Három a magyar igazság – és egy a ráadás. Ez a törvény
érvényesült a következő napon. Azaz három klassz helyen jártunk, a ráadás meg
egy szuper szállás lett.
Elhagytuk Izrael déli részét, a Vörös-tengert, és észak felé
autóztunk, méghozzá a sivatag túloldalán. Rövidesen elhaladtunk az előző napról
már ismerős egyiptomi figurák, azaz a Timna park bejárata mellett.
Most azonban nem álltunk meg, továbbmentünk a nyílegyenes
úton. Az volt a terv, hogy megyünk, megyünk, aztán ha látunk valami
érdekességet jelző táblát, akkor megállunk.
Az első ilyen egy antilopfarm volt. Egy kedves fiatal lány
fogadott itt bennünket; először egy viszonylag fás, zöld részhez értünk, majd a
fogadóközponthoz.
Utána viszont egy hatalmas kopár térségen hajtottunk végig
az autóval, ahol szabadon legelésztek a különféle állatok. Sajnos biológiai
ismereteim igencsak hiányosak, de az antilopot és a zebrát felismertem. A
legcukibbak a kicsinyek voltak!
Tettünk egy nagy kört, sokat fotózva, aztán leparkoltuk a
kocsit, és bementünk Noé bárkájába. Odabent a teljesség igénye nélkül
szurikátát, leguánt, teknőst, és csomóféle maradat láttunk. A pávák szabadon
mászkáltak körülöttünk meg a bárka tetején.
Második megállónk egy krokodilfarm lett. Egy eléggé különcnek
tűnő, idősebb pár él itt, kb. 2000 krokodil társaságában. Először körbejártuk a
tavakat, sok fotót kattintgatva a krokókról. Legjobban egy magaslatról lehetett
rájuk lelátni.
Aztán egy zsidó nagycsaládokból álló csapathoz csapódtunk
hozzá. A férfiakon-fiúkon sábesz, a lányok-asszonyok szoknyában, a nők fején
kendő. Ez itt a helyi módi. Az idegenvezetés ugyan héberül zajlott, de néha
angolul is mondott nekünk a nő pár mondatot.
A legnagyobb szám itt egy icipici, a tojásból pár hete
kibújt krokodil-bébi volt, amit a nő a kezébe vett, és mi is megsimogathattuk.
Délután értünk el a Holt-tengerhez. Mielőtt lementünk volna
a partjára, egy elhagyott sóbányát látogattunk meg. A tengeri út mentén ugyanis
magas sziklák sorakoznak, amelyek mind sóból állnak.
Egy csomó lépcsőn meg létrán kellett felmásznunk a kilátó
ponthoz, ahonnan klasszul látszódott a Holt-tenger déli része. (Vagy tó? Végül
is sós. De kicsi. Szóval ezen lehetne vitázni…)
Némi csalinkázás után végül is lejutottunk a partra. Már
lemenőben volt a nap, gyönyörűek voltak a fények. A víz türkiz, az ég
rózsaszínű. És mindenütt csak só, só, és só! Bementünk a só-szigetekre
fényképeket csinálni.
Mikor már szürkült, a hegyek között még várt ránk egy
kis autós utazás. A Holt-tenger közelében ugyanis nem találtunk olyan szállást,
amit ki is bírtunk volna fizetni. Rengeteg szálloda állt a parton, de azokat
nem a mi pénztárcánknak találták ki.
Amikor aztán megérkeztünk Aradra, az Advenure Hostel Dead
Sea-be, azonnal tudtuk, hogy megérte. A hely rabul ejtett! Eredetileg egy
éjszakát maradtunk volna, de annyira megragadott minket a hely varázsa, hogy
végül kettőt fizettünk ki.
A recepciósok kedvesek, segítőkészek, ott helyben tudtunk finom
pizzát enni (a sok hideg élelem után mennyei volt), és tele volt a hely a világ
minden tájáról érkezett emberekkel. Fülöp-szigetek, India, Hollandia, Peru,
Svédország, Németország, Olaszország… Ismerkedtünk, beszélgetünk.
Ráadásul nagy nap volt ez – a hanuka utolsó napja. Úgyhogy
együtt ünnepelt a nappaliban az összes hostel-lakó. Megismerhettük az ünnep
eredetét, meggyújtották az utolsó gyertyát az egyébként sörösüvegekben (!) álló
tartón, aztán kaptunk lekváros fánkot, és helyi itallal koccintottunk (de
ugyebár nem ittunk).
Ezek után pedig éjszakába nyúló beszélgetést folytattunk a
különböző nemzetek lakóival a világ sorsáról és jövőjéről.
Nagyon későig nem maradhattunk, ugyanis a másnapi napkeltét
egy különleges helyről akartuk megnézni. Ha elolvassátok a következő bejegyzést,
majd megtudjátok honnan.
2020. február
(Az útért és a fotókért köszönet Szabó R. Zoltánnak.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése