Szlovénia

Négy éve voltam utoljára külföldön. Tavaly ugyan eljutottam az osztályommal Erdélybe, de számomra az csak hivatalosan másik ország; nekem Erdély a hazám része, édesapám is onnan származik. Tudom, más már annak örül, ha tíz vagy húszévente eljut külföldre, sőt van, akinek soha életében nem adatik meg, hogy lássa a tengert, a magas hegyeket vagy egy másik országot.

Van olyan ismerősöm, aki havonta röpköd külföldre, nem nagy ügy neki leugrani „horvátba”, és félmilliót vagy akár egy egészet is simán előszed a zsebéből nyaralásra, más viszont egész életében otthon gubbaszt, szóval én valahogy amolyan közepeske vagyok utazásaimat tekintve.

Voltam a szomszédos országok közül Ausztriában, Csehszlovákiában (a cseh és a szlovák részen is), Ukrajnában, Romániában és Horvátországban. Ezen kívül még Olaszországban és Németországban, valamint egy napot Monacóban és egy napot Londonban.

Az utazásra igazán volt férjemmel kaptam rá. Vele voltunk Madeirán, Máltán, Marokkóban, Cipruson és Izraelben, így már elmondhatom, hogy jártam Afrikában és Ázsiában is. Szlovéniában egyszer túráztam, a Triglavtól a Júliai-Alpokon át a Bohinji-tóig, a tengerparti részen pedig csak átutaztam, amikor Triesztbe mentem Porecből.

Nem mondom, eddig is hiányzott az utazás, de téma erőteljesen az utóbbi időben kezdett el motoszkálni bennem. Talán az adta meg a végső lökést, amikor elhatároztam, hogy idegenvezető leszek. Ekkor elkezdtem szervezkedni a barátnőimmel (Nógrádi Női Kör), hogy utazzunk együtt. Igaz ugyan, hogy a kör először háromszögre szűkült, aztán végül úgy adódott, hogy csak ketten indultunk útnak „Szörpös” Ágotával (A mi szörpünk). De ez talán pont így volt szép és jó. Egyformán vagyunk vidámak és lazák, nevetősek és kommunikatívak, spontánok és egyszerűek.

Bejegyzés-sorozatot készülök írni, most először az általános dolgokról, később a részletes eseményekről. Kezdem a pakolással, amit szokásomhoz híven minimál-programon végeztem. Egy nagyobb fajta hátizsákba tettem a ruhaneműt és pipereszert, odaraktam egy kisebb hátizsákot az ottani utazásokra, az értékeket pedig övtáskában vittem. A szálláson aztán kézzel mostam a fehérneműmet és a fürdőruhámat.

Kispiros Vácig, zónázó a Nyugatiig. Ott pizzáztunk egyet és bevásároltunk az utazásra. Aztán metróval irány a Déli pályaudvar. Ott egy is retró vonat, annak minden előnyével és hátrányával. Már nem bőrülések, mint gyerekkoromban, hanem szövet. Nyolcszemélyes kupék, amiben szerencsére csak mi ketten utaztunk, így el tudtunk feküdni.

Az elején dögmeleg, a végén jéghideg hőmérséklet, köszönhetően a teljesen fel nem húzható ablaknak. „Meleg” holmiként egyetlen hosszúujjút, egy hosszúnadrágot, és egy pár zoknit vittem az útra, ezeket mind magamra kellett vennem, és a Decathlonos papírvékony törülközőmmel takarózni, hogy ne süvítsen rám a szél, pedig igazán nem vagyok fázósnak mondható.

A mellékhelyiség állapotát inkább nem jellemezném, brutális volt. Mivel gyerekkorukban megszoktuk ezt a fajta vonatot, így persze túléltük, de szerintem elég gáz, hogy a MÁV ilyen szerelvényeket indít nemzetközi vonalon. Na, nem szenvedek, mert azért éjjel sikerült persze valamennyit aludni is. Hajnalban magas hegyek és sebes patakok mentén zakatolt a vonat, reggelre pedig csodálatos dombok, hegyek, völgyek tárultak elénk.

Az út több mint fél napot vett igénybe, de legalább éjszaka utaztunk, ami közben valamennyire tudtunk pihenni is, így öt teljes napunk volt arra, hogy felfedezzük a szlovén tengerpart szépségeit. Cserében visszafelé tök jó volt a kupéban a hőmérséklet, azt hittünk, hogy négy ukránnal utazunk majd együtt, de ők aztán odébb álltak, mi pedig ledőltünk a négy-négy ülésre, és úgy aludtunk, mint a bunda. Kivéve, mikor ránk ordított a szlovén kalauz, hogy „Dober vecer! Tiket!”

A hostellel én teljes mértében elégedett vagyok. Lehet, hogy ez azzal magyarázható, hogy eléggé egyszerűen gondolkozom a szállással kapcsolatban. Oké, két évet jurtában éltem komfort nélkül, kirándulásaim során sokszor tömegszálláson aludtam, sátoroztam, sőt, aludtam szabad ég alatt hálózsákban is.

A Hostel Piran a központban található, egy kis zugutcában, pár percre a főtértől. Először ugyan eltévedtünk a sikátorok labirintusában, de a helyiek segítettek nekünk megtalálni. A különböző apró részletek segítségével a végére már egész jól tudtunk tájékozódni a városban.

Az épület hangulatos, kívül mediterrán stílusú, a táblás ablakokon kihajolva a sikátorra lát az ember. A nap persze nem süt be, viszont nincs is bent elviselhetetlenül meleg. Az utca csendes, reggel a harangszó és a sirályok kacagása ébresztett minket. A külső fregolikon lógnak a száradó ruhák.

A hostel egyszerű, de rendezett és tiszta volt. Autentikus a régi falépcső, viszont viccesen nyikorog. A földszinten közös vécék és zuhanyzók, az első emeleten szuper jól felszerelt, még alap-élelmiszerekkel, fűszerekkel is ellátott közös konyha és étkező.  A másodikon a mi szobánk, dupla-ággyal, fiókos komóddal, éjjeliszekrénnyel. IKEÁ-s bútorok persze, mert nagyobb, nehezebb dolgok be se férnének a sokszor két méteresnél is keskenyebb sikárotokon, pláne fel a szűk lépcsőkön.

A házigazda Marko nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele. A szlovének amúgy is alapvetően kedves, vidám, segítőkész nép. Nekünk legalább is csak pozitív tapasztalataink voltak (kivéve az agresszív buszsofőrt, Terminátor nénit, meg az egyik fura stoppos bácsit, de hát nem lehet minden tökéletes). Egy néni például missziójának tekintette, hogy minden áron útba igazítson minket. Ha nézegettünk valami számunkra ismeretlent a boltban, akkor valaki rögtön odafordult hozzánk, bizonygatván, mennyire finom is az adott enni- vagy innivaló. 

Egyszer egy fárasztó gyaloglás után leültünk fagyizni egy térre, ahol egy halastól zene hallatszódott ki. El is kezdtük hangosan énekelni a Scorpions-tól a „Wind of change”-et. Ez annyira tetszett egy helyi srácnak, hogy szóba elegyedett velünk. Megtudtuk, hogy 80 (!!!) országban járt már, a kedvence Grúzia.

Egy ország felfedezéséhez elengedhetetlen a helyi ételkülönlegességek kipróbálása. Mi minden reggel a pékségben (pekarna) kezdtünk, ahová az orrunk is elvezetett minket, hiszen ilyenkor a levegőben terjeng a sok finom péksütemény illata. Kedvencünk a burek lett, amit többféle töltelékkel ettünk: spenótos, sajtos (inkább túrószerű) és burgonyás (hagymás krumpli féle), a húsevő Ágota pizzással is.

Sokféle édes süteményt is lehetett kapni, croissant-okat, pitéket. A legfinomabb a gibanyica volt, ami olyasmi, mint nálunk a flódni, mákos, almás, diós és túrós rétegekkel. A burek és a gibanyica is annyira laktató, hogy többszöri nekifutásra tudja csak az ember megenni, így napközben gyakorlatilag ezekkel elvoltunk. Ezen kívül csak fagyit ettünk. A szlovén fagyi nagyon finom! Ugyan kicsit drága, két euró, viszont egy gombóc akkora, mintha kettő lenne, így megéri.

Délelőtt elfogyasztottuk a brunch-ot, azaz egy kései reggelit-korai ebédet, ami után a helyiek szokásához alkalmazkodva mi is sziesztát tartottunk. Azaz lefeküdtünk pihenni, amibe aztán be is szundítottunk. Késő délután-koraeste ettünk főtt ételt, amit nem vettünk, hanem mi főztük. 

A helyi piacon (market) nagyon bőséges választékot találni szép és finom zöldségből és gyümölcsből, ráadásul emberiek az árak. Egyik vacsoránk például kereken egy euróba került. A boltokban (mercato) is átlagban a magyar árakat találja az ember. Ettünk vörösbabos-paradicsomos kagylótésztát, zöldbablevest illetve tejszínes-zöldséges spagettit.

A másik lehetőség a felfedezéshez a nyelvvel való ismerkedés. Az úton megpróbáltunk megtanulni néhány szlovén alap-kifejezést, aztán persze élőben rájöttünk, hogy mik azok, amiket valójában használnak is. Mivel közel az olasz határ, ráadásul anno olasz fennhatóság alatt volt a térség, a lakosok gyakorlatilag kétnyelvűek. Gyakran beleszőnek olasz szavakat a szlovén beszédbe. Sokszor hallottuk, hogy Ciao meg Gracie.

Hozzám hasonlóan Ágotának is jó a nyelvérzéke, ráadásul mer és szeret is idegen nyelven kommunikálni. Így egyszerűbb szavakkal, kézzel-lábbal mindig meg tudtuk magunkat értetni. Kevés olyan alap-nyelvet tudnék most említeni, amin nem szólaltunk meg a héten. A szlovénen és olaszon kívül természetesen alapvetően az angollal igyekeztünk boldogulni. Emellett még franciául és németül is elgagyarásztunk.

Az orosztudásom főleg a feliratok megértésében segített, de ukrán útitársainkkal beszélgettem is oroszul. Sikerélményem volt! (Jövőre szeretném letenni belőle a középfokú nyelvvizsgát.) Volt, aki tudott valamit magyarul, szia, igen, jó napot, (mi hozzáfűztük, hogy gulyás, csikós, huszár, Puskás), és persze: pálinka!

Sok magyar turistát láttunk kint, úgy látszik, népszerű nálunk ez a közeli célpont. A családomnak apró kis emléktárgyakat vettem, képeslapot, hűtőmágnest, nyakláncokat, még egy dísz-gyűszűt is. Enni pedig direkt szlovén csokit választottam (Gorenjke).

És hogy a piszkos anyagiakról beszéljünk: ha a szuveníreket nem számolom, akkor 5 nap alatt szinte kereken 100.000 Ft-ból jöttem ki. Ennyi volt az utazás, a szállás és az étkezés. Tudom, van, akinek már ezt sem bírja a pénztárcája. De én úgy gondolom, hogy az átlaghoz képest ez egy rendkívül low budget út volt, mégis nagyon sok élmény belefért.

A turizmus tananyagban is benne van, odakinn szóba jött a Maslow-féle szükséglet-piramis. Igen, tényleg csak akkor tudunk utazásban gondolkozni, ha az alap-szükségleteink ki vannak elégítve, van mit ennünk, van hol laknunk, tudunk fűteni, ruházkodni, szeretetben és biztonságban érezzük magunkat.

Ám ha pont az alap-dolgokon egyszerűsít az ember, és repülő helyett vonatozik, buszozik, akár stoppol, hotel helyett apartmanban, panzióban, akár hostelben száll meg, étterem helyett pedig pékségben vásárol és maga főz, akkor máris lehetősége adódik a kognitív, esztétikai és önmegvalósító szükségletek kielégítésére is, azaz újakat tanulhat, szépeket láthat, élményeket élhet át.

Ez már szinte szlogenemmé vált más témákkal kapcsolatban is, de tényleg igaz: Ha én elvált, nagycsaládos pedagógusként meg tudom csinálni, akkor más is meg tudja! Tulajdonképpen ez volt életem első kizárólag magam által finanszírozott, csakis saját szervezésű utazása. Tök büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam!

Apropó, szállóigék. Ezekkel búcsúzom most tőletek (igaz, úgyis csak Ágota fogja érteni őket): „Üljünk le, mert már rég ültünk. Legközelebb majd anyáddal mész nyaralni!” A végére pedig: „Ááá!!!” A következő bejegyzésben bemutatom nektek Kopert, Pirant, Strunjant, Fiesát, Portorozt és Izolát….

2023. augusztus