Remény

Ez egy nagyon különleges hét volt számomra. Mondhatni: sorsfordító. Tartogatott sok jót és sok rosszat is. Vagyis inkább úgy mondanám, mélypontot, ahonnan remélem, csak felfelé visz az út. Ráadásul hoztam egy nagyon komoly döntést is.

Egyik barátnőm azt mondja, írjam csak meg a blogra, hogy miben vagyok most, hogyan érzek, hiszen így vagyok hiteles. Neki tetszik, hogy megmutatom, nem tökéletes az életem, én is lehetek szarul, nézhetek ki szarul. Viszont úgy vélem, ez az egész most nagyon nem tartozik a nyilvánosságra. Másrészt életem különböző szereplőire is tekintettel szeretnék lenni.

Ezért most csak annyit, hogy nagyon hullámzó mostanság a hangulatom, ellentmondásosak az érzelmeim, eléggé sokszor magam alatt voltam-vagyok most. Ráadásul az életem több területén így vagyok most ezzel, több különböző téma is feljött most. A gyerekeim szerint „Anya klimaxol”, de természetesen nagyon nem erről van szó. Többek szerint év végén természetes, hogy feljön a sok szar. Én viszont úgy érzem, nem egy év, hanem legalább egy évtized szarja árasztott most el.

Tudom, hogy ez csak átmeneti, tudom, hogy erős vagyok, tudom, hogy megbirkózom ezzel, és nemsokára kilábalok a gödörből. Most aztán nagyon össze kell magamat rántani. Várom a téli szünetet, mert nagyon szeretnék elcsendesedni, lenyugodni, elmélyedni magamban, és megtenni a változáshoz szükséges lépéseket, melyek közül egyet éppen ma meg is léptem.

Ez az írás némileg keretes szerkezetű, és a lelki dolgok csak az elején és végén jelennek meg. Középen viszont itt a tömény földi valóság, méghozzá hóval és közlekedéssel, nyelvtanulással és mozgással, Mikulással és Adventtel, barátnős találkozóval és idegenvezetős városnézéssel.

Nálunk majdnem két hete igazi tél van, hóval, faggyal. Ez azt jelenti, hogy van olyan almáskerti, aki az útviszonyok miatt konkrétan ennyi ideje nem tudott kocsival közlekedni.

A közlekedés amúgy is megbénult errefelé. Azt már írtam, hogy szombaton délután kisiklott a kispiros, utána viszont kedden még egyszer! Emiatt leginkább vonatpótlóval lehetett járni, már ha jött egyáltalán.

Aztán csütörtökön akkora hó szakadt le egyszerre, hogy se a vonat, se a busz nem járt. Az emberek nem tudtak munkába meg iskolába eljutni. A hó súlya alatt fák dőltek az útra, a szerelvények órákat vesztegeltek az erdőben. Totális volt egész nap a káosz.

Ráadásul a bekötőt sem takarították le szinte egész nap, történtek az úton balesetek is, így gépkocsival is problémás volt a közlekedés. Ahogy mondják: „Felkészültünk a télre, csak a hóra nem.” Mondanom sem kell, tanítványt élőben nem láttam, csak a laptop képernyőjén keresztül.

Hogy mi jöhet még? Hát a mai és holnapi Volán-sztrájk, amikor meg a buszok kb. háromnegyede nem jár. Fogalmam sincs, hogyan jutok holnap este haza a nyelvsuliból, de majd csak megoldom, mint eddig mindent az életemben.

Hogy azért egy pozitívumról is beszámoljak: múltkor kedves almáskertiek kocsival bevittek Vácra, onnan pedig egy egészen menő Eurocity vonattal jutottam el Budapestre.

Mi amúgy Nógrádon főleg a jó oldalát láttuk az egész havazásnak. Csütörtökre virradóan nálunk aludt a lányom barátnője, én meg, mivel a hóhelyzet miatt persze elmaradt a reggeli órám, felajánlottam a csajoknak, hogy lemegyek velük szánkóval.

Felváltva húztuk egymást Almáskert full havas utcáin. A lejtőt már lekotorták, esett rá egy friss réteg, jól le is tudtak rajta csúszni a lányok. Ment a hangos sikítozás meg röhögés.

Behúztam őket egészen az iskoláig. Igaz, emiatt kicsit elkéstek a nulladikról, de mivel se a berkenyeiek, se a jeneiek nem értek még be, azt hiszem, ez kivételesen bocsánatos bűnnek tekinthető.

A havazás majdnem országos volt, így végre Aba is fehérbe burkolózott. Ennek örömére az Atilla Király Gimi diákjai hócsatáztak, és megépítettek egy nagyon daliás hóembert.

A hókotró csak estére ért el a mi utcánkba, amikor is jó mélyre kijárta a keréknyomot, és simára gyalulta az út közepét. Ez éjjel szépen lefagyott, így másnap remek jégfelület alakult ki rajta, a keréknyomban pedig latyak. Így választhatott az ember, hogy vagy csúszkorál középen, vagy elmerül a vízben a szélen.

Megérkezett a Duolingó-tól az éves összefoglaló az orosz- illetve később az olasz-tanulmányaimról.

Megtudtam, hogy mennyi időt töltöttem nyelvtanulással, méghozzá átlagosan napi 23 percet.

Azt is megírták, hány szót tanultam meg, és hány mondatot gyakoroltam. Már csak alkalmazni kellene tudni jobban a tudást.

