Karaoke-parti és hó-buli

Pénteken ismét karaoke partiban voltunk. Vác, Suti. Három barátnő, az egyik közülük ott a DJ, kettőnek a lánya is. Én sajnos ezidáig nem tudtam az enyémeket magammal csábítani. Viszont a legkisebbem ezúttal vállalkozott rá, hogy ő lesz a stylistom. Ő állította össze a szettemet, lásd. a fotókon a különböző fázisait. Még ki is sminkelt.

Azért szeretem ezeket a bulikat, mert mindig nagyon jó a csapat. Most a szokásosnál többen is voltak, nagyobb baráti társaságok. Mindenki megtapsol mindenkit, beállunk egymáshoz háttértáncosnak vagy vokalistának.

Nagyon változatos a zenei paletta, hiszen mindenki magával hozza a zenei ízlését. Van itt minden, metál, rock, blues, táncdal, diszkó, pop… Zenék az 50-es évektől kezdve napjainkig. Sosem unalmas, és mindig jönnek olyan számok, amiket magamtól sosem hallgatnék meg, vagy amiket ezer éve hallottam utoljára.

Eddig mindig valakivel párban vagy trióban énekeltem, ezúttal viszont végre egyedül is kiálltam, méghozzá a Depeche Mode „Photograpic”-jával. Egy kedves ismerősömnek megígértem, hogy Dolly Rollt mindenképp énekelek, az „Arrivederci amore”-t választottam. Szólt még Majkától a „Mindenki táncol”, Lady Gagától a „Bad romance”, és tudattam mindenkivel, hogy „Jó nekem” (Ocho Macho).

A legjobban persze mindig a nagy slágerek tarolnak, például most a „Zene nélkül mit érek én?”-re vagy a „Reptér”-re tombolt legjobban a csapat. Felejthetetlen élmény a Bёlgától az „Egy, két, há” című szám, amiben több az ocsmány szó, mint a normál szöveg: „Jöttök-e káromkodni-e?”. Amiben megemlítik életem kettő kultikus helyszínét is, Óbudát és Nógrád megyét, ezen kívül a b…, g…, f…, k…, p… és egyéb kezdetű szavakat különböző kombinációkban, és aminek a szövegét a társaságunkban lévő kamaszlányok folyékonyan nyomták.

Már akkor elkezdett esni a hó, amikor éjjel jöttünk haza a partiról. Olyan volt, ahogy mentünk bele az éjszakába, mint amikor Han Solo a Millenium Falconban fénysebességre kapcsolt. Jöttek velünk szemben a „meteoritok”, vicces volt, de kicsit félelmetes is a csúszós úton.

Már a 2-es főút némileg síkos volt, a bekötő meglehetősen havas, Almáskertet pedig már akkorra eléggé belepte a hó. Megérkezéskor kaptam ajándékba szappant, fürdőbombát, mécsest, kerámiát és szaloncukrot.

Másnap a nap nagy része eltelt házimunkával és pihenéssel. Mivel a gyerekek miatt fent a tetőtérben teltház volt, lent aludtam a kanapén. Aztán úgy döntöttem, hogy kivételesen kihúzva hagyom, így ez lett a nappali heverésző hely.

Sütöttem kettő kenyeret, a lányok kívánsága szerint az egyiket hosszúkásra, a másikat kerekre. Hiába szilveszteri kaja a lencseleves, mára ez volt a kérés, így azt főztem. A gyerekek pedig bepakoltak egy jó nagy adag fát a teraszra. Ami aztán full fehérré változott. Ugyanis napközben folyamatosan brutálisan szakadt a hó! Ráadásul a szél is fújt, úgyhogy konkrétan mindent csupa fehérség borít.

Felhívott Laci barátom, hogy minden olyan szép és jó, menjek ki vele egy kicsit szánkózni. Vittem az enyémet, nála ott volt az övé, együtt csúsztunk hát le, méghozzá Almáskert talán legmeredekebb szakaszán. Először nagyon para volt, aztán fokozatosan kezdtem belejönni. Pont azt az egészséges izgalmat éreztem: féltem is, de jó is volt, hogy kiléptem a komfortzónámból. Amikor az ember beleengedi magát az ismeretlenbe, bízva abban, hogy a lejtő aljára épségben érkezik meg.

Aztán megérkezett a hókotró! Szomorkodtunk, hogy megsemmisítette a pályánkat, de aztán rájöttünk, hogy így még jobban csúszik az út. Az utolsó csúszásnál eljutottam majdnem az utca legvégéig. Igaz, folyamatosan söpörtük le a havat a szánkóról, de a végére nekem már jégtömbbé fagyott a seggem, mert nagy okosan csak egy réteg sima farmert vettem fel.

Jó tapadós volt a hó, dobálóztunk is egy kicsit a hógolyókkal. Aztán azt játszottuk, hogy zseblámpával belevilágítottunk a sötétségbe, és ezúttal is rácsodálkoztunk a „meteoritokra”. Tisztára buli-hangulat volt, szóltak a hangszóróból a nyálas-romantikus karácsonyi zenék.

Az egyik szomszéd pálinkával kínált minket, de én csak a frissen sült pogácsát fogadtam el. Amikor hazajöttem, a gyerekek előző este elkészült beazonosíthatatlan sárga-barna süteményéből ettem. Aztán este ők is kimentek ugyanoda szánkózni.

Jelenleg minden olvad, csöpög az eresz, nagy adagokban szakadnak le a hótömbök a háztetőről. A fák, bokrok sajnos már csupaszok, de a föld még mindenütt csupa hó. És mivel a mai dátum december 24., ezért elmondhatjuk, hogy hosszú idő óta először végre fehér karácsonyunk van.

A madáretetőt telepakoltam egy jó kis gabonakeverékkel. Mostanában elég sok madarat látunk a kertben, főleg cinkéket, szajkót és harkályt. Csivitelnek, és röpködnek az ágakra, ablakpárkányokra.

A ház jelenleg tulajdonképpen egyetlen száradó ruhakupac. A tegnap hó-móka után a székeken, foteleken, vállfákon mindenütt sapkák, sálak, kesztyűk, dzsekik és bundagatyák, átázott zoknik és nadrágok. Felidézik a régi szép idők emlékeit, amikor egyszerre öt gyerek cuccai száradtak a kályha fölött.

Minden nap akad valami öröm. Nem is egy, inkább több. Sokkal lazábbra veszem a dolgokat, mert sokkal lazább és rugalmasabb akarok lenni. Időben, térben, emberi kapcsolatokban. Mindenben! Tudom, hogy sikerülni is fog, mert így döntöttem (Neo - Mátrix), és mert teszek is érte.

 

2023. december

(A börzsönyi tájképet Boldizsár Zoltán fotózta, az esti havas fotókat Törő László.)