Réka útja: Elég

A címet kétféleképpen lehet értelmezni. Előre leszögezem, hogy én nem arra a bizonyos felkiáltójeles változatra gondoltam, hogy Elég! Amikor az embernek elege van mindenből. Bár nem szépítem a helyzetet, vannak dolgok, amikből nekem is elegem van, de ez főleg a világ eseményeire vonatkozik, a körülöttem lévő problémákra, amikre hiába viszonylag nagy a rálátásom, mégis, úgy érzem, csekély a ráhatásom. Tegnap azonban egy kedves barátnőm küldött nekem ez üzenetet, miszerint hiába tűnik egyre nagyobbnak odakint a sötétség, nekünk most az a dolgunk, hogy a saját életünkkel foglalkozzunk, ott gyújtsunk fényt, és sugározzuk azt kifelé.

Még mielőtt belemélyednék a témába, rögtön leírom, hogy tudatosan választottam ezeket a képeket a bejegyzést illusztrálandó, tovább folytatva a „nem szépítem” gondolatot. Ilyenkor a legkevésbé szép ugyanis a kert, a külső világ. Ráadásul éjjel esett valami havas-eső szerűség, minden csupa hódara meg jég. Most kifejezetten a nemszeretem pontokra fókuszáltam, amikor kattintottam. Egy kicsit azzal a céllal is, hogy némileg ellensúlyozzam az előző posztok szinte idealisztikus tökéletességét. Adventi díszek, Mikulásvárás, fehér hó, családi Karácsony, stb. Nehogy azt higgyétek, nálam mindig minden szép és jó - és ezt a külvilág is tükrözi.

Direkt felhívnám a kedves Olvasó figyelmét a kert kevésbé vonzó pontjaira, a zöld vaskapura és az ocsmány drótkerítésre, a nejlonnal letakart tűzifákra, vagyis inkább a nejlonkupac-kuka-villanyóra szentháromságra, az egyik sarokban a zsalukövekre és térkövekre, a lekopott vakolatra, az olyan apró rondaságokra, amiken mások szeme talán könnyedén átsiklik, én mégis látom őket, sőt, ki vagyok hegyezve rájuk, úgy mint beomlott fúrt kút, vízóra-akna, derítő-fedő, pinceablakok, stb. Kertünk „legcsodálatosabb ékessége” egyértelműen a hullámpalából és fémrészekből összetákolt sufni.

A természet is olyan üres most, a fák-bokrok kopárak, minden az elmúlásra utal. Én mégis szeretem ezt (is), mert így átláthatóbb a kert, tágasabbnak tűnik a tér, szélesebb a látóhatár, jobban látszódnak a távolban a hegyek. Meg amúgy is, tisztában vagyok vele, hogy minden megújulást szükségképpen pusztítás, pusztulás előz meg. Le kell bontani a régit ahhoz, hogy elinduljon valami új. Nem véletlen talán, hogy a jóga foglalkozások elején Siva dalára táncolunk, a végén Siva mantrát énekelünk. Siva a pusztító isteni aspektus, ő a felelős a régi hitrendszerek, energiák megsemmisítéséért. Így lesz aztán lehetőség az újra. Tehát bármennyire is szomorkás most a természet, innen lehet aztán majd tavasszal újrakezdeni.

Ezzel akkor vissza is kanyarodhatunk az „Elég”-re. Én ugyanis inkább az elegendőre gondoltam a címadásnál, amikor az ember meg van elégedve mindennel.

Pár napja megkérdezett egyik lányom, hogy én boldog vagyok-e. Kicsit töprengtem, és rájöttem, hogy igen, alapvetően boldog embernek tartom magamat. Gondolatban áttekintettem életem főbb színtereit, szereplőit, aspektusait. Van saját házam, kertem, van öt szép és sikeres gyerekem, van párom, egészséges az édesanyám és jó vele a kapcsolatom, én is egészséges vagyok, nagyjából szép, viszonylag fitt, van munkám, amit szeretek, jó kollégáim, kedves diákjaim, normál anyagi körülmények között élek, viszonylagos pénzügyi biztonságban, vannak barátaim közel, valamint ország- és világszerte, van sokféle kikapcsolódási, szórakozási és önkifejezési lehetőségem. Kérlek titeket, semmiképp se gondoljatok itt álomszerű életre, amikor az ember 0-24-ben a föld fölött röpköd széles mosollyal az arcán. Ilyet csak a reklámokban lehet látni.

Talán épp a reklámok, a média, a sajtó és a közösségi felületek tehetnek arról, hogy az emberek többsége elégedetlen. Hiába tudják ésszel, hogy idealisztikus képeket látnak a tévében meg a facebook-on, amelyek a valóságnak csak egy szeletét, vagy annak eltorzulását ábrázolják. Akkor is hat rájuk, hogy az a másik ott a képen, filmen (látszólag) sokkal szebb, karcsúbb, gazdagabb és sikeresebb, mint ők. Ilyenkor megjelenik az összehasonlítgatás, basszus, az én bőröm sokkal ráncosabb, nekem nincs annyi pénzem, hogy ennyi ajándékot megvegyek, milyen jóképű és izmos a pasija, nekem meg csak egy ilyen aputestű jutott, mégis hogy tudnék én is elutazni a tengerentúlra, stb.

