Jeruzsálem 2. - Izrael 11.

Betlehemből délután értünk vissza Jeruzsálembe, és úgy gondoltuk, megnéznénk még azokat a fontosabb látnivalókat, melyek az Óvárostól délre, a fal külső részén találhatók.

Itt láttuk Dávid sírját, ami a Siratófalhoz hasonlóan igen furán néz ki. Ezt is elválasztották ugyanis egy fallal: a nők balról, a férfiak jobbról tekinthetik meg. Tele volt Tórát lapozgató, imádkozó jellegzetes ortodox zsidó férfiakkal: fekete kalap, pajesz, fekete ruha, ing alatt imasál.

Egy szépséges templomba is bementünk, mely stílusában kívülről kicsit emlékeztetett a názáreti társára. Ezen a helyen halt meg Mária, bár a hívek nem hívják halálnak, így a templom neve is eszerint: Mária elszenderülése. A kör alakú térben megható élményben volt részünk: egy olasz csoport jött, akik közösen egy szép éneket daloltak el.

Utána mászkáltunk még egy kicsit a városban. Láthatóak a központban annak az árkádos résznek a maradványai, ahol a római időkben a vásárokat tartották. Ez a Cardo. Ma már persze csak az oszlopok látszanak, aztán az egész átmegy a mai kori bazárba.

Láttuk a sikátorokat és a bazári hangulatot fényes nappal és esti kivilágításban is. Kedvenceink a fűszerek voltak, melyeket egyes helyeken piramisokba rendeztek. A míves áruk mellett ott a sok tradicionális étkezde is (pl. baklava).

Az utolsó teljes napra időzítettünk egy célirányosabb jeruzsálemi városnézést.

Valahogy piszkálta a csőrünket az a múltkori elkapkodott látogatás a Siratófalnál. Elhatároztuk hát, hogy újra megnézzük, csakhogy ezúttal reggel. Megérzéseink nem csaltak: ekkor jóval kevesebben voltak ott, kisebb volt a zaj és a tülekedés. Így mi is odafértünk a falhoz, azaz annak női oldalához.

Először azt gondoltam, hogy nem fogok hozzáérni, jöttek a belső érzések, hogy nekem itt nincs dolgom. De valahogy úgy éreztem, hogy később bánnám, ha nem érnék hozzá. Megtapintottam hát a falat, és elfogott egy nagyon furcsa érzés, egyfajta belső hang. Ezt „mondta”: „Nem siratok semmit, nem bánok semmit, minden úgy jó, ahogy van.”

Arról már korábban írtam, hogy a szállásunk a lezárt zónában volt, és mindezidáig azt hittük, hogy a nagymecsethez való bejutásunk így esélytelen. Aztán az egyik helyi srác felvilágosított minket, hogy be lehet ám jutni, de csak délelőtt, és a Siratófal fölötti hídon keresztül.

Ennek oka természetesen a szigorú biztonsági ellenőrzés. Miután átmentünk a fémdetektoros kapun, és a csomagjaink is zöld utat kaptak, egy hatalmas térre jutottunk. Ez a Templom-hegy szökőkutakkal, kapukkal, árkádokkal.

Végre-valahára közelről is megpillantottuk a híres aranykupolás Sziklamecsetet, Jeruzsálem jelképét.

A falait kék mozaikokkal burkolták. Emiatt kicsit emlékeztetett a casablancai mecsetre, csak ide sajnos nem mehettünk be.

Jópár fotót kattintottunk itt, de az egyik biztonsági őr egyszer csak ránk szólt. Először nem is értettük mi a gond, aztán megértettük: azt volt a baj, hogy a fényképek kedvéért ölelkeztünk és összedugtuk a fejünket. Úgy látszik, az ő istenük szerint ez tilos…

A téren külön kis építmények, pavilonok álltak, a boltívek alatt át lehetett jutni zöldellő fás parkokba.

Csodálatos látvány nyílt fentről az Olajfák hegyére. Csupa kő az egész a hegyoldalban lévő sok zsidó sír miatt.

Innen mutatkozott meg teljes pompájában a Mária Magdolna templom, mely orosz ortodox stílusú, arany hagymakupolákkal.

Ezután kezdődött a mi kálváriánk. Mármint szó szerint. Sajnos a Siratófal és a Nagymecset miatt nem tudtuk annyira korán kezdeni, mint akartuk, így a turisták már ekkorra megszállták a szűk utcákat. Láthatóan csupán annyi volt a céljuk, hogy végigmenjenek, sőt, inkább végigrohanjanak azon az úton, amelyen anno Jézus is.

Via Dolorosa, ez a mai neve annak az útnak, amit Jézus az elfogatásától a kereszthaláláig megtett.

Mi ráértünk, nem siettünk, nemcsak az utat néztük, hanem a különböző állomásokat (stációkat) is behatóbban. Egy falon lévő térkép mutatta, mennyivel kisebb és szellősebb volt abban a korban a város. (A mai szerkezete, falai, épületeinek jó része Szulejmán ottomán korából való.)

1. Jézust Pilátus elé viszik, halálra ítélik.

2. Itt rakják Jézus fejére a töviskoronát, és veszi fel a keresztet. (Elég furcsa, hogy itt szuvenírbe töviskoszorúkat is lehet vásárolni.) Itt mondta Pilátus ki a híres mondatot: Ecce homo – azaz: Íme, az ember!

Emellett a hely mellett bementünk egy olyan orosz ortodox templomba, melynek alagsorában láttuk Jézus és a latrok celláit, azt a követ ahová a lábát kalodába tették, és azokat a lyukakat a falban, ahová kikötözték.

3. Jézus először esik el a kereszttel.

4. Jézus találkozik Máriával.

5. Simon parancsot kap, hogy segítsen Jézusnak vinni a keresztet. Efölé emelték Simon templomát.

6. Veronika megtörli kendőjével Jézus arcát, képmása ott marad a kendőn. Veronikának itt egy templomot is szenteltek.

7. Jézus másodjára esik el a kereszttel.

8. Jézus azt tanácsolja a jeruzsálemi asszonyoknak, hogy ne őt sirassák, hanem saját sorsukat.

9. Itt esik el Jézus harmadjára a kereszttel.

Emellett állt a Szent Heléna templom. Belülről le tudtunk menni a mélybe, ahol egy hatalmas ciszternát láttunk. Innen látták el régebben vízzel a város ezen részét. A visszhang annyira tetszett, hogy Julival el is énekeltük itt a székely himnuszt.

Az utolsó stációk már nagyjából egy helyen vannak, a Szent Sír (más néven Feltámadás) templomnál. Itt fosztják meg Jézust ruhájától, keresztre feszítik, meghal a kereszten, leveszik róla, majd eltemetik.

Mi nem onnan közelítettük meg a teret, ahonnan a többség, hanem kettő kicsi, szintben egymás alatt lévő, most nem emlékszem sajnos, hogy kopt vagy szír templomon keresztül.

A tömeg óriási volt a templom előtti téren is, és odabent is. Először, már amennyire az emberek sokaságától lehetett, csak összevissza mászkáltunk odabent, aztán térkép alapján megkerestük azokat a konkrét helyeket, melyek Jézus halálához kapcsolódtak.

Például azt a hasadást a sziklafalban, mely akkor keletkezett, mikor a villám belecsapott, épp abban a pillanatban, mikor Jézus kiadta a lelkét.

Vagy azt a nagy lapos követ, melyre ráfektették, miután levették a keresztről.

Konkrétan a szent sír egy belső kis fülkében található, ami körül hosszú sorok kígyóztak. Ekkorra már annyira fáradtak voltunk (kevésbé testileg, inkább lelkileg), hogy úgy döntöttünk, nem állunk be a sorba, és nem nézzük meg közelről.

Amúgy is eltérnek arról a vélemények, hogy tényleg ez-e az a sír. Ennek a templomnak az egyik mellékfülkéjéből nyíltak ugyanis kőüregek; egyes vélekedések szerint igazából ezek rejtették a halott Jézust.

Végső lépésként felmentünk a „Golgotára”, azaz egy lépcsőn fel egy felső szintre, ahol nagyjából semmit se láttuk. Mindenütt aranyborítás, gyertyatartók, freskók, csillogó díszek.

A kis helyiség zsúfolásig megtelt emberekkel, a tömeg alig mozdult előre, mindenki zsibongott, eléggé lehangoló volt. Az a kérdés motoszkált folyamatosan a fejemben: Vajon ehhez Jézus mit szólna?

Az egész kálvária nagyon nem azt adta, amire számítottam. Film-élményeim meg a fantáziám alapján teljesen másként képzeltem el a helyet. Azt hittem például, a Golgota egy szabadon álló domb, nem egy lépcsővel megközelíthető felső szint egy templomon belül!

Az életérzés se volt kellemes. Betlehemhez hasonlóan a nagy tömeg miatt nem lehetett kellőképpen ráhangolódni az egészre. Ott a sok szent hely, a kő, a sír, stb., amit százak állnak körül, alig tud az ember hozzáférni, ha sikerül is, akkor lökdösik, zajonganak. A napnak ez a része nem sikeredett túl jól.

És vajon a délután? Meg a hazavezető út? Elolvashatjátok az utolsó posztban.

2020. február