Mindfulness

Istenem, már megint egy idegen hangzású fogalom, biztosan valami ezo-spiri hülyeség… Ugye, ezt gondolod? Nos, a Mindfulness központ honlapja szerint:

„Újrakapcsolódunk… Szívünkkel, lelkünkkel, szellemünkkel és testünkkel. Emlékezünk arra, akik és amik voltunk és vagyunk. A szűrőink, a fátylak és a maszkok nélkül. Az Önvalónkra. Tanuljuk és gyakoroljuk, hogyan éljünk jól, örömben a fizikaiban is. Önazonosan, egységben magunkkal és a mindenséggel. Tanuljuk és gyakoroljuk, hogyan legyünk tudatában gondolataink, kimondott és leírt szavaink, és cselekedeteink következményeivel.”

A Mindfulness tulajdonképpen tudatos jelenlét, éber figyelem, ítélkezésmentesség, a múltban agyalás és a jövő tervezése helyett a fókusz ráfordítása a jelenre. A gyakorlatba lefordítva: azt csinálni, amit csinálok. Az olvasó erre felháborodhat: Micsoda marhaság ez, én azt csinálom, amit csinálok! Biztos? Amikor olvasás közben rágcsálsz, utazás közben a telefont nyomkodod, főzés közben zenét hallgatsz? Pedig igazából így kellene: egyszerre csak egy dolgot csinálni; azaz ha krumplit pucolsz, akkor pucolj krumplit! (És semmi mást!)

Ha azt hiszitek, hogy ez nekem annyira megy, tévedtek. Sokszor egyáltalán nem tudom megvalósítani, most is pl. egyszerre írom ezt a cikket és eszem a müzlis joghurtot banánnal, meg a vega-pástétomos-sajtos-magos pogácsát paprikával.

A saját gondolataimat, szavaimat, cselekedeteimet nagyon sokszor sikerül már mintegy kívülállóként megfigyelni. Nemrég írtam is a blogra a színész, néző, sőt, teremtőként a rendező „szent”hármasságáról.

Az élet minden pillanatban rengeteg kincset szór eléd, érkezik a sok lehetőség, de észre sem veszed. Például mennyi nő panaszkodik arról, hogy eltűntek a normális férfiak, sőt, úgy egyáltalán, nincsenek sehol IGAZI férfiak. Miközben ott sétál el az orra előtt nap mint nap egy csomó férfi, akiket ő a hozzáállása miatt észre sem vesz. Pedig lehet, hogy ott vásárol életed párja abban a boltban, ott sétál veled szemben az utcán, ott utazik veled egy vonaton. Egy átlagosnak tűnő hétköznap, egy májusi péntek délután is szuper lehetőségeket rejtegethet, csak élni kell velük.

Egy érdekes történetet hallottam: hogyan idomították be anno a bolhacirkuszban a bolhákat. Egy üvegben szépen megtanulta a bolha, hogy max. meddig ugorhat, és miután kivették onnan, ő akkor is csak olyan magasra ugrott, ráadásul ezt tovább örökítette az utódainak is. Így szövik át az életünket azok a korlátok, amiket az előző nemzedékek ránk hagyományoztak, amit mások állítottak elénk, avagy épp saját magunk.

Volt egy futó, aki 1954-ben rekordot döntött. Korábban soha senki nem futotta le 4 percen belül az 1 mérföldet; tudósok azt mondták, hogy ez lehetetlen, az emberek pedig ezt el is hitték. Roger Bannistert kivéve, aki nem hitte el, hogy lehetetlen. Sőt, épp arra trenírozta az agyát, hogy sikerülni fog. Vagyis, a jövőbe előre menve: már sikerült is! Fizikailag sokkal kevesebbet készült a versenyre, mint mentálisan, őt idézve: „Az agyam átvette az irányítást a testem fölött.”. Ami érdekesség, hogy miután látták mások is, hogy ez lehetséges, ugrásszerűen megdőlt a 4 percen belül teljesítő futók száma. A tanulság: MINDEN fejben dől el!

