Tegnapelőtt sokat beszélgettem egy kedves barátommal, igen, őt igaz barátomnak tartom, ő A BARÁTOM! Szembesítő, kijózanító beszélgetés volt sok szempontból. Aztán kicsit elnézést kért, hogy ilyen nyers volt a stílusa, de én megköszöntem, hogy kíméletlenül őszinte volt velem. Sokkal jobban szeretem az ilyet, mint amikor valaki dicsérget. Persze az is jól esik, simogatja az egómat, de attól az ember csak toporog egy helyben. Egy szem-felnyitogató beszélgetésből sokkal többet lehet tanulni.
Amúgy is, rájöttem, hogy szeretem a kihívásokat az életben. Például
mikor legutóbb lementünk pingpongozni, az egyik férfi azt mondta, hogy könnyűt
fog nekem szerválni. Hát én erre teljesen kiakadtam! Nekem ne adjon könnyűt,
épphogy nehezet adjon! Fejlődni akarok, nem tötyörészi. Ezért sem igazán
szeretek olyanok ellen játszani (bármit, mozgásos vagy szellemi játékot),
akikkel szemben túl könnyű nyerni. Nyilván ad egy hamis dicsőségérzetet a
győzelem, de hol marad a tapasztalás, a tanulás?
Régen egy bizonyos ember sokszor mondogatta nekem, amikor valami rossz, pontosabban akkor rossznak tűnő dolog történt velem, hogy ez egy próbatétel. Sőt, ő maga direkt próbatételek elé állított, amiből majd tanulhatok. Azt nagyon nem szeretem, amikor valaki direkt így játszadozik velem, azt viszont érdekes megfigyelni, milyen próbákat (nehézségeket?) állít elém az élet, és ezekkel hogyan birkózom meg.
Mitől függ, hogy valaki az életet nehéznek vagy könnyűnek
ítéli meg? Nyilván van egy hozott minta, adottság, genetika. Aztán az, ahogyan
az illető hogyan nevelkedett. Nekem túl könnyű gyerekkorom volt, anyukám, pláne
nagymamám mindent a seggem alá rakott, mindent megoldott helyettem. Ez akkor
látszólag jónak tűnt, mert semmit se kellett csinálnom, amikor viszont
kikerültem az önálló életbe, annál nagyobbakat szívtam emiatt. Ezért is nevelem
másképp a gyerekeimet. A harmadik tényező meg az, hogy mennyi nehézséggel
találja magát szembe az illető az élete során, és ezek őt mennyire edzik meg.
Azt hiszem, nekem bőven volt részem ilyen jellegű „edzésekben”, akár
párkapcsolatról, akár gyerekekről, akár életmódról legyen szó.
Ez talán életszakasztól is függ. Attól is, hogy a gondok szépen egymás után érkeznek, vagy egyszerre zúdulnak ránk. Régebben sokszor éreztem úgy, hogy nehéz az életem, amikor öt gyerek sivalkodott körülöttem, egyszerre tanítottam otthon, szoptattam, főztem, pelenkáztam, satöbbi. Akkor is, amikor az ökufalus-jurtás időszakban kézzel mostam, nem volt áramunk, 27 nm-en laktunk heten, lavórban mosdottunk, stb. Túl sok teher volt egyszerre a vállamon. Azok az évek számomra kiképző-tábornak tűnnek az idő távlatából.
Most úgy érzem, kifejezetten könnyű az életem. Legalábbis én
egyre könnyebben birkózom meg a problémákkal. Mások azt mondják, sose lennének
tanárok, megőrülnének a gyerekektől – nekem 5 saját gyerek után 100
tanítvánnyal megbirkózni már nem tűnik lehetetlen feladatnak. A saját gyerekek egyre
nagyobbak, önállóbbak, kevesebbet vannak itthon, csendesebbek (hömhöm J), én meg egyre
türelmesebb, elfogadóbb vagyok velük. Aki idejön, azt mondja, szép ez a vidéki
élet, de ő nem bírná a földutat, a budizást, az elszigeteltséget – nekem Visnyeszéplak
meg a Balaton-felvidék, jurta és présház, a teljes komfort-nélkülliség
megtapasztalása és a nomád életmód megélése után ez már gyakorlatilag semmiség.
Tényleg megedződtem!
Tulajdonképpen eljutottam odáig, hogy nem is használom a probléma, vagy gond szavakat. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindig minden flottul meg és nincsenek akadályok! Egyszerűen feladatok vannak, amiket így vagy úgy, de meg kell oldani. A balesetet, a kisbabám elvesztését, a szakítást, a költözést, a digitális sulit. Látjátok, azért az utóbbi időben is történtek velem nem túl pozitív dolgok, de mindig felülkerekedtem mindenen. A legutolsó talán, amit nehézségnek éltem meg (és bőgtem miatta nagyon) az az volt, amikor megtudtam, hogy nem kapom meg a vágyott 5+5-ös CSOK-ot. De ez is megoldódott. Összefogott a család, hogy meglegyen az önerőm, sima lakáshitelt igényeltem és megkaptam, nem kapok felújításra pénzt, hát majd szép lassan összespórolok az ablakokra, padlóra, csempére. Meglesz ez is, mint minden. Én ebben azt látom, hogy végre van egy saját házam! A balesetem után lettem még sokkal test-tudatosabb, még inkább középpontba került nálam az egészség, a mozgás, a táplálkozás. A vetélés nyilván nagy veszteség volt, de mivel én hívő (nem vallásos!) ember vagyok, ez segített, hogy elfogadjam az élet rendjét, pláne, hogy van öt szép és ügyes és egészséges gyerekem. 22 költözés után egy 23. – már majdnhogynem a "mindegy" kategória volt. A szakítások… Nos, a párkapcsolat nálam más tészta. Arról töprengek mostanság a legtöbbet. Talán majd írok is róla ide.
