Budapest Retró

Budapestről származom, ha jól számolom, életem pont felét, 24 évet töltöttem el a főváros különböző részein. Főleg Óbudán, de éltem Kőbányán, Angyalföldön, Terézvárosban és Budatétényben is.

Volt ugyebár egy olyan időszakom, amikor nagyon nem szerettem a fővárost, és nagyon ritkán is jártam oda. Aztán beállt ez egy egészséges egyensúlyba. Most jó bemenni, valami programra vagy vásárolni, aztán nagyon jó hazatérni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy szeretem a zajt, a koszt, és főleg a bűzt. Amikor leszállok a Nyugatiban, rögtön érzékelem, mennyire hangos a város, mennyi szemét van mindenfelé, és micsoda orrfacsaró szagok terjengenek a levegőben.

5 gyerekem van, valamint több mint 100 tanítványom, nagycsaládos vagyok és általános iskolai tanár, szóval a zaj az, amit a legjobban el tudok viselni. A mindenfelé eldobott hulladék már jobban zavar, főleg a környezetvédő lelkemet. A legnehezebb a büdöset elviselni; nem is tudom, hogy lehet azokhoz a szagokhoz hozzászokni.

Ami nehéz még nekem ilyenkor, az a rengeteg ember. Vannak helyzetek, amikor elviselem, sőt, kifejezetten szeretem a tömeget, például egy koncerten együtt énekelni üvöltve tízezrekkel, az felemelő élmény. A Nyugati aluljáró viszont nagyon nem az. Itt szerintem rekordot dönt az egy négyzetméterre jutó alkoholisták, drogosok, csöves punkok, hajléktalanok, prostik, fél- és teljesen bolondok száma.

Szerdán az osztályommal a Parlamentet néztük meg kívülről és belülről. Vonatoztunk, Szent Koronát csodáltunk, és jót ettünk a Westendben. Álljon itt néhány csoportkép erről a napról.

Pénteken-szombaton két napot egyedül voltam Budapesten, és nagyon jól éreztem magamat! A hétvége pont olyan volt, mint az élet. Valamit elterveztem, aztán nem úgy lett. Valamit elterveztem, és úgy lett. Valamit nem terveztem, és mégis lett.

Péntekre például barátnős találkozót terveztünk hármasban, de egyikük megbetegedett, így elhalasztottuk. A táncházba viszont eljutottam. Szokásos hely, Eötvös 10, szokásos zenekar, Tázló, szokásos táncpartner, Gábor bácsi. Ő 67 éves, de nagyon energikusan nyomja, szeretek vele táncolni. Most volt ott egy gyerekcsapat is, hát szerintem mi 40-50-60-asok kenterbe vertük őket energiában, lendületben.

Nagyon jó volt a moldvaira kb. két órán át ropni kb. száz emberrel. Nekem ezekben a táncházakban a legjobb a közösségi élmény, a zene ritmusára történő egyszerre mozdulás. Szeretem a dob erőteljes jelenlétét, a Tázlót ezúttal tangóharmonika is kiegészítette. (A Bagossy-ban is a tangóharmonikás a nagy kedvencem.)

Másnapra Skanzent terveztem, de ezen a szombaton sajnos zárva volt a szentendrei szabadtéri néprajzi múzeum. Viszont kitaláltam egy tök jót: vettem egy 24 órás jegyet! Alapvetően nagyon kevés jegyet használok Budapesten. Ahová csak lehet, gyalog megyek, lásd. múltkor is a lábamon jutottam el a Városligettől a Corvin negyedig. Szeretek sétálni, és utálok jegyet lyukasztani.

Boomer vagyok a gyerekeim szerint (erről készül is már egy másik írás), most viszont bevállaltam: letöltöm a BudapestGO App-ot. Egy éve van csak saját okostelefonom, tavaly ilyenkor azt sem tudtam, mi a bánat az az App. Most viszont itt van a telómon, vettem is online egy jegyet, amit 24 órán keresztül bármilyen közlekedési eszközön bármennyiszer felhasználhatok. Egy buszvezető mutatta meg, hogyan kell az első ajtós járműveken beolvasni a QR-kódot.