Játszottunk egy játékot, „Points of You” a neve. Az ember választ egy aktuális kérdést, problémát, bármit, ami őt épp foglalkoztatja. Húz egy kártyát, amin van egy kép és egy mondat. Azt kell megfejteni, hogyan kapcsolódik össze a kép a mondattal, valamint a témánkkal.

Az enyém, az idegenvezetői képzés és az utazás hangsúlyossága miatt ezúttal ez volt: „Maradni kéne vagy elmenni?” Ez amúgy egy Bohemian Betyars számból motoszkált bennem: „Oly nehéz így most dönteni, maradnom kéne vagy elmenni. Hisz jól vagyok épp a jelenbe' De vágyok ismeretlenre. Ösztönöm súgja indulj el.... Hájnánáná, szórjon hát szét, Hájnánáná, még összefúj a szél...”

A kép egy férfi-alakot ábrázolt; az arca nem volt látható, csak a teste. A mondat pedig így szólt: „Csak élni.” Számomra ez ezt jelentette: Nem agyalni, nem elemezgetni, csak élni! Nem visszamenni a múltba, nem előremenni a jövőbe, ehelyett a jelenben élni.

Az a jó, hogy az utóbbi időben ez nagyon szuperül sikerül megvalósítanom! A múlton szinte már sosem rágódom; a jövő tervezése még megvan, de fokozatosan egyre kisebb hangsúlyt kap, sokkal nagyobb teret viszont a spontaneitás. Észreveszem, amit az élet hoz, elfogadom, ami van, a lehető legteljesebben és örömmel élem meg a pillanatot.

Erre rímelt a zene, amivel a nyílt napot kezdtük. Először „Xavier Rudd: Stoney Creek”-jét hallgattuk meg, én a padlón feküdve. Korábban sosem hallottam se a számot, se az előadót. Az egész egy nagyon könnyed életérzést sugallt, számomra a következő volt benne a kulcs-mondat: „So fuck everybody else and let’s just be” Az elejét inkább nem fordítanám le… A vége ez: „csak legyünk”.

Ezután az „Ajjajjaj” jött a Quimby-től. Mást lehangolt, engem feldobott, mosolyogtam csukott szemmel. „…egy levelet felkapott a vihar…”

A végén egyfajta meditáció volt dobszóval. Nagyon fontos nekem a ritmus, a dübörgés, ezért is szeretem a moldvait meg a lendületes számokat. Most jött egy gondolat, hogy újra kellene dobolnom. Nekem van ugyebár egy saját dobom, de azt még a volt férjem csinálta nekem. Mondjuk teljesen egyénre van szabva, benne a hajam, a kristályaim, rajta a magam alkotta rajz. A válás után azonban félreraktam, és azóta sem igazán használtam. Most talán eljött az idő megtisztítani és újra megzengetni.

A zene nagyon nagy hangsúlyt kap az életemben. A fesztiválok, koncertek, de simán az otthoni zenehallgatás is. Amikor a lányom korán megy el suliba, akkor mindig felhangosítom maximumra a jó kis hangszórómat, és üvöltve énekelek. Sőt, most bevezettem, hogy kerékpározás közben is szól a zene. Elindítom a telefonon, belerakom a hátizsákomba, és máris a kedvenceim szólnak. Ezek igazán varázslatos pillanatok: tekerek a földutakon, fújja a szél a hajamat, hangosan éneklem vagy fütyörészem a dalokat.

Mostanság az Ákos, Kowa, Bagossy szentháromság kissé háttérbe szorult, mintha Halott Pénzt és Majkát is kevesebbet hallgatnék. Inkább Analóg Balaton, Bohemian Betyars, Punnany Massif és Azahriah szól, néha Parno Grast, Carson Coma, Follow the Flow vagy Beton Hofi… Mint látható, szinte kizárólag magyar előadókat, együtteseket hallgatok, mert hiába tudok angolul, nekem valahogy a szöveg a szívemig igazán magyarul jut el.

