Másnap korán indulunk útnak. Ugyanis, fájó szívvel, meg
kellett válnunk kettő dologtól is. Egyrészt a szuper szállásunktól, nevét még
egyszer leírom, Dead Sea Adventure Hostel, mert Aradról Tel Aviv felé kellett
vennünk az irányt.
Másrészt a jó kis autótól. Bár eleinte akadt vele némi nehézségünk,
mivel minden túlságosan is elektronikusan vezérelt volt benne, de azért szuper
szolgálatot tett nekünk ez a Kia Picanto. Feljutottunk vele majdnem az északi
határig, majd levitt minket a déli országrészbe. Segítségével három tengert is
láthattunk: Földközi, Vörös és Holt.
Miután leadtuk a járgányt a kölcsönzőbe, minden csomagunkat
magunkkal vittük, és tömegközlekedve mentünk tovább. Mi ugyanolyan merészen
vállaltuk be Izraelt, mint nyáron Ciprust: egyetlen kisebbfajta hátizsákkal.
Hogyan lehetséges ez? Egyrészt minimáli-csomagolással, amiben mi nagyon profik
vagyunk (pl. a leheletvékony törülköző). Másrészt úgy, hogy utunk során kézzel
mostunk fehérneműt, pólókat, fürdőruhát.
Az oka: a Wizz Air apróbetűs részei. Egyre drágább ugyanis náluk
a plusz poggyász feladása. Azért sem voltunk hajlandóak külön fizetni, hogy
egymás mellett ülhessünk a repülőn, mégis oda is, vissza is sikerült egész
közeli helyeket kisorsolnia a gépnek számunkra.
A lényeg, hogy Tel Aviv főutcáján felszálltunk a reptéri
buszra, a Ben Guriontól meg vonattal folytattuk tovább utunkat. Viszonylag új
vasútvonal köti össze az ország két legnagyobb városát, ráadásul modern
vonatokkal. Először ültem emeletesen! (Nemsokára pont itt nálunk, a váci
vonalon avatják majd fel a magyar emeletes vonatokat.)
A leszálláskor aztán történt egy malőr. Izraelben ugyanis
nincs jegypénztár az állomáson. Megveszi az ember a jegyet, azt bedugja egy
automatába, és a gép szépen beengedi. Ugyanezt eljátssza leszállás után, és a
gép szépen kiengedi. Vagy mégsem J
Az automata nem volt hajlandó kiengedni egyikünket sem. Hamarosan kiderült,
hogy azért, mert Jeruzsálemben több vasútállomás van, és mi tudatlanul nem a
Központi Pályaudvart írtuk be a jegyvásárláskor, hanem egy másikat. Ez amúgy
nemcsak velünk esett meg, mások is bent ragadtak az állomáson. Két biztonsági
őr volt ott. Az egyik rögtön hepciáskodni kezdett, hogy akkor fizessünk
büntetést. A másik viszont látta, hogy nem lógósok vagyunk, csak egyszerűen
bénák, így jóindulatúan kiengedett minket.
Ezek után azért jól alakult a nap. Egy menő villamossal
jutottunk el az Óvárosig. Térkép alapján megtaláltuk a hozzánk legközelebb eső
kaput (van belőle nyolc), beléptünk a „múltba”, és rögtön bele is kerülünk a
bazári forgatagba. Jobban belegondolva egész Jeruzsálem Old City egy nagy
bazár. Zsidó és arab boltok békés egymás mellettiségben.
Az egyik főbb utcán végigsétálva értünk el a szállásunkig,
azaz az attól 50-100 méterre lévő kordonig! Döbbenetünkre ugyanis a nagy
mecsethez való átjárók le voltak zárva, és ebbe a körzetbe tartozott a mi
hostelünk is. Félve mondtuk a katonáknak meg rendőröknek, hogy mi csak a Chain
Gate Hostel-be tartunk, mire ők: „Ja, jó, akkor menjenek nyugodtan.” Mentünk,
és tudtuk, hogy onnantól fogva ez lesz a jelszónk a bejutáshoz. A végén már
szinte ismerősként köszöntünk nekik… Egyben azt is megértettük, miért ez volt
az egész városban a legolcsóbb szállás; gondolom nem mindenki érezné magát jól
ennyi fegyveressel körülvéve. Mi a helyzet pozitívumát néztük – legalább full
biztonságban voltunk.
Ez a szállás egy ódon házban volt, elég klassz stílusú,
kőfalak, kovácsoltvas ágyak, de a hely szűkös, fény és levegő nem sok jutott
be. Nem is terveztük ott tölteni az időnket; lepakolás után nyakunkba vettük a
várost, hogy először csak lazán és kötetlenül egy kicsit ismerkedjünk a
hellyel.
A térképre pillantva jöttünk rá, hogy kb. 50 méterre vagyunk
a Siratófaltól. Naná, hogy odavezetett az első utunk. Rajtunk kívül sokan mások
is odavágytak, ezért a tér rendkívül zsúfolt volt, tele turistákkal és
helyiekkel. Férfiak és nők része elkülönítve „igazságosan”: ¾ a férfiaké, és
mindössze ¼ a nőké (akik amúgy jóval többen is voltak). Mi Julival oda se tudtunk
férni a falhoz, csak néztük az imádkozókat, meg a sok cetlit, amit a fal
réseibe dugdostak az emberek. Nem volt hát túl pozitív az első benyomás.
Ezután úgy döntöttünk, inkább csak úgy mászkálunk
összevissza. Mind a négy negyedben voltunk egy kicsit (zsidó, muzulmán,
keresztény és örmény). A Trágya (!) kaputól szép kilátás nyílt az Olajfák
hegyére. Innen láttuk meg először a Nagy Mecset aranykupoláját is.
Jeruzsálem, azon kívül hogy egy nagy bazár, egy nagy élő
történelemkönyv is. Római oszlopok, különböző vallások imahelyei egy rakáson:
zsinagóga, mecset, templom. Hol egy torony, hol egy kupola. Teljesen
logikátlanul amúgy: simán találni például a muzulmán negyedben keresztény
templomot. Ráadásul nem is egyfajta keresztény; a katolikuson kívül ortodox, orosz,
örmény, szír, kopt felekezeteket is.
Láttuk a Mikulás házát (!!!), traktort robogni szűk
sikátorban (ez a helyi kukásautó), majd ahogy besötétedett, a kivilágított
várost.
Tudtuk, hogy teljes bejárására még legalább egy nap kell, de
ezt nem másnapra terveztük. Akkor ugyanis buszra szálltunk, hogy kb. 10 km-re nemcsak
egy másik városba, hanem hivatalosan egy másik országba is kerüljünk.
Kitaláljátok, hová?
2020. február
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése