FEZEN 2019

A Fezen egy olyan fesztivál, ahová visszajárunk, de még soha nem sikerült ez a 4-5 nap egyformára. Szeretjük benne az állandóságokat és a változatosságokat is.

Székesfehérvárt, legalábbis a központját már szinte kívülről ismerjük, de idén csak könyvesboltokban meg kajáldákban jártunk ott.  A Velencei tóhoz mindig elmegyünk, de most nem fürödtünk benne, hanem bejártuk a fölötte húzódó hegységet. Tavaly Bory vár volt a program, idén Dinnyés Várpark.

Miután felkerült a csuklónkra a karszalag, ismét a háló közelében állítottuk fel sátrunkat a focipályán (árnyék persze nulla), méghozzá egy olyan helyen, ahol senki sem járhatott át rajtunk. Mi viszont egy fiatalokból álló csapaton kénytelenek voltunk, így mély betekintést nyerhettünk a kortárs ifjúsági szubkultúrába…

Szerdai napon Rudán Joe koncertjével kezdtünk - megmondom őszintén, fogalmam se volt arról, hogy ő kicsoda (amúgy Kalapács Józsi után a Pokolgép énekese volt – ha esetleg ti sem ismernétek). Berakták szegényt a legkisebb kerthelyiség színpadára, pedig a rajongótáborából jó sokan eljöttek, így teltház (vagyis tele kert) lett.

A koncert is klassz volt, néhány ismerős dalt is véltem felfedezni, ráadásul Joe is szimpatikus személyiségnek tűnt. Ehhez a színpadhoz a későbbiekben már csak egyszer tévedtünk, ahol egy totál ismeretlen várpalotai punk banda játszott (üvöltött) a körülbelül tíz főből álló közönségének…

Ezen a napon a nagyszínpadok még nem működtek, így a sátrakban hallgattuk meg a Fish!-t (együtt) és a Follow the flow-t (csak én). A Fish! pörgése nekem nagyon bejött („Ne is figyelj rám!”), Zoli szívét viszont nem dobogtatták meg, le is feküdt aludni a sátorba, míg én követtem az áramlatot. Nagyon gáz, hogy a gyerekeim által hallgatott gyakorlatilag összes számot ismertem, sőt, együtt énekeltem a srácokkal és az átlagban tizen-huszonéves közönséggel?

Csütörtök, kánikula, tűző nap, fülledtség, Ciprus egyenes folytatása az időjárás. Mit csinál a két őrült természetbarát? Bejárja a Velencei-hegység nagy részét!

Elbuszoztunk Sukoróra, felmásztunk az első kilátópontra a sziklákhoz, és ott költöttük el reggelinket. Gyönyörű panoráma nyílt onnan a tóra.

Az út csak néhol vezetett fák között, többnyire réteken át gyalogoltunk, ahol néhány kilométer után már szakadt rólunk a víz, valamint a nyaralásunkon megszerzett csoki-barnaságunkat is tovább fokoztuk.

Némi elégtételt jelentett, hogy a Meleg-hegy (Nomen est omen) csúcsára feljutva ott álltunk a hegység legmagasabb pontján.

Útközben találkoztunk néhány eltévedt fiatallal, akiket sikerült elvezetnünk majdnem teljesen Pákozdig. Az út végén nem tartottunk velük, mert meg akartuk nézni az itteni ingóköveket, bár mire odaértünk, én már a kimerültség határán voltam.

A túra végén megittuk egy „vödörnyi” vizet a kútról, majd meglátogattuk Miska huszár hatalmas szobrát.

Aztán pedig mit csinál a két őrült koncert-rajongó? A fárasztó túra után nemhogy pihenne, hanem délutántól késő estig különböző színpadoknál különböző koncerteket hallgat végig. És mit csinál az Ákos rajongó Réka? A több mint két órás koncertet végig üvöltve, énekelve ugrálja, csápolja végig.

Életem talán legjobb koncertje! Tavaly elmosta az eső, félbeszakította a zivatar. A tervezett 24 számból csak 17-et tudott lejátszani Ákos. Idén kárpótlásként egy extra hosszú, 30 számból álló koncertet kaptunk tőle ajándékba, a tőle megszokott zseniális fény- és hangtechnikával, és olyan meglepetésekkel, mint pl. az egy szál akusztikus gitárkísérettel előadott „Induljon a banzáj!”.

Péntek, Dinnyés, várpark. Ha még nem jártatok ott, ajánlom nektek, mert sok Kárpát-hazai vár kicsinyített mása megtalálható ebben a szabadtéri múzeumban, amit egy lelkes történelem-rajongó férfi hozott létre a saját birtokán.