Átlagban 97%-ban teljesítettem, ezzel a top 3%-ba kerültem. Nem rossz…

Véget ért az Egymillió lépés kihívás őszi-téli szakasza. A nyolcadikosok a Hesz-ben első helyen végeztek. Én az osztályon belül a második helyezést értem el, mert Dávid végül megelőzött, de neki megbocsájtom, mert ő annyit mozog, hogy az brutális.

Sajnos most nem lett meg az egymillió lépésem, de eléggé megközelítettem. Ennek egyértelműen a kevesebb futás és kerékpározás az oka, a sáros, később havas, majd jeges utak miatt. Mondjuk helyettük mostanában hólapátolás a program.

A korosztályos nők között a megyében 28. helyet értem el, a faluban pedig az elsőt. Összességében elégedett vagyok az eredménnyel, de még inkább azzal, hogy ebben az időszakban is sokat mozogtam, ezzel pedig sokat tettem az egészségemért.

Nógrádra megérkezett a Mikulás, Kincső is találkozott vele és a segítőivel. Végigvonult a falun a Mikulás-járat, szólt a zene, röpködtek a cukrok.

A nyelviskolában a diákjaimnak szaloncukrot adtam, én pedig mézeskalácsot és cuki csipeszt kaptam ajándékba.

Amikor megérkeztem Budapestre, meghatva láttam, hogy ott járt a Muki (ez Kende egyik beceneve) Miki. A fiam ugyanis mindenféle egészséges finomsággal lepett meg: müzli, aszalt gyümölcs, magvak, joghurt. Úgy volt, hogy később együtt pizzázunk, de aztán végül egyedül ettem meg a szokásos kukoricás-gombás-ananászost. Sajnos egyáltalán nem is találkoztunk, de azért Anya Miki ott hagyott neki Mikulás-csokit és szaloncukrot.

Régóta esedékes volt már két barátnőmmel a találkozás. Erzsivel és Andival chaten gyakran megy a csevegés, de hosszabb kihagyás után most végre élőben is összejöttünk beszélgetni. Szinte már szokásos módon a Friday’s-ba ültünk be, ők kávézni és forró csokizni, én maracujás limonádét ittam.

Az idegenvezetői képzésen most új tanárral ismerkedtünk meg, akitől marketinget tanultunk. Hallottunk például a 4P-ről, a színek pszichológiájáról, a különböző érzékekre ható reklámokról. Különösen emlékezetes maradt videó-vetítés: jobb és rosszabb reklámokat és imázsfilmeket néztünk meg és elemeztünk ki.

Délután megint elmentünk egy kiscsoportos városnézésre. A három fix pont, Andi, Edina és Juli mellett most Kornél tartott még velünk. Igaz, a végére kockára fagytunk, a lábujjaimnak félóra kellett utána, hogy kiengedjenek, de megérte a jó hangulat és a sok érdekesség miatt.

A Nyugatitól gyalogoltunk el a Kodály köröndig. Elsőnek megnéztük a pályaudvaron a régi királyi várótermet, sajnos csak kívülről, de legalább mindkét irányból. (korona = „gázégő”)

Az Oktogonon beazonosítottuk a volt Abbázia kávéházat, és a firenzei Strozzi palota mintájára épült Batthyány palotát, ami ma házasságkötő-terem. Innen az Andrássy út második szakaszát jártuk be. Bal oldalon az Oktogon hotelt láttuk…

…jobbra pedig a Liszt házat, ahová a múzeumba állítólag jövőre együtt el is megyünk majd.

Megnéztük a régi Műcsarnok komor épületét, azaz a Bábszínházat, illetve a Képzőművészeti Egyetemet, aminek az előcsarnokába bekérezkedtünk a szép mennyezetet megcsodálni.

A Terror Házában szintén csak az előtérig jutottunk, ahol a nyilas és kommunista terror áldozatainak emlékműve áll.

Vannak itt régi tankok és freskók, munkásőr emlékek, Lenin, Rákosi és Sztálin atyáink, közben pedig az 50-es évek filmjeiből nézhetünk meg részleteket.

Az épület előtt állnak a régi Vasfüggönyt jelképező láncok…

…valamint a Berlini Fal egy eredeti darabja, sajnos graffitik nélkül.

A Kodály köröndön négy palota látható, az egyik előtt Vak Bottyán szobra áll, a Kodály villa előtt pedig Zrínyié.

A most átépítés alatt lévő Hübner udvar előtt Balassi Bálint szobra látható. 

A Sgraffitós ház (MÁV Nyugdíjintézetének bérháza) előtt pedig ott van Szondi György, aki Drégelypalánk miatt számomra különösen kedves.

Míg én két napig a suliban voltam, addig három lányom mézeskalács-sütéssel töltötte a hétvégét. Szép alkotások születtek.

Ma az egyik csoporttársam azt mondta, hogy nagy várakozással tekint a 2024-es év elé. Egy másik pedig megtoldotta, hogy hát igen, mindig abban reménykedünk, hogy a következő jobb lesz, mint az előző. Érdekes, én úgy érzem, ez összességében kifejezetten jó év volt. Abban meg reménykedek, hogy a következő legalább ilyen jó, vagy inkább még jobb lesz. Csakhogy az idei évtől eltérően a következőt nem fogom ennyire megtervezni, de erről majd még fogok felrakni a későbbiekben egy komplett írást.

Ma van tehát Advent második vasárnapja. A mai gyertya a reményé. Akkor most meg is gyújtom.

2023. december