Mint azt már
írtam, Ciprus kettéosztott ország lett a görög puccsot és a török megszállást
követően. Történt amúgy egy kísérlet az egyesítésre, de a népszavazáson a
görögök, akik a sziget lakosságának kb. kétharmadát alkotják, nemmel voksoltak,
hiába akarta azt a kb. egyharmadnyi török lakosság. Bocsánat, nem is szabad
őket görögnek meg töröknek hívni, csakis így: ciprióták!
Ráadásul nemcsak
az ország közepén húzódik egy határvonal, hanem a fővárosén is. Nicosia
tisztára olyan, mint anno Berlin, kivéve, hogy fal az nincs, csak egy különböző
szélességű semleges ENSZ-sáv.
Sétál az ember a
főutcán, ahol egyszer csak egy határőr-bódé állja útját. Bemutatja az
útlevelét, áthalad a semleges övezeten, majd a török oldalon, hasonló ellenőrzést
követően folytatja tovább útját ugyanannak a főutcának a másik végén. Abszurd,
és végtelenül elszomorító helyzet.
Bizonytalanok is
voltunk benne, hogy mennyire biztonságos egyáltalán átkelni a megszállt zónába,
de blogokat olvasva, ismerősöktől információt kérve meggyőződtünk róla, hogy
nincs semmi félnivalónk. A Tourist Information-ban mind a görög, mind a török
oldalon nagyon készségesek voltak. És mi magunk is megtapasztalhattuk, hogy
Észak-Ciprus ugyanolyan biztonságos, mint Dél, és a „törökök” legalább annyira
kedves emberek, mint a „görögök”.
Igaz, hogy itt
török líra van, de elfogadják az eurót is, csak lírában kapjuk a visszajárót. Az
északi városkapun át jutottunk ki a busz-állomáshoz, ahonnan Famagustába,
Ciprus nyugati szélére utaztunk. Itt a buszokat az utcán akárhol le lehet
inteni, és akárhol le is lehet szállni, csak szólni kell idejében a sofőrnek,
akinek leszálláskor kell fizetni.
Famagusta (ennek
is van másik neve: Gazimagusa) ősi település volt, ma már nagy modern város,
ahol sok minden a török diadalra emlékeztetett (Atatürk forever!).
A régi vastag
falakon belül számos műemlék látnivaló várt ránk. Elhagyatott, ürességtől
kongó templomok (pl. a „lyukas” templom, ezt persze mi neveztük el így), pasa
sírja, velencei palota maradványai, amit most autó-parkolónak használnak…
A boltívek alatt
átkelve egy olyan börtöncellára bukkantunk, amiben 150 éve egy nacionalista
költő raboskodott.
Eléggé morbid volt
látni az átlényegült gótikus katedrálist – ma mecsetként működik. A szent
helyekre a belépés csakis letakart testtel történhet, ezért használtunk mi is
több helyen vállkendőt.
Amikor az
Othello toronyba értünk, a nap már toronymagasan járt, gőzölgött a levegő. Zoli
bemászott minden lukba, üregbe, ott legalább hűs volt, aztán felmentünk a
torony legtetejére, ahol megsültünk.
Persze szép volt innen a kilátás a
tengerre is, a romokra is. Amúgy állítólag Shakespeare tényleg innen vette az
ötletet drámájához, mert élt itt valaha egy nemes, aki (alaptalan) féltékenységből
megölte a feleségét.
A szellemváros
következett ezután, ahová szigorúan tilos a belépés. Képzeljétek el a
helyzetet, hogy laktok egy jó kis lakásban, aztán közlik veletek, hogy pár
órátok van összepakolni, majd el kell azt hagynotok, mert a katonák kiürítik a
városrészt.
Ma ez katonai támaszpont, ahol a házak azóta pusztulnak. Ide csak
távolról lehet bekukucskálni, és fotózni sem szabad, de azért egy párat persze
kattintgattunk.
