Ismerd meg önmagad!

Az idegenvezetői tanfolyamon az egyik házi feladat volt megnézni egy filmet. A magyar címe: „Görögbe fogadva” (’My life in ruins’ az eredeti). Egy idegenvezető nőről szól, vicces is, szerelmes is, könnyed is, mély is… Szerethető kis film. (Zárójel: Megnéztem egy másik idegenvezetős filmet is: „Ha kedd van, akkor Belgium”.) A görög filmben a csoport ellátogat Delphoiba, ahol a jósdában ugyebár az a felirat állt: „Ismerd meg önmagad!” 

Erre az írásra tulajdonképpen Vantulek Zsolt inspirált, mert a Mindfulness-központ oldalán összeszedte azokat a szempontokat, melyek alapján érdemes megvizsgálni, jobban megismerni magunkat. Mivel egy-egy kérdésről önmagában lehetne írni egy komplett blogbejegyzést, úgy döntöttem, hogy intuitíven válaszolok, spontán leírom röviden, amik legelőször ösztönösen eszembe jutnak.

Milyen kötődési mintáim vannak?

Ajaj… Elvált szülők gyerekeként nem láttam normális párkapcsolatot. Be kell valljam magamnak, hogy nagyon sokáig kapcsolati függő voltam. Eleinte még brutálisan féltékeny is. De később is: túl erősen kötődő, a másikon majomszeretettel csüngő. Ez már nem kötődés volt, hanem túúúl ragaszkodás. Azt akartam, hogy a párom 0-24-ben velem legyen, hogy mindent együtt csináljunk. Büszke vagyok magamra: kemény meló volt, de végre elmondhatom, hogy ettől a függőségemtől (csakúgy, mint a csokifalásoktól) sikeresen megszabadultam.

Mitől érzem, hogy szeretnek?

Az öt szeretetnyelv közül nálam a minőségi idő és a testi érintés a leghangsúlyosabb. Nyilván örülök, ha valakitől ajándékot kapok, de nem az ára a fontos, inkább az, hogy az illető gondolt rám; az is jól esik, ha megdicsér, mégis kinek ne esne ez jól; sőt, az is, ha segít valamiben, pl. felássa a kertet, felvágja a tűzifát, stb.

Mégis, valahogy nekem az a legfontosabb, hogy időt szánjanak rám. Számomra az idő az egyik legértékesebb kincs, amit a másik adhat nekem. És, ahogyan a nevében benne van, hogy „minőségi”, ilyenkor teljes figyelmét fordítsa rám az illető.

Bújós típus vagyok. Sajnos ebből mostanság nagyon kevés jut nekem, ezért meg tudom becsülni, ha mondjuk valamelyik gyerekem épp „szeretemazanyukám” hangulatban van, és megpuszil vagy megölel.

Mik a triggereim?

Mi a frász az a trigger? Kiváltó ok, lehet akár egész kis semmiség, jelentéktelen dolog. Mégis ez az, ami kiakaszt, amivel ki lehet nálam húzni a gyufát. És amit néha erősen túl is reagálok.

Ilyen a tehetetlenség, amikor megbénulok, egy helyzetben képtelen vagyok cselekedni, ha úgy érzem, külső tényezők hatására, kicsúszik a kezemből az irányítás. Ha viszont belegondolok, hogy semmi sem véletlen, akkor, ha sikerül tudatosan, mintegy kívülállóként figyelni az életemet, elfogadom, hogy ez van. Ezért viselem mostanában nagyobb türelemmel a várakozást, a sorban állást, a késő vonatot, az elmaradt találkozást. Mert mindennek megvan a maga oka.

Szeretem a rendet, és utálom, ha ez, általában a gyerekeim miatt, felborul. Ami még fel tud idegesíteni, az a kategorizálás, az általánosítás, amikor egyéni dolgok alapján ráhúzunk egy sémát bármilyen csoportra. Lehet ez egy kisebbség, ezért akaszt ki a rasszizmus vagy a homofóbia, meg persze a vegetáriánusok szapulása, vagy mikor a nőkre mondanak beskatulyázó kijelentéseket, akkor aztán felébred bennem a szunnyadó feminista csaj.

Az azért egy jellemző tendencia nálam az utóbbi időben, hogy ezek egyre kisebb hatással vannak rám, és ha mégis, akkor azt egyre könnyebben tudom kezelni.

Mik a stressz- és traumareakcióim?