Ezzel az alkalmazással nemcsak jegyet lehet venni, de útvonalat tervezni is. Ez a későbbiekben nagyon hasznosnak bizonyult. Útvonalat ugyan konkrétan nem terveztem, de legalább láttam, hogy a spontán választott busszal mégis nagyjából merre járok.

Ugyanis azt találtam ki, hogy keresztül-kasul beutazom a várost. Pesten a Belvárosi részen többször megfordulok, ezért most a budai oldalt céloztam meg. Olyan helyekre akartam eljutni, ahol nem, vagy csak rég jártam. Ez aztán nem pont így valósult meg, de épp így volt a legjobb.

Először is felültem a Nyugatinál a 226-osra, amelyen emlékeim szerint még sohasem ültem. Ez a járat először végigmegy a Margitszigeten, aztán az Árpád hídon, majd eljut az Óbudai szigetig. Gyerekkorom helyszíne ez, itt tartottuk az iskolai akadályversenyeket, munkásőr osztályként itt futottunk versenyt gázálarcban. Sokat játszottunk a csúszdaparkban, ahol a csúszdák alá mindenféle bunkikat és titkos járatokat képzeltünk.

A végállomásnál a szinte kihalt Május 9. parkban kezdtem a sétát. Az Óbudai sziget egy része Tájvédelmi Körzet, szinte érintetlen erdővel. Ahogy haladtam tovább, főleg kutyafuttatókkal illetve futókkal futottam össze (micsoda költői alakzat!). A hűs, borús idő nem túl sok embert csábított ki a szabadba.

Találkoztam a sellő-szoborral, ahonnan az őrseinkkel anno útnak indultunk az állomásokhoz. Az ikonikus K-hídon mentem át a Duna fölött. Utoljára ezt a fesztiválon tettem meg. Életem során háromszor voltam a SZIGET-en, 93-ban a Diákszigeten, 98-ban a Pepsi Szigeten, és 2002-ben a Sziget Fesztiválon.

Mindenképp fel akartam menni több hegyre is. Tudtam, hogy ide a Szentlélek térről, a Kolosyról meg a Margit híd budai hídfőjétől mennek fel a buszok. Viszont ezek elég ritkán, hétvégén még ritkábban járnak. Elhatároztam tehát, hogy a sorsra bízom magamat, és a négy-öt járat közül arra szállok fel, amelyik leghamarabb indul.

Ültem a 137-es, 65-ös, 165-ös, 291-es buszon, a 17-es, 56-os, 61-es és persze a 4-6-os villamoson, valamint a HÉV-en. Eljutottam így a Táborhegyre, Testvérhegyre és a Hármashatár hegyre, a Remetehegyre, Mátyáshegyre, a Pálvölgybe és Szépvölgybe, Pasarétre, Zugligetre és Hűvösvölgybe. A buszok olyan, sohasem vagy réges-rég hallott utcákon, utakon csalinkáztak, mint például Erdőalja vagy Máramaros, Pusztaszeri, Bimbó vagy Törökvész.

Tényleg nem savanyú a szőlő, de nekem annyira nem jöttek be a valaha szebb napokat látott romos villák, a mű-arisztokrata kastélyok, mű-mediterrán illetve ultramodern, minimalista stílusú házak. Errefelé a nógrádi házam árából legfeljebb egy garázst vehetnék, de még erre se mernék mérget venni. Egyetlen dolog, amiért megéri ezeken a helyeken lakni, az a csodálatos panoráma. Tényleg pazar volt helyenként az alattunk elterülő város látványa.

A Szentlélek téren a Vasarely Múzeumot, a Fő téren a Zichy kastélyt, a Sípos éttermet és persze a Városházát néztem meg. Előtte üdvözöltem Krúdy Gyulát, a Szindbád téren pedig az esernyős szobrokat.

Gyerekként gyakran sétáltunk fel a Kiscelli Múzeumhoz, ezúttal is megtettem. Régi ismerősként köszöntöttem a Sárkány-szobrot, és tettem egy kört a kastélyparkban, ahol egy szoborkiállítást néztem meg. 

Utána csak úgy találomra elindultam egy erdei úton, ami igazából egy kálvária volt. Úgy látszik, ezek a kálváriák mostanság üldöznek engem, Jeruzsálemben, Zebegényben, többször Nagymaroson, és most itt is. Ennek a végénél egy szoborcsoporthoz érkeztem.