Szerencsénk volt, sikerült vele megismerkednünk, és sok kulisszatitkot árult el a várak készítéséről. Ő maga építi a várakat kőből, fából, méretarányosan.

A birtok másik fele egy skanzen néhány autentikus házzal, és egy egyedi fatemplommal, ahol az összes hazai szent képe megtalálható. A területen szabadon mászkálnak az állatok, a tyúkok csipegetik a leszórt morzsákat, a fedett tető alatt pihengetnek a rackajuhok.

Dinnyésről amúgy példát vehet minden hazai falu, mert nagyon szép a központja új művelődési házzal, szabadtéri színpaddal, kinti sütőkemencével.

A délutánt a Rock-sátornál kezdtük, először (ha nem lett volna elég a Pokolgépből Rudánnal) a jó öreg Kalapácsot néztük-hallgattuk meg. Hozta a szokásos klassz formáját. Kedvelem ezt a pasit, én nemcsak azért, mert Zoli mindenki szerint hasonlít rá.

Az Ismerős Arcokon már csak én maradtam, a férjem elment valamelyik, számomra totál ismeretlen rock-kedvencéhez a nagyszínpadhoz.

A Quimby idén egész jó és lendületes volt, a Halott Pénz naggyon jó, és én még (akár ciki, akár nem) Majkát is élveztem.

A szombati nap kicsit csalódást hozott nekünk. Persze csak az tud csalódni, akinek irreális elvárásai vannak, nemde? Végül is nem tudom, miért gondoltuk azt, hogy Hobo, Bill, a Karthago vagy az Ossian azt tudja nyújtani, amit több évvel, évtizeddel ezelőtt? Gimis koromban jártam Hobóra az Almásy térre, és azóta bizony sok víz lefolyt a Dunán. A sztárok megöregedtek, a hangok megfakultak. bár, ha jobban belegondolok, szegény Hobónak igazából soha nem volt hangja. Nem úgy Deák Billnek, akit tényleg nagyon kedveltem, de most árnyéka volt önmagának.

Zoli szerint olyanok voltak, mint kivénhedt rockzenészek a nyugdíjas otthonból szabadulva... Van az a mondás, hogy a csúcson kell tudni abbahagyni, de sajnos sokan nem érzékelik, hogy hol is van az a csúcspont, ami után a zseni inkább tűnik bohócnak. Erre jó példa Takács Tamás sok idétlen poénja, ami, akármennyire is akartunk, képtelenek voltunk nevetni. Az Ossian nálam már két éve is leszerepelt, Paksi Endre most is éneknek egyáltalán nem nevezhető hangon adta elő a „Rock katonái”-t meg az „Acélszív”-et.

Fezen nem létezik vihar nélkül, ami idén szegény Thomas Anderst kapta telibe. Azt tudnotok kell, hogy hatodikban extra nagy Modern Talking rajongó voltam, az ágyam felett poszterekről ott mosolygott a két szépfiú. Most kitaláltam, kíváncsiságból megnézem, milyen a jó öreg (56 éves!) Thomas élőben. Hááát, ő is eléggé kiöregedett, de gondoltam, bulizok egyet a „Cherry, cherry, lady”-re, míg Zoli a másik színpadnál rockerkedik. 

Három számot tudott kb. eljátszani, közben villámok cikáztak az égen, feltámadt a szél, megdörrent az ég, és amikor már kukákat borogatott fel a vihar és a közelbe csapott be, inkább otthagytam Thomast, és Zolit választottam. Ő megragadta a kezemet, és az egyre jobban szakadó esőben rohantunk egészen a kempingig. Most sokkal kevésbé áztunk el, mint tavaly Ákoson, de a sátor reggelre igen.

Éjjel szakadt, hajnalra elcsendesedett a zivatar. Ekkor felébredtem, kimentem vécére, és hallottam, hogy a távolból zene szól, emberek tombolnak, tehát valahol buli van. Elmentem hát a DJ-sátorba, ahol a 90-es évek nagyon vegyes zenéi mentek, rock, elektro, pop, rap, mindenféle, és aki élt és mozgott, énekelt és táncolt.

Azonban fél 4 tájban hirtelen abbamaradt a zene, elsötétült a színpad, csak annyit írtak ki, hogy „Menjetek békével!”. Az emberek fütyültek, senki sem értett semmit, és csak utólag tudtuk meg, hogy ekkor történt az a bizonyos balhé. Ebből semmit sem észleltem, csak a hírekben olvastam később, hogy verekedés tört ki, és kés is előkerült.

Én azonban biztonságban visszajutottam a sátorba, jót aludtam reggelig, aztán hazavonatoztunk, végre nem kánikulában és nem tűző napsütésben.

2019. augusztus