Nyilván előfordul néha, hogy sírok vagy kiabálok, régen ez abszolút jellemző volt rám, még az ajtócsapkodás is, de egyre kevésbé (lehet csak azért, mert ez már a saját házam, amit egyedül tartok fenn, és nem akarok fizetni a szerelőnek…). Hányszor volt, hogy frusztráltságomban bezárkóztam a szobába, és ott fetrengtem szenvedve.... Mindez a múlté.

Akkor mit csinálok, ha bármi úgymond rossz dolog történik velem? Nehezen írom le, hogy „rossz”, mert hiszek abban, hogy minden azért jön az életembe, hogy tanuljak belőle, tehát ami aktuálisan rossznak tűnik, arról utólag mindig kiderül, mennyire jó irányba vitte az életemet.

Már nem vagyok az a kanapén agonizáló típus. Ahelyett, hogy csendesen szenvednék vagy hangosan bömbölnék, inkább cselekvésbe rakom bele az egészet. Általában mozgásba, éneklésbe. Vagy rendrakásba, takarításba, és mire kívül minden rendezetté válik és megtisztul, aközben bennem is végbemegy egy pozitív változás.

Mik az önszabotáló mintáim?

Az önszabotálás az, ami miatt megrekedünk, ami korlátoz a cselekvésben, és miatta nem tudunk az életben továbblépni. Ilyen lehet például az önfeláldozás, önfeladás, bűnbak-keresés, azaz mások és a körülmények hibáztatása saját sorsunkért, a halogatás, döntésképtelenség, kockázatkerülés, meggondolatlanság, túlagyalás, ítélkezés, ragaszkodás, vagy amikor az ember tudja, hogy mit kéne tennie, és mégsem teszi. Hú, de sok ilyen van, igaz?

Fix családi jelszó volt nálunk a biztonság, hogy: „Járt utat járatlanért el ne hagyj!”. Ennek nagyon ellene cselekedtem. Sokszor mintha direkt szembe akartam volna menni vele, és nem hogy bátran, inkább gyakran vakmerően vágtam bele új dolgokba, merészen döntöttem, nem törődve a következményekkel. Na, ez azért abszolút változott, megtaláltam az arany középutat.

Másik családi jelszó volt: „Majd jó lesz valamire!” Mikor nagymamám meghalt, rengeteg felesleges dolgot dobtunk ki, amit ő, a háború miatt felhalmozó nemzedék egyik tagja beraktározott. A jurtázás és az egész kis terekben élés megtanított arra, mennyire kevés dologra van valójában szükségünk. Habár most már nagyjából emberi méretű házam van, mégsem veszem magamat körül felesleges tárgyakkal, már csak azok fullasztó energiái miatt sem.

Még egy családi minta volt, amit sokáig el is hittem, az a kódolt szegénységtudat, vagy inkább nevezzük hiánytudatnak. Nekünk mi NINCS. (Ebben benne foglaltatva, hogy soha nem is lesz.) „Jó, majd ha nyerek a lottón” – mondogatták mindenre, és éreztük, hogy az illető nem hisz abban, hogy valaha is nyerni fog. (A dolog pikantériája, hogy családunk egyszer nyert a lottón; 1984-ben négyes találatunk volt.)

Erre ex-férjem is ráerősített. Ő valahogy folyton azt nyomatta, hogy a pénz valami ördögtől való dolog. Ez a tipikus „a pénz nem boldogít” duma. (Utólag persze látom, hogy saját lustaságát bújtatta az egyszerűség álarca mögé.) Másik volt párommal utazások során több napig, akár egy hétig is száraz kaján éltünk, mert étteremben enni az luxus.

Egészen a közelmúltig ebben a hitben éltem én is. Amióta ezt a korlátot egyszerűen ledöntöttem magamban, azóta, ha nem is vagyok gazdag, de egész jól mennek az anyagi dolgaim. (Úgy, hogy közben egy fizetésből élünk, és még mindig magam tartom el a gyerekeimet.) Nyilván értelmesen beosztom a pénzt, veszek ezt azt magamnak vagy a családomnak, és igenis beülünk néha valahová kajálni. A pénz nem a sátán műve, az egy energia. És nem a pénz boldogít, de sok olyan dolgot, élményt meg tudunk vásárolni általa, ami bizony boldoggá tesz. Legkisebb lányom egyébként közölte, hogy ő gazdag lesz és kész, és ezért persze mindent meg is fog tenni.

Mik a hitrendszereim?

Szerintem egész jól megy már az életemben a hozott, tanult, korlátozó hitrendszerek (lásd. fentebb) lebontása, átalakítása. Az utóbbi időkben olyan hitrendszert építettem, és folyamatosan építek magamnak, ami a saját tapasztalataim alapján alakul(t).

