, de ha bármi kizökkentene ebből, egészen biztos vagyok benne, hogy a jég hátán is megélnék.

Jó a térlátásom, könnyen tájékozódom térkép alapján egy városban vagy alaprajz alapján abszolút látom magam előtt a lakást, házat. Az egyik lányom szerint én „mindent tudok”, ami persze nem igaz, de az tény, hogy eléggé okosnak és műveltnek tartom magamat, és tartanak a gyerekeim is, épp ezért ha társasozunk, szeretnek velem egy csapatban lenni, és utálnak ellenem játszani.

4. Milyen értékek fontosak számomra?

Milyen elvek szabályozzák a döntéseimet? Most mondanám a szokásos kliséket, hogy becsület meg tisztesség, de ez inkább az alapvető emberi dolgokra igaz, semmint a jogra meg a törvényre. A mesterségesen hozott szabályokat sokszor megszegem, például rendszeresen átmegyek a zebrán, ha piros a lámpa, de nem jön semmi.

Fejlett az igazságérzetem, küzdök az igazságtalanság ellen, és van bennem egyfajta forradalmi, világmegváltó hajlam is, ami hullámzó jelleggel bukkan elő avagy húzódik vissza. Most épp újra ott tartok, hogy nagyon szeretnék azért tenni, hogy a világ jobb hely legyen, az emberek sorsa javuljon. Alapvetően empatikus személyiség vagyok, bele tudom érezni magamat mások helyzetébe, megértem és szívesen segítem őket.

Az utóbbi időben azonban magam is fontossá váltam magam számára. Saját magam szeretete, elfogadása, tisztelete egyre inkább a középpontba került. Önérdek-érvényesítés, megtanulni igent és nemet mondani, határok meghúzása, ezek a kifejezések is klisészerűvé váltak manapság, pedig rám tényleg igazak.

5. Milyen félelmek tartanak vissza?

Minek a leküzdésével élhetek még teljesebb életet? Mondhatnám, hogy nem félek semmitől, de ez persze nem igaz. Félek például a vaddisznótól (akivel igazából sosem találkoztam még) és a kóbor kutyáktól is (akikkel meg sajnos sokszor).

Gyerekként nagyon félős nyuszi voltam, később meg pont hogy vakmerő. Régebben sokat gondolkoztam olyanokon, hogy: jaj, mi lesz, ha… Utána meg nem törődtem senki véleményével, direkt ellene mentem mindennek és mindenkinek, magasról tojtam a döntéseim következményeire.

Sokáig attól féltem, hogy nem vagyok tökéletes, hogy nem tudom a maximumot nyújtani. Ezért túlzott elvárásaim voltak magammal szemben. Nagyon féltem attól, hogy elhagynak és egyedül maradok, ezért inkább a végletekig alkalmazkodtam, alárendelődtem, csak hogy szeressenek, ami persze illúzió volt.

Egy félelmet talán sohasem lehet igazán leküzdeni, de tudatosítani, felismerni, kezelni nagyon is lehet. A maximalizmusom most is megvan, de egész jól kordában tartom. A kóros függőségtől talán megszabadultam, és megszerettem egyedül is lenni, de azért most is néha beparázok, hogy akit szeretek, az egyszer nem lesz velem.

6. Hogyan szeretném, ha emlékeznének rám?

Milyen hatással vagyok másokra? Azt, hogy a gyerekeimre milyen hatással voltam, majd megmutatkozik, ha mind felnőnek, pláne, ha nekik is lesz családjuk. Az biztos, hogy ők öten mind különbözőképpen értékelik a gyerekkorukat és azt, hogy milyen anyjuk voltam/vagyok.

Amikor elkezdtem írni a blogot, eleinte eszembe se jutott, hogy azt valaki olvasni is fogja. Csak kissé túlzott exhibicionizmusom hajtott, hogy kiírjak magamból mindent. Aztán ahogy sorra jöttek a visszajelzések, rájöttem, hogy ez nem csupán egy internetes napló. Ezzel másokat inspirálni is lehet. Tudok olyanról, akit én ösztönöztem vidékre költözésre, aki az én hatásomra vállalt gyereket, aki a példámat látva belevágott az otthontanulásba.

Remélem, mostanság azt is követik néhányan, hogy hozzám hasonlóan felvállalják magukat, a függetlenséget, az önállóságot, a szabadságot. Szerintem az emberek életvidám, lelkes nőként fognak rám emlékezni. Talán még fontosabb, hogy hiteles, önazonos emberként.

 

2024. december

(Mivel most nem készültek újabb fotók, ezért pontosan három évvel ezelőtti havas fényképeimmel illusztrálom a posztot.)