Nagy Zabálás

Nagy Zabálás - avagy mértékletesség Réka módra

Ez az írásom kicsit folytatása az előzőnek, melynek címe: Elég! Az elég, az elegendő az élet minden területére érvényes (kellene legyen). Biztosan feltűnt a rendszeres olvasóimnak, hogy annyi év szélsőséges életmód után már egy jó ideje az Arany Középutat hirdetem, amihez szerintem a mértékletesség is hozzátartozik. A mértékletesség számomra azt jelenti, hogy semmiből se fogyasztunk túl sokat, ezzel megkímélve egészségünket, környezetünket, pénztárcánkat.

Hozzátenném, a ló túloldalára átesni sem üdvös szerintem, azaz túl sok mindenről, az összes élvezetről lemondani. Léteznek sokan, akik nagy büszkén lemondanak mindenről, hirdetik, hogy mindenmentesek, közben meg belül meg majd szétfeszülnek és felrobbannak.

Saját példám egyébként nem túl jó erre, mert az átlaghoz képest az én életmódom is eléggé lemondósnak tűnhet. Vannak dolgok, amiket tényleg soha nem fogyasztok, ilyen a hús, a kávé, a cigaretta vagy az alkohol (kivéve a majdnem 30 év szünet utáni kis kihágásom, lásd. házavató). Ezek azért se jó példák, mert nem érzek ezek részéről semmiféle kísértést. Nem vonz úgy a ropogós kacsasült vagy a gyöngyöző vörösbor, hogy erőnek erejével kellene rájuk nemet mondanom.

De vegyük példának az édességet, mert az viszont nálam eléggé nagy mumus. Az néha vonz, bár egyre kevésbé, de azért ahhoz számomra kell egyfajta erő meg akarat, hogy ne egyem, vagyis inkább meg se vegyem őket. Bevallom, a Mikulás és Karácsony közötti időszakban én is több édességet fogyasztottam, mivel a Mikulás az én bakancsomba is tett finomságokat, az iskolában is hol az asztalomra került meglepetés-csomag, hol kekszeket kínált valaki, hol szaloncukrot lehetett kóstolni, stb. Karácsonykor anyukám megérkezett a sok finomsággal, tele lett az asztal süteményekkel. Bevallom, én is megettem a kapott csokikat, drazsékat, bekaptam pár szaloncukrot, nem utasítottam vissza a kínált sütiket, kekszeket. De tudtam, hogy ez csak erre az időszakra szól, utána folytatom tovább a mértékletességet. (És a mozgást is, most a téli szünetben újra, még aktívabban.)

Bizony, az „elég” témaköre ilyenkor aktuálisabb, mint valaha, legyen szó akár dekorációról, ajándékokról, fényekről – vagy ételről. Mértékletesség. Az ünnepek idején ez az, ami a legtöbb emberre egyáltalán nem jellemző. Sokszor erőn felül költekeznek és vásárolják a drága italokat, költséges alapanyagokat. Aztán készülnek a hagyományos, többnyire jó zsíros karácsonyi ételek, a töltött káposzta és a halászlé, a töltött pulyka és a rántott hal, meg a rengeteg sütemény, bejgli, zserbó, hókifli, hozzá a sok egyéb édesség, szaloncukor, csoki, drazsé. Ezek után pedig következik a traktálás, egyél még egy kicsit, vegyél még egy szeletet, na, csak még egy kanállal, még egy pohárral. Nagy zabálás, nagy ivászat.

Miért nem figyelnek oda az emberek a saját testük igényeire, jelzéseire? Miért nem ismerik fel, mennyi étel elegendő nekik, és mi az, ami már sok? Miért kell a több és a még több? Miért kell a még, miért nem elég?

Egy Móricz novella jut eszembe a nagy zabálásról, bizonyára sokaknak ismerős. A Tragédia. A főszereplő szegény ember, hozzászokott ahhoz, hogy egész életében mindenről le kellett mondania. Olyanokat eszik naphosszat, mint almásétel meg korpacibere. A lakodalmon aztán jön tyúkhúsleves csigatésztával, túrós csusza tepertővel, orja meg a töltött káposzta. Mind erőst zsíros étel. Kis János pedig nem eszik se reggelit, se ebédet, persze, hogy összeszűkül a gyomra estére. Hallottam, hogy a háború után a hadifogságból hazatértek elől az asszonyok sokszor elzárták a kamrát, és csak fokozatosan adagolták nekik az ételt, mert tudták, hogy ha egyszerre zabálnák magukat teli, abba bele is halnának. A novellának a vége ugyebár tragédia, halál.