Valamint előjön az irigység is, mert az emberi természet olyan, hogy ha másoknak jó, de nekem nem, akkor amellett, hogy azt kívánom, nekem jó legyen, sajnos azt is, hogy a másiknak ne. Ha valaki elégedett az életével és én nem, akkor nem megváltoztatom az életemet és jobbítok a sorsomon, inkább köpködök a másikra. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ezt sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg mostanában.

Pedig olyan kevés is elég a boldogsághoz, tényleg. Nem kell a szőke mesebeli herceg, elég egy kedves, szerető társ, minek kacsalábon forgó palota, elég egy hangulatos kis otthon, Dominika meg Maldív szigetek helyett kiválóan lehet nyaralni a Mátrában vagy az Őrségben. Esküszöm, nem savanyú a szőlő, de nekem tényleg nem kellene luxusvilla medencével, meg jacht az Adrián és magánrepülőgép, nem óhajtok fogadásokra járni csillogó ruhákban, tűsarkúban, koktélt kortyolgatva. Ha nyernék a lottó ötösön, amire kicsi a sansz, mivel nem lottózom, akkor legfeljebb felújítanám a házat, szépíteném a kertet, utazgatnék, de megmaradnék nagyjából annak az embernek, aki most vagyok.

Most, miközben írom ezt a cikket, meglátom Fenyő Iván legújabb posztját, melyben azt kérdezi az olvasóktól, mivel elégedetlenek az életükben. Mi hiányzik számukra a boldogsághoz. Mitől nem teljes az életük. Hol éreznek űrt. És jönnek a szokásos válaszok, lakás, szerelem, munka, stb. Ő pedig így reagál rá: Ha ez meglenne az életedben, vajon meddig tartana a boldogságod? Mi történne, miután teljesülne a vágyad? Ezen érdemes jól elgondolkodni.

Sok vallás tanítja, hogy a hiányérzet a legnagyobb gátja a fejlődésnek. A cél a vágynélküliség elérése. Bevallom őszintén, én nem törekszem Buddha-állapotra, és nem akarom a Nirvánát elérni. Nem szándékom a megvilágosodás sem, de a nagyjából elégedett állapot igen. Ha valaki elégedett, az nem jelent beletörődést és végleges megnyugvást. Természetesen nekem is vannak céljaim, vágyaim. Ettől viszont még tök kereknek érzem az életemet.

Nemrégiben kettő cikket is olvastam, melyek címében szerepelt az „elég” szó. Elég jó anya. Elég jó karácsony. Most, mivel Karácsony második napja van, az utóbbit vesézem ki egy kicsit. Saját példával illusztrálva, ha már ez itt a „Réka útja”.

Nálunk nincs dress-code az ünnepekhez. Aki akar, csinosabban öltözik fel, mint például Virág, aki mályvaszínű selyemblúzt viselt, szépen kisminkelte magát és loknikba csavarta a haját, aki akar, marad a szokásos póló-farmer kombóban, mint például Tündér. Nemcsak amiatt nem eszünk szokásos halászlét meg töltött pulykát, mert vegák vagyunk. Nagymami ugyan hozott a húsevőknek töltött káposztát és bejglit, de a menü teljesen egyszerű rántott sajt és szójafasírt volt krumplipürével és rizzsel. (Oké, hozzá, ha jól számolom, hatféle desszert, és azért „csak” ennyi, mert anyukám lelkére kötöttem, hogy ne hozzon sok kaját. Mi lett volna, ha erre nem kérem? J )

Néha elénekelünk néhány ünnepi dalt, most nem, néha szól a karácsonyi zene, mint például most is, máskor meg nem. Idén szavazással döntöttük el, hogy mi legyen előbb, az ajándékozás vagy az étkezés, és egyáltalán nem érdekeltek a hagyományok, hogy a gyertyagyújtással meg kell várni a sötétedést. Amúgy se volt gyertyagyújtás, a csillagszóróról is elfeledkeztünk, de ezzel nem szentségtelenítettük meg az ünnepet, mint ahogy azzal sem, hogy nálunk Szenteste idén december 23-ra esett.

Akinek kevés pénze van, kicsi ajándékot vesz, vagy nem is vesz, legfeljebb készít, és ebből nincs semmiféle sértődés, mert így is bőségesen jut mindenkinek. Egy ideig volt az az elképzelésem, hogy utána maradjon egy kupacban mindenki, legyen együtt az egész család, ehhez ragaszkodtam is (volna), de mára ezt is elengedtem. Aki akar, beszélget, aki akar, társasozik, lehet lent közösségi életet élni vagy elvonulni a tetőtérbe. Ment néha lájtosan egymás ugratása, volt pár beszólás, gyerekem nekem, testvérek egymásnak, valaki a párjának, de igazából nem történt semmilyen konfliktus, pláne összeveszés. Ez egy pont elég jó karácsony volt.

Pedig fentebb említettem, hogy természetesen, mint minden családban, nálunk is vannak néha konfliktusok, türelmetlenségek, szomorúságok, bántások és bántódások, nézeteltérések és viták. Alkalmanként a gyerekeim egymással (és néha velem is) tiszteletlenek, csúnyán beszélnek, felemelik a hangjukat, néha bizony meg is csapkodják-rugdossák egymást. Azonban tényleg úgy érzem, hogy a korábbi időszakokhoz képest sokkal kevesebbet feszülök össze bárkivel is, ritkábbak az összetűzések, és könnyebben jön a megoldás, gyorsabban érkezik az enyhülés. Az ajtócsapkodós, kiabálós Réka, ha nem is teljesen a múlté, de már csak ritkán nyilvánul meg.