Innen lefelé lépcsőkön és keskeny, sáros ösvényeken keveredtem le valahogy a Bécsi útra. Ekkor jött az ötlet, hogy felkeresem gyerekkorom ikonikus helyszíneit. A következőkben ezeket láthatjátok fotókon.

Óbuda mozi

Evangélikus templom

Református templom

Katolikus templom

Zsinagóga

Óbudai Társaskör

Krúdy szülőháza

Kéhly vendéglő

Ez a régi kép 1974-ben készült. Ekkor épült a lakótelep és a suli-ovi-bölcsi. Háttérben a Goli, azaz a Goldberger Textilgyár. Siralmas, mennyire kevés régi házat hagytak meg. A többit ahelyett, hogy felújították volna, ledózerolták. Persze ha ez nem így történt volna, én sem élhettem volna itt a lakótelepen.

Természetesen megnéztem a Kiskorona (korábban Magyar Lajos) utcát, ahol felnőttem, a panelházat, ahol laktunk. Fura módon most minden sokkal kisebbnek tűnt. A játszóterek megszűntek. Ahol anno mi gyerekek rohangáltunk délutánonként vagy hétvégente, most alig láttam embert.

Ezután az iskolához is elsétáltam, ahová nyolc éven át jártam. Akkor Leövey Kláráról nevezték el, ma Andor Ilona a neve, de úgyis mindenki Mókusnak hívja az utcája miatt. Két hét múlva újra ellátogatok ide, hiszen idén van a ballagásunk 35. évfordulója, ennek apropóján pedig 26-án az évfolyamtalálkozó, amit gőzerővel szervezünk.

A Lajos utcánál az egykori szánkódombot ma már halomnak se merném nevezni. A régi SzDSz székház, ahol a gólyabálokat tartottuk, most hihetetlen lepusztult állapotban van. A Tímár utcánál átmentem a Hév fölött a felüljárón, és kisétáltam a Dunapartra. Innen indult anno a kishajó, amivel át szoktunk járni a Margitszigetre. Gyerekkoromban vagy ott strandoltunk vagy a Dagályban.

Ha már láttam az általános iskolámat, elmentem a gimnáziumomhoz is. Ugyan tavaly jártam az Árpádnál, de akkor sötétben láttam a fáklyás ballagást és a világító buzogányos fellépést. Most nappali fényben csodáltam meg az Amfiteátrumot.

A végére a nap kezdett egy nosztalgia-túrához hasonlítani. Főleg, hogy utolsó állomásként még a régi óvodámat is megnéztem Vadaskertben. Hiába éltünk Óbudán, anyukám a Magyar Rádióban dolgozott. A rádiós-tévés oviba jártam, ahol első szerelmem Marci volt, Lőrincz L. László író fia.

A nap végére több mint 20.000 lépést tettem meg! Holnap a kihívásban elérem a 700.000-et, egyik tanítványom túl van az egymillió lépésen! Pihenésképpen este megnéztem egy vidám filmet, aminek az volt a végső tanulsága, hogy ne a sorsra bízzuk az életünket, hanem tegyünk is a változásért. Nem is lehetett volna ennél jobb a végszó.

Ahogy halad az idő, egyre többet vagyok egyedül, ami egyáltalán nem jelent magányt. Furcsa magamnak bevallani, de én, a hangos, pörgős, közösségi lény egyre jobban szeretek csendben és magamban lenni.

Persze megmondom az igazat: néha azért jól esik mással is megosztani ezeket az élményeket. Táncolni, sétálni, mozizni. Most úgy alakult, hogy magam voltam. Legközelebb lesz ez másként is. Mert teszek a változásért!

Mindeközben Csillag Erdélyben töltött négy napot. Szamosújváros járt a Sárvíz néptáncegyüttessel. 

Tündérék gimijében pedig közösen elkészítettek egy nemezborítást egy jurtára. 

Jövő héten Tünde barátném egésznapos „Szeretet Rendje” programjára megyek, valamint a Budapest Parkban vár rám a Halott Pénz. Talán addigra végre eláll ez a száznapos eső…

2023. május