Én már jó ideje úgy vagyok vele, hogy képtelen vagyok, nem tudok és nem is akarok nagyokat zabálni. Pár napja itthon vagyok nagyjából egyedül, de a karácsonyfáról eddig kettő darab szaloncukrot ettem meg. Elmentek a gyerekek az apjukhoz, úgy kellett erőlködnöm, hogy vigyenek magukkal valamennyit a sok megmaradt ünnepi étekből, de még így is rengeteg kaja maradt itthon. Három napig ettem a karácsonyi menüt, a vega-fasírtot rizzsel és krumplipürével, mire végre elfogyott. Négy napig ettem a süteményeket, de persze nem bírtam velük, mert ennyit nem lehet és nem is szabad(na) megenni. Most is második napja eszem a zöldséglevest meg a rizottót. Egyszerűen úgy érzem, nem kell több, ennyi pont: Elég.

Loptam Antal Vali oldaláról egy vicces, de annál igazabb képet. Arról szól, hogyan reagálnak az emberek Karácsonykor, vagy igazából bármilyen családi étkezéskor, vendégeskedéskor, ha kiderül, hogy valaki speciális étrendet követ. És ez lehet akármilyen fogyókúra vagy paleo, vegetáriánus vagy vegán, valamilyen allergia, például glutén- vagy laktózérzékenység miatti diéta, bármi. Íme néhány tipikus reakció (a zárójeles megjegyzéseket már én fűztem hozzájuk):

Akkor mit eszel? Nem hiányzik…? (Ide képzeljünk bármit, amit az illető elhagy a táplálkozásából, hús, cukor, akármi.) Nem érzed kínzásnak? Nincs rossz íze? (Mondjuk az cukor helyetti édesítőszernek, a hús helyetti szójának, vagy akárminek.) Valamiben meg kell halni. (De nem mindegy, mikor és hogyan!) De hát nem is vagy kövér! (Miért gondolják az emberek, hogy diétázni csak fogyókúrás célból lehet?) És ettől miért lesz neked jobb? (Erre még visszatérek később.) Én ezt nem tudnám csinálni. (Akkor ne csináld!) Már mindent elhitetnek az emberrel. Naaa, egy kicsi nem árthat meg! Nem túl drága így az étkezés? (Talán ez az egy, amiben van igazság, mert felháborító, hogy milyen drága mondjuk a zabtej vagy a rizsliszt.)

A poszt alatt többen megosztották hasonló saját tapasztalataikat. Például mikor cukormentes diétásoknak barna cukros süteményt kínáltak (az is cukor!), gluténmenteseknek pedig teljes kiőrlésű lisztből készült ételt (ami oké, hogy nem finomított, de búzaliszt, tele gluténnel!). Olyan is akad, aki a békesség kedvéért az ünnepekre felfüggeszti a diétáját – én erre nem lennék hajlandó. Szerintem egy normális családban tök jól össze lehet ezeket egyeztetni, és, saját esetemben, összehangolni a húsos és vega kajákat.

Én is kommenteltem amúgy, összeszedve a leggyakoribb reakciókat arra, amikor megtudják, hogy vegetáriánus vagyok: Hús nélkül nem lehet élni! (Akkor én most nem is élek?) A gyerekeknek szüksége van húsra a fejlődéshez! (Akkor hogy fejlődhetett a fiam 185 centisre, full izmosra?) Olyan az ember fogazata, mint a ragadozóké! (Ki nem sz@rja le?) Teljes értékű fehérjéhez csak húsból juthatsz hozzá! (Meg sok minden másból!) Minek mondasz le a szalonnáról (kolbászról, hurkáról, bármiről)? (Nekem ez nem lemondás, ez a természetes!) Mi a franccal kínáljalak akkor? (Ki mondta, hogy a vega csak szóját meg szejtánt meg tofut eszik?) Ez csak csontleves, ebben nincsen hús! (De belefőtt!)

Engem legutóbb halászlével kínáltak, mert hát a hal az igazából nem is hús, meg amúgy sincs benne a hal, csak a leve. Akkor is magyarázkodnom kell, amikor alkohollal kínálnak. Hiába mondom, hogy anti-alkoholista vagyok, akkor is jönnek a szöveggel, hogy de csak egy kortyot, vagy akkor neked csak egy kis adagot töltök, stb. A vegaság sok mindenre megtanított, többek között nem magyarázkodni, nem belemenni hülye vitákba, határozott nemet mondani másoknak - és világosan meghúzni a határaimat.

