Ciprus 2. - Lefkara és Aiya Napa

Ébredés után az volt az első dolgunk, hogy kerestünk magunknak egy nagyobb élelmiszer-boltot. Miután itt bevásároltunk, a lépcsőn ülve Zoli megitta a kakaóját, Réka meg a joghurtját. (Ez nálunk a szokásos leosztás.) Ekkor hirtelen légvédelmi szirénák szólaltak meg. Értetlen fejünket látva egy idősebb hölgy elmondta, hogy most van Ciprus török megszállásának 45. évfordulója.

Ezt a szigetet (Máltához hasonlóan) a történelem során gyakorlatilag mindenki megszállta. A XX. században brit gyarmat volt, aztán a görögöké lett, de számottevő volt rajta a török lakosság is. A törökök szerint görög puccs történt és erre reagálva részükről önvédelem, a görögök szerint erőszakos török megszállás. A lényeg, hogy az ország 1974 óta két részre szakadt, egy északi független török köztársaságra, amit a mai napig csak Törökország ismer el, illetve egy déli görög részre, ami ma már az EU tagja.

Erről még a folytatásban fogok írni, a mi napunk viszont hosszú sétával folytatódott. A város utcáin kóborolva végül eljutottunk a Salt Lake-hez.

A tó csücskében először az Aquadukt-ot néztük meg. Ez egy hatalmas, római vízvezeték, ezen keresztül szállították a vizet az ókorban a városba. 

Itt megreggeliztünk, aztán útra keltünk, mondanom sem kell, hogy kánikulában.

Ciprus Afrodité szigete, állítólag itt bukkant elő a habokból a szerelem istennője. Róla nevezték el az ösvényt, ami sűrű nádason keresztül vezetett ki a tó partjára.

Mondják, hogy ez a rózsaszínű flamingók gyülekező-helye, ehhez képest belőlük egyetlen példányt se láttunk, csak csigaforgató madarak röpködtek fölöttünk.

Ezután a közeli főúthoz mentünk ki, naivan azt gondolva, hogy majd szépen stoppolunk, valaki meg úgyis felvesz. Hisz így volt ez Madeirán is. Hát itt nem, a sok próbálkozás alatt senki sem állt meg nekünk. Máltán pedig mindenhová busszal mentünk, annyira jó volt a helyi „Volán” – itt annyira az sem. 

Egy és negyed órát várakoztunk a reménytelenségtől elgyötörve a tűző napon, mire végre jött egy busz, és, átszállással ugyan, de elvitt minket Lefkará-ba.

A falucska kárpótolt mindenért. Nagyon hangulatos kis kézműves település, amolyan Szentendre stílusú, szák sikátorokkal, girbegurba utcácskákkal. 

Az utcákban pedig a helyi kézművesek termékei: csipkék, hímzések, ötvös-munkák, ezüst-holmi, kerámiák…

A házak szorosan egymás mellett, a spaletták élénk színűre (leginkább kékre) festve, lábunk alatt kő, fejünk felett erkélyek.

Érdekesség volt a sok hatalmas agyagedény, amelyekben vagy olíva-olajat, vagy bort tároltak.

A templom ezúttal sem maradt ki, itt a Szentkeresztről nevezték el. És persze mecset is volt, a békés együttélés jegyében.

Megebédeltünk egy hangulatos kis étterem kerthelyiségében, ahol, minő döbbenet, rövid ideig enyhén esett az eső! (Ciprus nagyon száraz és eléggé kopár vidék, április és november között nem jellemző a csapadék.) A szigeten a kisebb utakon pici buszok járnak, amik ingyen elvisznek minket a nagyobb buszokhoz.

Amikor hosszas utazás és séta után végre visszajutottunk az apartmanba, lefoglaltuk a szállást a következő napokra, és megterveztük, melyik nap hová menjünk.

Másnap pl. Aiya Napába, ami igazából egy üdülő-település, hosszan elnyúlva a tengerparton. Mi azonban a központjánál szálltunk le, és onnan tovább buszoztunk Capo Greco felé.

A sétaút első fele természetesen sokkal jobb volt, mint a második, mivel először melegben mentünk lefelé, aztán meg forróságban felfelé. Viszont megérte, mert eljutottunk Ciprus legdélkeletibb csücskébe.

A tenger mélykék meg türkiz volt, hol egy öböl, hol egy szikla, némelyen katonai támaszpont emlékeztetett arra, hogy itt azért a mélyben forrnak az indulatok. 

Az egyik részen megmártóztam végre a tengerben, és felavattam vadiúj szervetős kalocsai bikinimet. 

Annyira pusztítóan meleg volt, hogy aztán egészen a buszmegállóig fürdőruhában gyalogoltunk. 

Fentről néztük, ahogyan a Kék Lagúnába egymás után érkeznek meg a turisták özönét szállító hajók (köztük egy kalózhajó is). A lehorgonyzó hajókról aztán az emberek sorra ugráltak a hűsítő tengervízbe.

A központba visszaérve a kolostort zárva találtuk, mellette viszont egy szép, ikonokkal díszített kőfalat. 

Itt egy tájház-szerűséget is megnéztünk, ami előtt mi más állhatott volna, mint Ciprus egyik nemzeti jelképe, egy csacsi.

A főúton fagyiztunk, és meglátogattuk Flinstone-ékat Frédi és Béni étterme mellett kisétáltunk a tengerpartra, ahol pihentünk, és néztük a hullámokat.

Larnacába érve, miközben vártunk az átszállásra, a homokos strandon is elidőztünk egy kicsit. 

Itt végre Zoli is megfürödhetett. (Ő hallássérült, és emiatt nem tud jól úszni.)

Az Intercity busz aztán elvitt minket a fővárosba, Nicosiába. Vagy Lefcosába? Cipruson az a vicces, hogy a legtöbb városnak minimum kettő (néhol három) neve van, és sose tudod, melyiket használják épp.

És most Nicosiát fogom, ahol a busz a központi végállomáson tett le minket, innen a szállásunk kb. 10 percre volt gyalog. A régi városfalon belül, ódon sikátorban, hangulatos környéken. Tony the place to stay – ilyen hülye nevet adtak a panziónak, de mi megkedveltük.

Némi pihenés után még kicsit belevetettük magunkat a belváros éjszakai életébe: sétáltunk, kirakatokat néztünk, fagyiztunk, majd holtfáradtan dőltünk ágyba.

A következő bejegyzésben részletesebben bejárjuk a fővárost, és Észak-Ciprust is bemutatom nektek.

2019. augusztus