Mókus

A „Mókus” jelen esetben nem egy állatot, hanem egy iskolát jelent. Anno Leövey Klára, most Andor Ilona, de nekünk az utcája miatt örökre csak: Mókus. Itt jártam tegnap.

A „Mindenki 40” találkozó óta nálunk hagyomány, hogy nem osztály- hanem évfolyam-találkozókat szervezünk. És hogy ki a szervező? Természetesen én – is. Plusz még két fiú, azaz férfi a másik osztályokból. Mindhárman igyekeztünk elérni a saját osztálytársainkat, ők vállalták az iskola-tanárok témáját és az éttermet, én pedig, minő meglepetés, a kommunikációért voltam felelős.

Nyolc tanárunk jött el, köztük az igazgató bácsi, az iskolatitkár néni, és az osztályfőnökünk is. A volt diákok közül összesen 37-en voltunk.

Délután az iskola előtt gyülekeztünk. Vicces volt, amikor hunyorogva figyeltük a kapu elé érkezőket, azt vizslatva, vajon az illetők ex-mókusosok, avagy a mostani mókusos diákok szülei. Szerencsére azért többnyire megismertük egymást, bár akadtak kivételek is. A tanároknak rendeztünk egy kitalálós játékot, ahol el kellett mondaniuk a neveinket. Le a kalappal előttük, szinte hibátlan eredményt értek el.

Igazából az iskolában biztosítottak számunkra egy tantermet, de abban a dögmelegben senkinek sem volt kedve egy fülledt zárt helyiséghez, ahová betűz a nap. Ráadásul idős tanárainkat sem tettük volna ki szívesen a lépcsőzésnek. Ezért spontán módon úgy döntöttünk, hogy az udvarra megyünk ki, ahol jó levegőn lehettünk.

Árnyas fák alá telepedtünk le padokra, székekre, az asztalokra tettük a sós rágcsákat, pogácsákat, kekszeket, süteményeket és üdítő italokat. Én stílusosan Nógrádi ropit vittem.

Szállingóztak az emberek, és nagy öröm volt mindenkivel a találkozás. A barátokkal is, de talán még inkább azokkal, akiket rettentő régen, legalább 30 éve nem láttunk.

Két és fél óra múltán zártuk le a program első részét, ekkor elköszöntünk tanárainktól. Kifelé menet még körbenéztünk egy kicsit az iskolának azon részein, ahol öt éve nem jártunk. Az elsős tantermünkben (ami most táncterem) és az étkezőben (ahol anno a fejemre borult a spenót). Nagyon picinek tűntek a mosdók!

Az étterembe már csak a diákok mentek át, itt volt egy kis feszkó. Valakinek nem tetszett a pincehelyiség, mert hogy hideg (egy pince mégis milyen legyen?), másoknak az egész hely. Szerintem teljesen átlagos, normális volt minden, nekem az étel is ízlett. Mindenesetre a pincéből egy idő után fel tudtunk menni a földszintre. Azok pedig, akik végképp nem tudtak megbékélni, átmentek külön egy másik helyre.

Szervezőként akár meg is bántódhattam volna, hiszen senki se lát amögé, mennyi egyeztetés kell ahhoz, hogy egy ilyen esemény jól menjen. Étteremből konkrétan nyolc-tíz alternatíva után találtuk ezt, mivel péntek estére Óbudán olyan helyet találni, ami nem foglalt, befér ennyi ember és későig nyitva van, szinte a Mission Impossible kategória. Én azonban a múltkor már kifejtett laza módon reagáltam: kábé sehogy. Mosolyogtam és kész. Akinek nem tetszik, az vagy szervezze meg helyettünk, vagy menjen nyugodtan, ahová csak szeretne. Ötévente találkozunk, ilyenkor az ember hozhat némi kompromisszumot.

Miután befalatoztunk, sötét este lett, ekkor a társaság egy része hazaindult. Mi többiek viszont, ismét csak spontán módon úgy döntöttünk, hogy a régi Selyemgombolyító épületében kialakított kerthelyiségben, a Mad Gardenben folytatjuk az estét.

Egy, a zajtól és tömegtől távol lévő fedett teraszon ültünk le, itt ettünk, ittunk, beszélgettünk tovább. Egészen hajnali 3-ig; fél 4-re értem „haza”, azaz anyukám lakásába.

A beszélgetések több szál mentén zajlottak. Természetesen elmondtuk, mi történt velünk az elmúlt években és milyen most az életünk. Felelevenítettük a régi időket, sztorizgattunk, nosztalgiáztunk. Aztán mikor kevesebben voltunk, a visítós-fetrengős röhögések mellett előjöttek komolyabb, elgondolkodtatóbb témák is. Hogy kire melyik tanár hatott negatívan, kiben milyen tüskék maradtak meg a múltból.

Érdekes, a többieket hallgatva hiába törtem a fejemet, és kutattam mélyen legbelül komolyabb neheztelés után, valahogy nem tudtam ilyet felidézni. Én alapvetően szerettem ezt az iskolát, és ha voltak is negatívumok, azokon túl tudtam lépni viszonylag könnyedén. Például életem első és utolsó általános iskola hármasán, amit harmadikban kaptam technikából, mert felborult a tutajom a lavórban. (Persze, mert mindenkinek az apukája rakta össze otthon, nekem meg olyanom nem volt jelen az életemben.) Meg életem első és utolsó általános iskolai egyesén, amit ötödikben kaptam testnevelésből, mert véletlenül a bal dobókezemhez a jobb lábam helyett a balt tettem előre. (Vicces: később aztán a kézilabdacsapat tagja lettem, és némileg hozzájárultam én is a kerületi bronzéremhez.)

Készültek osztályszintű és össznépi csoportképek, tanárainkkal és nélkülük, néhányan pedig életképeket kattintgattunk a különböző helyszíneken. Ezekkel a képekkel illusztráltam ezt a bejegyzést.

Ilyenkor mindig jönnek a fogadkozások, hogy szorosabban tartjuk a kapcsolatot, aztán csak nagyon kevesek tartják be, de ez persze így van jól. Ilyenkor mindig jönnek az ötletelgetések, hogy találkozzunk gyakrabban, csináljunk ilyen összejöveteleket évente. Aztán természetesen nem lesz semmi az egészből.

A lényeg, hogy öt év múlva egészen biztosan lesz megint (akkor 40 éves) mókusos évfolyam-találkozó. Már azt is tudjuk, hogy az egyik srác éttermében. 2028. május – a Mókus visszavár.

 

2023. május