Back to life

Egy ideig egy picit távol voltam. Na nem az internettől, a blogtól, az olvasóktól. Inkább az élettől, a való világtól. Persze tettem, amit tenni kellett, dolgoztam, vezettem a háztartást, beszélgettem a lányommal, még edzettem is. Nem üldögéltem naphosszat egy elsötétített szobában, szenvedve. De lélekben valahogy másutt jártam, lent a mélyben.

Jelentem: úgy érzem, sikerült kikecmeregnem onnan. A kecmergést szívesebben nevezném felemelkedésnek, sőt, ha a folyamatot és annak végeredményét nézem, akkor akár szárnyalásnak is. Tudtam én, hogy ha örvénybe kerül az ember, csak hagynia kell, hogy az lehúzza magával. Az ellenállástól csak rosszabb lesz az egész. Persze szar ott lenni, de meg kell járni a legnagyobb mélységeket, hogy aztán óhatatlanul felfelé induljunk el. Újholdtól akartam a megújulást, és visszagondolva, talán tényleg pont onnantól számítható ez a felfelé ívelés.

Kellett hozzá az én elszántságom és akaraterőm is persze, de jó volt, hogy mások is segítettek. Például az olyan hétköznapi dolgok, mint chattelés, telefonálás, beszélgetés barátnőkkel. Vonatút, ahol két kedves almáskertivel utazik az ember, és az egészből egy vidám beszélgetés kerekedik ki, sok nevetéssel tarkítva. Egy kedves hölggyel folytatott segítő terápiás beszélgetés is sokat dobott rajtam. Ő önként ajánlotta fel, hogy foglalkozik velem, amikor úgy éreztem, hogy nagyjából az egész életem egy kudarc-kupac. Valamint egy energia-masszázst is  igénybe vettem. 

Amikor megtudta az első szerelmem, hogy miben vagyok, még ő is felhívott. Igaz, hogy a szakításunk után kb. tíz évig szóba sem állt velem, de egy ideje már néha beszélgetünk, sőt, én igazából a barátomnak tartom őt. Szóval telefonos lelkisegély-szolgálatot tartott, és jó volt kiönteni neki a szívem. Legjobban azonban egy esti beszélgetés esett, onnantól fogva nagyjából mindent egészen más színben látok. Azaz hogy a fekete és a fehér, vagyis inkább a totális szürkeség után végre újra színesben látom az életemet.

Feldobott még a Hesz-nap is, amit pénteken rendeztek a nógrádi iskolában. Misa bácsi születésnapját ünnepeltük együtt. Szinte hihetetlen, de dr. Hesz Mihály olimpiai bajnok kajakozó (1968, Mexikó) immáron 80 éves lett! Senki meg nem mondaná róla, látszik, hogy a sport edzésben tartotta, nagyon jó kondiban van. Bár már ott személyesen is megtettem, de ezúton is gratulálok neki! Misa bácsi amúgy nagyon jó fej, szoktunk néha chattelni is, dicséri a csinosságomat, és olyanokat ír például, hogy sajnálja, hogy színes egyéniségemmel már nem gazdagítom a nógrádi iskola tanári karát.

Most ugyebár ott voltam újra a régi munkahelyemen, és kettős érzések kavarogtak bennem. Jó is, nem is, furcsa volt az egész. Kérdezték is többen, hogy nem hiányzik-e. Őszinte leszek: nem. Persze jó érzés volt bemenni, és találkozni diákokkal, tanárokkal. A gyerekek megint nagyon cukik voltak, jól esett a kisebbek lelkes kiabálása („Réka néniii!!!”), ölelése, a nagyobbak érdeklődő kérdései, az őszinte hangulatú beszélgetések. Különösen, amikor nyúztak, hogy menjek vissza oda tanítani. (Nem megyek.)