 

„Ettől miért lesz neked jobb?” Ezt egy kicsit kifejteném. Először is, egészséges maradok. Jó hír ez nekem, rossz hír a gyógyszergyártó cégeknek, akik nem belőlem fognak meggazdagodni. A reklámok nagy százaléka nem arról szól, hogy élj egészségesen, hanem arról, hogy nekünk (gyógyszer-gyártóknak) tök mindegy, hogy élsz, sőt, élj minél egészségtelenebbül, aztán pedig panaszaidra vedd meg tőlünk a megfelelő gyógyszereket. Karácsony táján megszaporodnak az emésztésre ható gyógyszerek hirdetései. Nem fér beléd a következő töltött káposzta vagy bejgli? Sebaj, vedd be a hiperszuper X gyógyszert, és máris folytathatod a nagy zabálást. Ahelyett, hogy eltennéd másnapra a káposztát meg a sütit.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a hiúságom nem motivál. Megmondom őszintén, nem akarok elhízni. És ezt sokkal könnyebb egy folyamatos, tudatos étrend, életmód mellett megvalósítani, mint egy hirtelen drasztikus fogyókúrával. Jó hír ez nekem, rossz hír a fogyókúrás izébizéket gyártó cégeknek, mert nem belőlem fognak meggazdagodni. Sokan tavasszal, a trikók és rövidebb szoknyák előkerülésével, vagy a strandszezon kezdetén, az előző évi bikini felpróbálásakor szembesülnek azzal, hogy bizony a téli kajások során felszedtek jó néhány kilót. Nekem jól esik télen is jó alakot látni a tükörben, és szeretem, hogy a tavaszba meg a nyárba eleve karcsún kezdek bele.

Az egészség és karcsúság mellett megmarad még a pénzem is. Amit nem eszek meg, azt nem veszem meg. Amikor vásárolok, mindig felszisszenek, hogy még így is milyen sokba kerül egy nagycsalád élelmezése, aztán szembesülök vele, hogy egy, a miénknél kisebb család mennyit költ átlagban a teszkóban, és akkor kicsit megnyugszom. Jó hír ez nekem, rossz hír a húst, alkoholt, kávét, cigarettát, műkajákat, műüdítőket, vegyszereket gyártó, forgalmazó és árusító cégeknek. A pénzt így másra, értelmes, hasznos vagy szórakoztató dolgokra költhetem.

És ez az egész nemcsak nekem meg a családomnak jó, hanem a környezetemnek is. Sokan tudjátok, hogy nagy környezetvédő vagyok, szelektálok, komposztálok, energiatakarékosan élek, stb. A mértékletes étkezés a környezetet is kíméli. Nem ölnek meg miattam állatot, nem zsigerelik ki miattam a földet. Én, bármily naivnak is hangzik, hiszek abban, hogy sok kicsi sokra megy.

Épp Karácsony másnapján osztotta meg egy kedves „madárnevű” férfiismerősöm, hogyan fogyott le 30 kilót 120-ról 90-re) egy bizonyos diéta segítségével. A lényeg: „Csak az nem hizlal, amit nem eszel meg!” Nem fogyókúra, hanem az élethez és az ételhez való hozzáállás megváltoztatása. Az ő diétája több lábon áll: az első az időszakos böjt, amikor az ember min. 16 órán keresztül nem eszik. Emellett figyel az étel mennyiségére (azaz az alacsony kalória-bevitelre), minőségére (tanyán lakik, így ez nem olyan nehéz), kevés szénhidrátot fogyaszt (én nem!), és persze sokat mozog. Ő is azt vallja, amit én is: A test a lélek temploma. Vigyázni kell rá!

Ha te, kedves Olvasó, az írásom hatására eggyel kevesebb töltött káposztát vagy bejglit ettél meg, máris elértem a célom. Ha viszont épp a sokadik nagy zabáláson vagy túl, nem tudok mást tenni, csak jó egészséget kívánni.

2021. december

(Mivel más bloggerekkel ellentétben én csak nagyon ritkán szoktam ételeket fotózni, ezért a ház belsejéről készült fényképekkel illusztráltam ezt a bejegyzést.)