Jelen (múlt - jövő)

Valamilyen szinten én a múlt embere vagyok. Mai szóval élve: boomer. Majdnem fél évszázadot megéltem már. Azt hittem, én naiv, hogy marhára laza és fiatalos felnőtt vagyok, de érzem, hogy egyre jobban mélyül a generációs szakadék köztem, és a következő nemzedék között. Van öt saját gyerekem és több mint száz tanítványom, de egyre kevésbé értem őket, már eleve azt, amit mondanak, ilyen tiktokos meg gameres nyelven. Amikor pedig angolórán próbálok a mai nyelvben használatos, idegen eredetű szavakra magyar fordításokat keresni, akkor ők ezt nem értik, hiszen szerintük MAGYAR szó az, hogy komment szekció meg hogy multinacionális és az is, hogy sci fi.

Számukra történelminek tűnik, hogy az ősidőkben nem volt okostelefon, sőt, mobiltelefon sem, örültünk, ha egyáltalán tárcsás akadt. Órán fecniken leveleztünk, és ha jegyzetelni akartunk, noteszt vettünk elő, nem a telefonunkba írtuk bele. Kész vagyok attól, hogy ma egy hiányzó azt meri mondani: nem tudta, mi volt a házi feladat vagy az órai anyag. Itt a Kréta, az osztálycsoport, a messenger, ezer helyről be lehet szerezni az információt, például közvetlenül tőlem is. Mi meg anno indigóval másoltuk le egymásnak a leckét.

Amit észreveszek a mai generáción, az a motiváció részleges vagy akár teljes hiánya. Ha azt mondom lelkesen: csináljunk ezt vagy azt (és ez legyen konkrétan bármi), akkor a válasz: „Jaj! Minek? Ne már!” Küzdőszellem alig, akaraterő gyakorlatilag nulla. Nagyon kevés az, akinél céltudatosságot és elszántságot tapasztalok. Ha igen, akkor ezt mindig meg is dicsérem, hiszen nagy kincs ez a ritkaság.

Sokszor olyanok a fiatalok, mint akik egyáltalán nem élvezik az életet. Én, a „vén” majdnem 49 éves próbálom őket arról győzködni, hogy az élet szép, és gyönyörködni kell mindabban, ami adatik, átélni mindazt, ami van. Úgy érzem, lelkesebb vagyok, mint a legtöbb kamasz (pedig a papírforma szerint fásult középkorú nőnek kellene lennem).

Angolórán ruhadarabokra kellett jelzőket keresni, pl. ódivatú, trendi, stb. A gyerekek már egy szerintem tök modern sportcipőre is azt mondták, hogy az „old-fashioned”. Szerintem totál le vagyok maradva divat terén, de őszintén: ez engem olyan nagyon nem is érdekel. Megvan a magam stílusa, és ezen nem igazán módosít az, hogy most épp szűk vagy bő szárú farmer a divatos. A gyerekeim véleménye végképp nem érdekel.

Hiszen én sem szólok bele abba, hogy ők mit viselnek. Legfeljebb ha kikérik a véleményemet, akkor azt kinyilvánítom, ami általában abból áll, hogy én győzködöm őket arról, igenis szépek és csinosak, mert ők magukról ezt nem nagyon hiszik el. Mindegyikük teljesen más: Virág például nőies stílusú, Kende izomtrikókban feszít, Csillag sok ruhája élénk színű, piros, narancssárga, bordó vagy ciklámen. Néha ugyan nem értem, miért rejtik el az amúgy tök jó alakjukat bő pólók, pulcsik mögé (Kincső), és miért hord valamelyikük (Tündér) szinte kizárólag feketét.

De aztán eszembe jut, hogy anyukám teljesen hülyének nézett, amikor csak feketében voltam hajlandó járni, és még nyáron se rohadt le a lábamról a bakancs. Az is biztos, hogy a nagymamám teljesen ki volt akadva, amikor Klári lánya felvette a telitalpú szandálját meg a miniszoknyáját, feltupírozta a haját, és elment az Ifiparkba Omega koncertre.

Több szempontból sem vagyok hajlandó beállni az átlagos középkorúak sorába. Nem hordok soha selyemblúzt, tulajdonképpen semmilyen blúzt, nincsen kosztümöm, blézerem és ceruzaszoknyám sem. A tablófotózásra-ballagásra a lányaimtól kértem kölcsön az elegáns ruhadarabokat. Nem veszek fel kopogós körömcipőt; tavasztól őszig szandálban, ősztől tavaszig bakancsban járok. Retikül helyett nekem azt hiszem örökre megmarad a hátizsák, a vászonszatyor és a fonott kosár. Valamint a lehető legnagyobb nyugalommal hordok szűk, ujjatlan felsőket és rövid szoknyákat.

Érdekes, gyerekként azt hittem, aki 40 éves, az már tök öreg, aki 50, az meg már hú de nagyon! 60 után már talán nem is élet az élet. És most itt vagyok, egy év múlva 50 leszek, és egyáltalán nem érzem azt, hogy vége az életnek; sőt, olyan, mintha épp nemrég kezdődött volna el igazán. Ilyenkorra érik be az ember gondolkodása, de emellett megőrizheti a fiatalos hozzáállását. Én például felsős srácokkal együtt futkározok a kosáredzésen, és ha megszólal egy jó zene, rögtön táncolni kezdek rá.

Sokat nevetek és mosolygok, viccelődök és hülyéskedek. Nem vagyok hajlandó besavanyodni, szenvedni az élet nehézségein. Épp ma kérdezték meg, hogy lehet, hogy rám nem hat az a sok szarság, ami a világban van. Nyilván nem vagyok vak, nem folytatok strucc-politikát. Viszont szép lassan kiépült körém egyfajta láthatatlan védőpajzs. Ez nem, vagy csak szűrve engedi be a külvilágból érkező ingereket. Ha valami el is ér hozzám, azt egy egyre lazább hozzáállással kezelem. Ha sérelem ér, nyilván hat, de egyre kisebb intenzitással és egyre rövidebb ideig. Bántó emberekre, helyzetekre leginkább vállrándítással vagy poénnal reagálok.

Sokkal értékesebb dolgokkal szeretném az időmet eltölteni, mint azzal, hogy dühöngök mások hülyeségein, és rágódok a sérelmeken. Hiszen az élet – még ha azt a kamaszok és a felnőttek nagy része nem is hiszi el – tényleg szép („…csak te világ vagy beteg”, á lá Quimby). Inkább leülök a teraszra és nézem a kertet, kifekszem a függőágyba és hallgatom a madárcsicsergést. Máskor csutkára felnyomom a hangerőt és üvöltve énekelek rá, vagy nyomom a fekvőtámaszokat.

Eltelt három hónap, véget ért a szigorú életmód-váltós folyamat. A Halak, a Kos és a Bika jegyében egy tudatos, sok mozgásra és egészséges táplálkozásra alapuló programot csináltam. Áttértem egy teljesen más jellegű edzésprogramra, ami rövidebb, de célirányosabb, mint a korábbi reggeli torna. Ezt egészítették ki az egyéb mozgásformák, például a már említett kosárlabda, kerékpár, jóga, futás. Ez nagyon bevált!

Amit tartani fogok, az a viszonylag kevés édesség fogyasztása. Csoki nulla, és bolti édesség csak nagyon kevés, például néha túrórudi vagy zabkeksz. Ahogy jön a nyár, aminek nem tudok és nem is akarok ellenállni, az a fagylalt. A kevesebb zsiradék felhasználás is egész jól beépült, szerintem ez is menni fog a továbbiakban is; különösen motivál az, hogy egy nagy olaj vagy egy doboz margarin rengeteg ideig kitart.

Amit már az utóbbi időben elég nehéz volt tartani, az az időszakos böjt. Azaz hogy csak 10 és 18 óra között eszek, a fennmaradó 16 órában nem terhelem a gyomromat táplálékkal. Az utóbbi időben ez szép lassan kitolódott, reggel már 9 körül eszem és van, hogy este 7-kor vacsorázom. Tudom is az okát: az egyre hosszabb nappalok. Amikor télidőben reggel sötétben ébredek és este korán megy le a nap, valahogy én se vagyok annyira éhes. Most viszont hajnalban már magamtól kukorékolok, napközben meleg van, és olyankor nem kívánok olyan sok kompakt kaját, este meg sokáig kint molyolok a kertben, így jobban igénylem az ennivalót estefelé is. Így a 8-16-os diéta nyárra átalakult 10-14-esre, de így se rossz.

Szóval a program szigorú része ugyan véget ért, de sok eleme annyira beépült az életembe, hogy nem akarok rajta változtatni. Az épp érő zöldségeket frissen szedem a kertből, és egyszerre nem eszem túl nagy mennyiséget (nem is bírok, nem is kívánom). Továbbra is rengeteget szándékozom mozogni. Ex-osztálytársam kérdezte tőlem nemrégiben, mikor meséltem neki, hogy edzésről jövök: „Te még meg bírsz mozdulni?” Érdekes, nekem épp az a fura, ha valaki nem. És ami a legfontosabb: meg akarom őrizni az optimista, életvidám szemléletemet.

Ennek egyik alapja a JELEN megélése. Annyira sok bölcs ember írt és beszélt már róla, úgyhogy nem fogom hosszasan taglalni a dolgot. A lényeg: a múlt történelem, a jövő rejtelem. Ahelyett, hogy a régi dolgokon rágódnánk, vagy olyan dolgokon aggódnánk, amik még meg sem történtek, éljünk a most-ban. Ragadd meg a napot, carpe diem! Vicces, de az univer(zum) rendjébe abszolút beleillik, hogy épp erről a témáról olvastam egy cikket egy magazinban, erről szólt egy rádióműsor, és erről beszélgetek MOSTanság sokat. Duma mellett pedig a lehető legteljesebben igyekszem megélni a pillanatot.

Sokat segít, ha olyan ember példáját látom, aki nem tervez, hanem örül annak, ami adatik. A neveltetése miatt nyilván nem tud teljesen elrugaszkodni múlttól és jövőtől (úgy mint egy bizonyos dél-amerikai bennszülött törzs, akiknél csak a jelen létezik), de ezekbe semmiképp sem ragad bele. Tök jó látni, hogy van, akinek ez majdnem tökéletesen megy, ezért igyekszem ezt a mintát a tőlem telhető legnagyobb mértékben elsajátítani.

Zárszóként mégis egy mondat a jövőről: nagyon várom a hétvégét, amikor óbudai évfolyamtalálkozó, nógrádi gyereknap és börzsönyi túra lesz a program.

2023. május