Sajnos a volt kollégáimmal nem igazán tudtam kommunikálni, hiszen lefoglalta őket az esemény szervezése, lebonyolítása. Sokféle módon köszöntötték Misa bácsit: énekkel, néptánccal, verssel, tortával, még az „olimpiai lángot” is meggyújthatta. Felidéztük videón a győzelmi futamot, és ezek után még jobban tisztelem őt. Csak most tudtam meg, hogy a negyedik, néha még az ötödik helyen is állt, nem is sokkal a cél előtt, és nagy küzdelmek árán innen sikerült magát az élre feltornáznia. Sajnos a három Vácról induló olimpikon közül Gyulai Zsolt végül mégsem tudott eljönni, de Misa bácsi mellett ott volt még Dónusz Éva kajakozó olimpiai bajnok, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség szakmai titkára; velük interjú is készült.

Ilyenkor mindig jönnek más iskolákból is csapatok, például Nagyorosziból, Szendehelyről, Gödöllőről vagy Vácról. A karolinások között meglepve fedeztem fel egy nyelviskolás tanítványomat. A hagyományokhoz híven ezúttal is lány-fiú párosoknak kellett gyorsasági és ügyességi feladatokat végrehajtani, méghozzá labdával, karikával, bójával, kötéllel, zsámolyon, padon, stb. Hamarabb eljöttem, így csak utólag tudtam meg, hogy a tavalyihoz hasonlóan ismét a Hesz-esek nyertek.

Kincső szomorkodott, hogy a sportversenyen nem ő képviselhette a nyolcadikosokat, viszont ő volt az egyik vendégfogadó, kísérő, segítő. Ő aznap lement Abára, Tündér pedig ott maradt, mert most tartották a második Nyílt Napot a gimnáziumban. Legkisebb lányom lassan már hazajár oda. Remélem, a felvételije is sikeres lesz, és ötödik Tihanyiként ő is az Atilla Király Gimibe járhat. Addig is: lent aludt a kollégiumban, részt vett a közösségi eseményeken, ismerkedett a gyerekekkel, köztük a leendő osztálytársaival is.

Aztán a négy lányomból három a Nagymaminál bejglisütést tartott. Készítettek ők már nála többször süteményt közösen, de ez volt az első alkalom, hogy Nagymami csak tanácsadóként vett részt, és a csajok együtt rakták össze a bejgliket. Fotó alapján jól néznek ki, azt mondják, ízre is ötös. Alig várom, hogy megkóstolhassam a mazsolás-diósat.

Tehát hogy az öt gyerek szanaszéjjel volt az országban, én egész hétvégén tök egyedül voltam itthon. Ebben az állapotban kellett is a csend és a nyugalom, nagyon rám fért, hogy egy kicsit magamban legyek. Elmondhatom, hogy sikerült tökéletesen kihasználnom az én-időmet. Ennek első lépése az volt, hogy a reggeli napsütésben elsétáltam a boltba.

A szombati napomat aztán délelőttől délutánig a nagytakarítás határozta meg. Port töröltem, súroltam, sepertem, porszívóztam, felmostam. Az az igazság, hogy mivel mostanában a hétvégéim a képzés és a családi események (szalagavató, születésnap) miatt nagyon be voltak táblázva, ezért a házimunkát csak amolyan tűzoltás jelleggel végeztem. Most viszont nagyon alaposan, mindenütt tisztaság és rend van. A gyerekszobát kivéve persze, hiszen azt majd a lakói teszik rendbe és takarítják ki.

Miután lefárasztottam a testemet, jött az agyam lefárasztása. Volt sok határidős munkám, úgyhogy amikor lement a nap, leültem cikkeket írni. Szerencsére sikerült mindegyiket leadni, de éjfél tájban mentem aludni.