Innen Ciprus
északi csücskébe buszoztunk, amihez át kellett vágnunk az északi-hegység
láncolatán.
Itt Kyrenia,
(azaz bocsánat, Girne) várt ránk. Volt ottomán temető is, cuki fehér templom
is.
Sétáltunk egyet
a kikötőben, egy nagyon hangulatos öbölben, mólóval, vámházzal.
Aztán az erődbe
látogattunk, és nem is gondoltuk volna, hogy olyan gazdag programot kínál, hogy
több órát eltöltünk majd benne.
Kazamaták,
börtön-panoptikum, de legérdekesebbnek talán a hajóroncs-múzeumot találtuk.
Innen rövid
busz-utazás után vissza is tértünk Nicosia északi városrészébe. Megint a görög
és török, keresztény és iszlám, régi és új világok ellentéteit figyelhettük meg
az épületeken. Kellemes kis színfoltnak számított a gyarmatosítás-korabéli
kék-fehér városrész.
Újabb
határátkelés, újabb útlevél-ellenőrzés, persze minden gond nélkül, de akkor is
elkeserítő…
A vacsorára
elfogyasztott halloumival (ciprusi sajttal) töltött pita viszont isteni volt!
Másnap úgy
döntöttünk, hogy elhagyjuk a várost, irány a természet! A sziget legmagasabb
csúcsát készültünk megmászni. Ehhez kellett először is egy hosszabb út
nagybusszal, majd rövidebb út kisbusszal.
Ez utóbbi már a
magasban, kanyargós hegyi szerpentineken.
Amikor
megérkeztünk a totálisan kihalt Troodos-i megállóhelyre, 1700 méteres
magasságba, végre hűset éreztünk. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer örülni
fogok annak, hogy hosszú-ujjút vehetek fel trikó helyett. Mondjuk ez is
hamarosan lekerült rólam, mert, lévén csúcstúra, felfelé kezdtünk gyalogolni,
amitől hamarosan szépen kimelegedtünk.
Gyönyörű úton
mentünk, fenyves-erdőben, ahol fantasztikus fenyő-illat áradt.
A különböző
kilátópontokról csodás kilátás nyílt a környező hegyekre.
A csúcsot, az
Olimboszt csak majdnem tudtunk megmászni, mert sajnos itt az is lezárt katonai
zóna volt. De azért 1940 méterre feljutottunk, ami szerintem nem rossz
teljesítmény. Jutalmul adtunk is érte magunknak egy-egy fagyit.
Amint lefelé
gyalogoltunk, láttuk, hogy megérkezett a sok mű-turista. Buszokkal meg
dzsipeken felhozatják magukat a csúcs alá pár méterrel, lépnek néhány lépést,
és akkor ők elmondhatják magukról, hogy „megmászták” a legmagasabb csúcsot. Röhej.
(Természetesen tisztelet a kivételnek, időseknek vagy mozgássérülteknek.)
Visszaérve a
látogatóközpontba, ami közben megtelt emberekkel, mi lepihentünk. Élveztük,
hogy nem forróság van, hanem csak simán meleg, hogy árnyékban tudunk feküdni és
beszélgetni. Talán ez volt a legnyugisabb napunk.
Annyira
kipihentük magunkat, hogy Nicosiába visszatérve még egy kis késő délutáni-kora
esti városnézésre is maradt energiánk. Minő meglepetés, láttunk templomokat és
mecseteket (mily meglepő), ráadásul egy hammamot (azaz fürdőt) is.
A püspöki
palotát követően egy régi iskolaépület előtt valamilyen helyi rockzenekar
fotózásába csöppentünk bele. Még jártuk kicsit a boltokat, volt kettő nagyon „rékás”
kedvenc üzletünk, az egyik hippis, a másik meg öko. Mégsem ott vásároltunk,
hanem a „CBA”-ban, méghozzá csokit…
2019. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése