Az én anyukám

Van nekem egy anyukám, akit már jó néhány éve én is Nagymaminak hívok. A blogom lelkes olvasója, sőt, korrektora is, más néven Miss Lectorus. Egy ideje rágja a fülemet, hogy írjak már róla is egy bejegyzést. Igaza van, mert hiába van a „Réka útja” már 14 és fél éve, és hiába szerepel ő néha az írásokban és a képeken, önálló cikk még sosem született róla. Íme hát.

Nagymami az az igazi tipikus nagymama, akit minden unokája imád, feltétel nélkül. Van ebből neki hét darab, a részemről ugyebár öt, és az öcsém részéről kettő. Akik több ezer kilométerre laknak tőle. Tök szar lehet neki, hogy ilyen ritkán látja a fiát, de még szarabb, hogy alig találkozik az unokáival. Amikor Kevin és Domi nagyritkán hazajönnek, akkor Nagymami szinte csak rájuk fordítja az idejét, pénzét, energiáját, hogy legalább némileg pótolni tudja az egymás nélkül töltött éveket.

Az én anyukám nagyon szép nő, és direkt nem írok nénit. Mert hiába van már túl a hetvenen (igazából három és fél évvel, de utálja, ha a korára emlékeztetem), egyáltalán nincs mamókás megjelenése. Mindig nagyon ápolt, szép a frizurája, szeret sminkelni, és többnyire elegáns, nőies ruhákban jár. Mindenki azt mondja róla, hogy nagyon fiatalos, és szerintem is legalább tíz évet letagadhatna. Tetszik is neki, amikor elkérik tőle a személyijét, hogy jogosan utazik-e ingyen. Mondhatnák, hogy akkor a genetika a kulcs, de szerintem ez csak félig igaz. A fiatalosságának a titka az aktív életmód.

Nagymami ugyanis mindig jön-megy, pörög. Nem az az unatkozó nyugdíjas, aki naphosszat üldögél a karosszékben. Ha jó az idő, elmegy nordic walkingozni, és a Duna-parton a szabadtéri gépeken edz, vagy otthon tornázik. Odafigyel a táplálkozására is, mellesleg nagyon jól is főz, amihez a piacon szerzi be a friss alapanyagokat. Tulajdonképpen alapvetően egészséges, nem is kell semmiféle gyógyszert szednie.

Nagyon okos, művelt nő. Szereti a történelmet, irodalmat, földrajzot. Tájékozott a mindennapi élet dolgaiban is, bár a mai politikát nagyon utálja. Szerencsére a véleményünk abszolút megegyezik az ország-világ helyzetéről. Szeretem benne, hogy ha valami új dologról hall vagy olvas, akkor azt nem rögtön ellenérzéssel fogadja, inkább nyitottsággal. Mindennek utánajár, informálódik. Szeret új dolgokat tanulni, Kanada miatt például felnőtt fejjel kezdet el angolul tanulni.

Ő eléggé modern nagymama. Igaz, a mobiltelefonra nagyon lassan tudtuk rábeszélni, okostelefonja viszont jóval előbb volt neki, mint nekem. Az unokáival messenger-en meg videóhívásban tartja a kapcsolatot. Nyitott a világra is; míg a párja jobb állapotban volt, nagyon sokat utaztak, bejárták fél Európát, és eljutottak Afrikába, Ázsiába és Amerikába is. Mégis megvan benne a kellő konzervativizmus, szereti a régi filmeket, a színházi előadásokat, a klasszikus hangversenyeket.

Szerintem külsőre nem igazán hasonlítunk egymásra; az ő haja, szeme, bőre sokkal világosabb, mint az enyém. Természetben is csak kevéssé. Nagymami konfliktuskerülő, szereti a problémákat a szőnyeg alá söpörni, mondván: jobb a békesség. Abban sem hasonlítunk, hogy ő mindig a járt úton járt, én meg a járatlanon. Neki a biztonság mindig is alap volt az életében.

Amikor még általános iskolában arról kellett írni, ki a példaképem, az anyukámról írtam, de emlékszem, hogy ezt a választást a nagymamám sugallta. Sokáig aztán nagyon nem is akartam olyan lenni, mint ő. Kamaszkorban persze az ember mindig ellene megy annak, amit otthonról hozott, én szerintem extrém módon így tettem. Nem tetszett az a konformizmus, amit nála tapasztaltam.

Sőt, volt egy olyan, többéves időszak, amikor egyáltalán nem beszéltem vele. Ennek oka, hogy nagyon nem volt oda az akkori páromért, aki később a férjem és gyerekeim apja lett. Ekkor határoztam el, hogy én soha nem fogok beleszólni a gyerekeim párválasztásába, még akkor sem, ha esetleg nem szimpatizálok az illetővel (szerencsére eddig minden „menyem” és „vőm” szimpatikus számomra.) Utólag természetesen igaza volt, de mégis melyik fiatal hallgat az anyjára?

Én persze nem hallgattam, hanem nagyokos módon bedurcáztam, és duzzogva úgy döntöttem, hogy szóba sem állok vele többé. Bevallom, nagyon rossz döntés volt, bánom is persze, ezért utólag bocsánatot is kértem tőle, de persze 26 év távlatából ezt már nem lehet megmásítani. Akkor vettem fel vele újra a kapcsolatot, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok.

Anyukámnak nehéz lehetett az élete sok szempontból. Az ő szülei is elváltak, és kilenc éves kora után soha többé nem látta az apukáját. Eleinte a Várnegyedben élt az anyukájával, később a nagymamájával is, egy komfort nélküli helyiségben, ahol a fele volt a szoba, a másik fele a konyha. Aztán amikor 12 éves lett, ők hárman Lágymányosra költöztek, egy másfél szobás panellakásba, ahol később már velük lakott az apukám is. Amikor Anyu 24 éves lett, egy háromszobás lakást kaptak az óbudai lakótelepen. Ide születtem én is, az öcsém is. Aztán hamarosan ők is elváltak.