Most csak úgy dióhéjban a saját jelmondataim:

Nincs véletlen. Minden pillanat fontos. Minden és mindenki valamilyen céllal jön az életembe.

Az marad életben, aki a legjobban tud alkalmazkodni a változásokhoz. Küzdeni a célokért, tenni, amit tudok, de közben elfogadni, ha valamin nem tudok változtatni. Azaz: egyszerre tervezés és spontaneitás, cselekvés és sodródás, szabad akarat és sors.

Az út a cél. Nem az a fontos, hogy hová jutok el, hanem hogy közben mit élek meg.

Mit szeretek és mit nem?

Mit szeretek? Táncolni. Mozogni. Felfedezni. Megismerni. Újdonságokat, változatosságot. A zenét. A természetet. A kertet. A házikómat. A bensőmet kifejezni, gondolataimat írásba rakni. Olyan emberekkel együtt lenni, akit szeretek. És mivel egyre jobban szeretem magamat, ezért egyre inkább szeretek magammal lenni.

Mit nem szeretek? Ha korlátozni akarnak, bele akarnak szólni az életembe. Amikor más akarja megmondani, mit és hogyan csináljak. Amikor valaki ítélkezik, pláne rólam (Sajnos, sokszor magamon is észreveszem ezt az ítélkező hozzáállást, nagyon dolgozom rajta.)

Mitől indulok be?

Napsütéstől. Dallamoktól, még inkább ritmusoktól. Inspiráló emberektől. Vizektől, hegyektől. Kalandoktól, kihívásoktól. Szépségtől, esztétikai élményektől. Amikor túl lehet lépni a korlátaimon. És persze a szextől.

Mik az álmaim, vágyaim?

Itt most jöhetne egy álom-cunami, világkörüli utazás, felújított ház, gyerekeim és édesanyám jóléte, jól-léte, fényes szakmai karrier, herceg fehér lovon (háhááá)… Nem rossz, nem rossz, de… Gáz az, ha így majdnem 50 éves koromra eljutottam oda, hogy nincsenek már ilyen NAAAGY vágyaim? Nyilván van egy bakancslistám, írogatom is bele bőszen az ötleteket, és ahogy időm, lehetőségem adódik, meg is valósítom őket.

Inkább az álmokhoz való hozzáállásom változott meg. Talán túl sokat hallottam életem során, hogy álom-ház, álom-kert, álom-közösség, ami aztán soha nem valósult meg. Tehát: tökre örülök, ha el tudok menni valahová, venni tudok valamit, részt tudok venni egy programon, stb. De mostanság azt figyeltem meg magamon, és ez óriási változás, hogy nem leszek csalódott, pláne nem akadok ki, ha ez mégsem sikerül. Vállat vonok, és azt mondom: majd sikerül máskor. Vagy másképp. Vagy ha ez nem sikerül, majd sikerül helyette más.

Az nagyon fontos, hogy önmagunk megismerése közben ne hazudjunk. Én, bevallom, amikor a blogon korábban csak a szépet és jót írtam meg magamról és az életünkről, akkor, ha nem is hazudtam, de a valóságnak csak egy szeletét mutattam be nektek.

Gyorsan írok is valami negatívumról, hogy lássátok, ilyenek is vannak az életemben. Most például nehezen találom meg a hangot a gyerekeimmel. Sokszor úgy érzem, hogy ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem az életemből, ami nem megy, vagy nem úgy, ahogyan azt igazából szeretném, akkor az az anyaság és a gyerekeimmel való kapcsolat lenne.

Legrosszabb az, ha az ember saját magának is hazudik. Ezért önmagammal és veletek szemben a legőszintébben: Szerintem be kell rendezkednem arra, hogy valószínűleg az életem hátralévő részét egyedül fogom leélni. A gyerekeim szétszélednek majd a szélrózsa minden irányába, sanszos, hogy az ötből néhány külföldre megy, a többiek meg az ország más vidékeire. Azt fixen tudom, hogy senki sem marad Nógrádon, de még csak a környékén sem. Az is borítékolható, hogy szoros, együtt-élős párkapcsolatom se lesz, több okból kifolyólag sem, de mint azt már korábban írtam, a politikán kívül egy ideje ez egy tabu-téma itt a blogon.

Tehát a lehető legjobban teszem, ha megismerem önmagam, hiszen én leszek az az ember, akivel életem további szakaszában a legtöbb időt fogom tölteni.

 

2023. október