Mindig vannak olyan mondatok, sorok, amikről úgy érzem, pont most, pont nekem szólnak. Például a Punnanytól a Tokió meg a Szép. A Bohótól a már korábban említett Lebegő mellett most a Csavargó: „Nem tudom, hogy mi a jó, mi a jó énnekem. Hányszor kezdjem újra még el ezt az életem?” A Carson Comától a Polaroid: „Aznap este bármi…” Az Osztálytalálkozó-ból ez a rész nagyon tetszik, illik ahhoz, amit ebben a bejegyzésben írtam: „Hogyha húsz évvel ezelőtt mindig csak a jövőd járt előtted, Most meg húsz évvel később már csak a múlt, Akkor élted-e valaha át az akkori éned akaratát, Vagy csak tervek és emlékek között ingáztál?”

De a legaktuálisabb nagy kedvenc a Valami Amerika sorozat új zenéje Azahriahtól. Egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a srácot! A szám alig több mint egy hete jelent meg, azóta millióan hallgatták meg, ebből én kb. ezerszer. „Felkel a nap reggel, és most úgy érzem, Itt vagyok, élek és megbékélek, Azzal, ami nekem jár… Bármi jöjjön, én állok elébe… Nekem nem is ez az álom kell… Jobb így nekem itt most…” Ááá, de jóóó! Valaki szerint ez egy 21 éves kis senki kölyök, szerintem meg az a full tehetséges magyar előadó, akinek sanszos, hogy külföldi karriert is be fog futni.

Előadásokat is hallgatok, Somát, Dóra Gyulát, D. Tóth Kriszta „Elviszlek magammal,” interjúit. Ma épp Fenyő Iván női körét hallgatom részletekben, most jelent meg a második rész, benne egy ismerősömmel, Zentai Annával.

Kaptunk egy ismerőstől mozijegyet, így tervezem, hogy hosszú idő kihagyás után végre újra elmegyek a Cinema City-be. Ez az, amit viszont alig csinálok, hiába van Netflix meg HBO Max előfizetésünk, csak a gyerekek élvezik a családi csomag előnyeit, én szinte soha nem ülök le filmet nézni. Most viszont kijött néhány jónak tűnő magyar alkotás (filmekből is szinte csak magyarokat nézek), méghozzá tanárokról, diákokról, iskolákról. A címek: „Magyarázat mindenre” illetve „Elfogy a levegő”.

Eljött hozzám látogatóba egy kedves régi tanítványom, Vivi. Amikor én 31 éves voltam, akkor ő 11, Máriahalmon voltam az osztályfőnöke és angoltanára. Most már 29 éves, egy tündéri kétéves kislány anyukája. Az utóbbi időben felvette velem a kapcsolatot, követi a blogot, néha chattelgetünk. Most Nógrádon járt, így beugrott hozzám látogatóba. Hozott ajándékba mindenféle isteni gyógy- meg fűszernövényt, és estébe nyúlóan beszélgettünk. Köszönöm a látogatást!

Még valakiről kell írnom itt, és ő a fogorvosom. A fogászati kezelés újabb szakaszába léptünk: két és negyedórán át fúrt és tömött, gyökérkezelt és csiszolt, hogy előkészítse a leendő hidam helyét. Közben megkérdezte: „Mi is bekerülünk a blogodba?” Naná! Miért is ne? Bea és asszisztense Zselyke (korábban Évi) tehetnek arról, hogy nem utáltam meg végérvényesen a fogorvosokat, sőt, örökre elmúlt a fogorvos fóbiám. 

Közvetlenek, folyamatosan beszélgetnek velem. Pontosabban beszélnek hozzám, kérdezgetnek, de csak eldöntendő kérdéseket tehetnek fel, hogy bólogatva tudjak is rá válaszolni, miközben épp a számban van az elszívó, a fúró, a satöbbi. Vidámak, viccelődnek, sokat röhögtetnek, így valósággal repül az idő. Azt veszem észre, hogy a fogaim is elkészültek, és közben jól is éreztem magam. Remélem, örültök, csajok, hogy rólatok is írtam! Köszönöm az együtt töltött élménydús órákat!

A Mindfulness Egyesület mottójával búcsúzom:

„A hullámokat nem állíthatod meg, de szörfözni megtanulhatsz…”

 

2023. október