Ezután se volt az élete nagyon könnyű. Az ő fizetéséből, és a két idős ember nyugdíjából éltek, de emlékeim szerint alapvetően megadtak nekünk mindent, amit csak tudtak. Persze az átlaghoz képest alacsonyabb színvonalon éltünk, nem volt autónk meg nyaralónk, de gazdag karácsonyokra és születésnapokra emlékszem, amikor mindig sok könyvet, ruhát és játékot kaptunk. Anyukája és nagymamája segítette őt a háztartásban, mire hazaért, örült annak, hogy kész az ebéd, kimosva a ruhák, kitakarítva a ház. Viszont sajnos elég sok konfliktusra is akad közte és a nagymamám között, főleg az öcsém és a dédnagymamám miatt.

Aztán meghalt Dédi, majd Nana is, Nagymami pedig a párjához költözött. Azóta is kitartanak egymás mellett jóban-rosszban. Már negyven éve együtt vannak, a József körúton élnek. Sokat segíti, ápolja, gondozza, főleg most, amikor már nagyon öreg és beteg lett.

Anyukám szerette a matekot, jó is volt belőle, és eredetileg orvos szeretett volna lenni. Aztán valamiért mégsem valósította meg ezt az álmát, és a pénzügyi vonalon tanult tovább. Ezen kívül még azt sajnálja, hogy sosem tanult meg korcsolyázni, pedig mindig is szeretett volna.

39 évig ugyanott dolgozott, méghozzá a Magyar Rádióban, pénzügyi (fő)előadóként. Nagyon szerette, mert mindig nagy nyüzsgés volt, mentek be hozzájuk a híres színészek, zenészek, újságírók. Én is sokszor jártam oda be, és tényleg jó volt a hangulat. Aztán a bankszámlák, kártyák és automaták bevezetésével száműzték őket egy kis eldugott irodába, amit már nem szeretett. Neki ugyanis a lételeme az emberekhez való kapcsolódás, a szervezkedés.

Alapvetően jó a kapcsolatunk és békességben vagyunk. Köztünk a legtöbb konfliktus, vagy inkább hívjuk csak nézeteltérésnek, a gyerekek miatt volt/van. Ő ugyebár a feltétel nélkül szerető, mindent megengedő, az unokákat mindennel elhalmozó nagymama. Én meg próbálom, elég kis hatásfokkal sajnos, képviselni a szigort és a mértékletességet. Az mondjuk tetszett, hogy tiszteletben tartotta a vegetáriánus életmódunkat és eleinte ő sem adott húst a gyerekeknek (ez mára már lazult), illetve amikor kértük, hogy ne vegyen ajándékba műanyag játékot, akkor onnantól fogva mindig a Fakopáncsban vásárolt (kivéve mindenki kedvencét, a Legót).

Nagymami kétszer annyira aggódós, mint én, és feleannyira, mint az ő anyukája, az én nagymamám, azaz Nana. Hozzá képest Nagymami már eléggé laza mami lett, de persze ehhez mi is hozzáedzettük. Az extrém életünkön sokszor kiakadt, például a sok gyereken, az otthonszülésen, az otthontanuláson, az egyre kijjebb költözésen, az egyre nomádabb életmódon. Aztán annyira menő lett, hogy az egyik otthonszülésnél ő volt a dúlám, lejött hozzánk az ökofaluba is, sár, gumicsizma, kutyafüle, sőt, még a jurtában is aludt nálunk.

Ha Nagymami megkérdezi, hogy mit hozzon vagy mit küldjön, és én azt válaszolom, hogy „Semmit!”, akkor csak fél szatyornyi kaját ad, ha pedig azt mondom, hogy csak valami apróságot, akkor három tömött táskányit. Hiába szólok neki, hogy ennyit nem bírunk megenni, a maradékot a kóbor macskáknak adom, ő akkor is marad a traktálás nagymestere. A koleszosok kedvéért végig főzi a vasárnapot, csak hogy előre elkészített ennivalót vihessenek le magukkal a szegény éhező unokái. Egyszerűen a táplálás a szeretetnyelve.

Illetve úgy összességében az adakozás. Nagymami nagyon sok mindent ad az unokáknak, és persze nekem is. Én fizetem az alapdolgokat, ő az extrákat. Megveszi a Budapest-bérletet, és ha egy drágább cipő vagy ruhadarab kell a csemetéknek, azt is kifizeti vagy belead. Amikor lementünk családi nyaralásra a Balatonhoz, ahhoz is hozzáadott, így nem kicentizve tudtunk létezni, hanem könnyedebben. Nélküle nem lenne új fogsorom és saját házam sem. Ezekért nagyon hálás vagyok neki.

Nagymami nálunk a család matrónája, a donna, a mamma. Minden szál az ő kezében fut össze, sokszor jobban tudja, melyik gyerek hol van, mikor jön, mikor megy, mint én. Néha idegesítő, hogy mindig mindent tudni akar, és olyan dolgokba is bele akar szólni, ami nem az ő kompetenciája. Szeret hasznos lenni, és sokszor erején felül meg akar oldani olyan problémákat, amik nélküle is megoldódnának.

Persze ezt megbocsájtjuk neki, mert Nagymami egyszerűen cuki és kész. Mindenki nagyon szereti őt, én is! Mindenen elérzékenyül, nem is létezne pityergés nélkül. 

Tudom, hogy mire ideértél az olvasásban, már elhasználtál a bőgésre egy százas csomag zsepit. Ha tetszett, azért dobj egy lájkot! Puszi!

2023. december