Ma reggel aztán nyolckor ébredtem, nem is tudom, mikor fordult elő velem ilyen utoljára. Megvolt hát a nyolc óra alvás, kipihentnek éreztem magamat, testemet, lelkemet egyaránt. Hatalmas lendületet éreztem magamban a mozgásra. Először is némi bemelegítés után edzettem, de most nem a szokásos rendszer szerint. Ugyanis eszembe jutott a régebbi gyakorlat-sorom, így most azt nyomtam le végig. Olyan izomcsoportokat mozgatott meg, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Sebaj, legalább éreztem, hogy élek.

Aztán kedvem támadt jógázni. Bevallom, hogy sajnos az utóbbi időben ezt eléggé hanyagoltam. Már több mint egy éve nem járunk a berkenyei foglalkozásokra, de azért egy ideig itthon jógáztam, aztán ez valahogy elkopott. A nyújtásokba szoktam beiktatni jóga-jellegű elemeket, és ennyi. Van egy gyakorlatsorom, ami a csakrákhoz rendeli a különböző ászanákat, ezeket csináltam most végig, és nagyon jól esett. A képen láthatóak közül csak a hidat és a legfelső sorban balról a negyediket nem tudom megcsinálni, de ezek helyett iktattam be plusz másokat. Csak most, hogy csináltam, tudatosodott bennem, hogy mennyire hiányzott nekem egy ilyen fajta mozgás.

Három a magyar igazság. Ekkor még annyira lendületben voltam, hogy kitaláltam, elmegyek futni. Eddig ugyebár a hó, a jég és a sár miatt képtelenség volt, még gyalog is alig lehetett itt közlekedni. A hó nagyja elolvadt, az éjszakai mínuszok miatt az út keményre fagyott, gondoltam, ideálisak a körülmények. Nekivágtam.

Azt nem mondom, hogy minden tökéletesen ment, ezért hát nemcsak futottam, hanem kiegészítő mozgásokat is végeztem, például: „korcsolyázás” a jégen, vízzel teli kátyúk átugrása, szlalomozás a pocsolyák között, stb. Komoly döntést igényelt, hogy mivel teszek a legjobbat magamnak és persze a cipőmnek: ha a hóban süllyedek el, a jégen csúszkálok vagy a sárba placcsanok. Egész jól megúsztam, és testileg-lelkileg nagyon jót tett. Ráadásul a szokásosnál hosszabb távot tettem meg, mert az alap almáskerti cikkcakkozáson túl még a Béke térig is elfutottam, ami nem is tér, ráadásul teljesen másutt van, mint a Béke utca, de ebben ne is akarjunk logikát keresni.

Gondoltam, viszonylag hideg van, jobban beöltözök. Bár ne tettem volna, mert még a táv felénél se tartottam, már szakadt rólam a víz. Szerencsére sapkát és kesztyűt nem vettem fel, és teljesen felesleges volt a meleg aláöltözet meg a sál is. Decemberhez képest meleg volt, és sütött a nap is. Az időjárás is segített, hogy jobb legyen a kedvem. Tudom, hogy van a mondás: „Ne szomorkodj, ha esik az eső, mert ha szomorkodsz, akkor is esik.” El is fogadom, hogy az időjárás hol ilyen, hol olyan. De azért tény, hogy ragyogó időben a hangulatom is sokkal jobb. Egy jó fürdő tette fel a pontot az i-re.

Még a kertben vár rám pár apróság, például össze kell szednem a hó súlya alatt letörött ágakat, és egy tanítványom is érkezik délután. Eredetileg az volt a tervem, hogy a fennmaradó szabadidőmben tanulok. Van is mit bőven: idegenvezetés, orosz és olasz. Aztán meggondoltam magamat, és bár egy duolingót lenyomok, de a marketing ráér, úgyis csak január közepén lesz legközelebb óránk.

Így hát míg haza nem érkeznek a gyerekek, írok. Arra gondoltam, ha már magamnak sikerült talpa állni, megpróbálom a főszereplőmet is kihúzni abból a katyvaszból, amibe az írójának, azaz nekem köszönhetően szépen belekeveredett.

 

2023. december

(A drón-fotót Almáskertről Sallai Gábor készítette.)