2021. július
Kedves Réka, nagyon szeretetem az őszinteségedet. Ajánlok egy blogot, tele barkácsötlettel, csempe- és padló(járólap) festés. https://juditu.hu Átmenetileg ezekkel a módszerekkel is frissithetsz.Nagyon örülök, hogy Nógrádban otthonra találtál.
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Holdgyöngy! Ha már őszinteség: ahogy halad az idő, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy én szeretem a kreativitást és a szép dolgokat, de a kézművesség és barkácsolás nagyon nem az én témám. Inkább összespórolok az új csempére, semmint bénázzak egy csempefestéssel. :) (ezt hívják reális önértékelésnek)
VálaszTörlésKedves Réka! Nagyon érdekes írás ez is! Bennem azért a sok-sok megoldott nehézség olvasása kapcsán az merült fel, hogy valahogy a legtöbb mégiscsak a párválasztáshoz, párkapcsolataidhoz vezethető vissza. A jurtás életnél egy olyan férfi mellett éltél, akit a 8 órás kötöttségekkel teli, kemény alkalmazotti munka és anyagi biztonság megteremtésének - kényelmes otthon - biztosításának felelőssége alól mentett fel a kölcsön telkeken felállított jurtás megoldás. Persze érdekes élet, és közel van a természet, de lássuk be, a rendszer a sok gyerek után járó állami támogatás és az elképesztő női munkára (kézzel mosás, teljes komfort nélküli lét 5 gyerekkel) épült. Te pedig meg akartál felelni, és csináltad. Éveken át, összeszorított fogakkal, és mi földi halandók elképzelni sem tudjuk mennyi munkával. Természetesen vannak törzsek, akik jurtában laknak, mongolok, eszkimók...stb. de mind kolóniákban, több generáció együtt, egymást segítve. Nem egyedül, 5 gyerekkel. Mindent megtettél, hogy megfelelj, de egy 27 négyzetméteres jurtában 5 gyerekkel nincs az a párkapcsolat, ami ezt hosszú távon kibírná. Aztán a következő házasság, ami egy kifejezetten gyermektelen asszonyra pályázó férfival köttetett (ha jól emlékszem, már a regisztrációs lapján is kifejezetten szerepelt, hogy nem szeretné más gyerekét nevelni). Ott meg a megfelelés sarkallta az erő feletti hegyet mászást, gyerekek minél több lepasszolását, ami persze lehetetlen, de Te próbáltad, és igyekeztél, csak hát ennek sem lehet megfelelni. A végén meg jött a 39 éves gyermektelen. Akinek még ugye nincsen vérszerinti gyereke... persze aki anya, azt tudja, milyen jó dolog szülni, és babázni, de aki ötért felel kvázi az apa anyagi támogatása nélkül, az magától nem mondta volna, hogy nosza, 46 éves vagyok, és bár néhány hónapja élünk csak együtt, vágjunk bele. Itt is a megfelelés, az erőn felüli igyekezet köszön ki, hogy a másik melletted maradjon, semmiben ne szenvedjen hiányt. „Kibírja a saját gyerekeimet, én szeretem a gyerekeket, akkor szülök neki egyet.” Azért nehéz elvált szülők gyermekeként, mert nem látja az ember nap, mint nap, hogy hogyan lehet egy nő önmaga egy kapcsolatban alkalmazkodással, de megalkuvás nélkül. Szóval a párkapcsolat nem más tészta, hanem nagyon is A tészta maga. Azt gondolom, hogy rendkívül jó úton haladsz! Fontos az önismeret, és fontos az egyedüllét. Ki vagyok? Mire vágyom? Jurtában lakni? Hegyeket mászni? Együtt élni bármi áron valakivel aki erőszakos/függő, vagy bármi? Vagy én inkább a táncházat, a sok mozgást, a hajnali madárdalt szeretem, és annak örülök, ha elvisz a társam táncolni, koncertre, vagy megdicsér, amiért szép vagyok, és jól írok, és jó pedagógus vagyok, és szerető anya. Az önbizalom, és a hit abban, hogy lehetsz az, aki vagy. Nem kell többet beletenni, mint a másik. Nem kell többet feladni csak azért, mert a másik is hozott áldozatokat. Mert nem az a hosszan tartó építő kapcsolat kulcsa. A kulcs az, hogy azonos érdeklődési körű, azonos életszakaszban lévő (nem baj ha fiatalabb, csak akkor legyen túl azon, amin már Te is túl vagy), az élettől azonos dolgokat váró párkapcsolatban létezni a másik elfogadásával, de megalkuvás nélkül. Hát én szívemből kívánom, hogy ha eljön az ideje, és csak akkor, hozza meg az élet a szerető társat!
VálaszTörlésSzeretettel:
Niki
Kedves Nini! Huh, érdekes volt ezt olvasni. Igen, a volt férjem, gyerekeim apja felelőtlen volt, ma is az, ezen nincs mit szépíteni. És igen, sok volt a megfelelés meg az alárendelés, tudom. És igen, az elején látszott minden a gyermekre nem vágyó, túrázó párommal is. Az utolsó, ő tényleg szerette a gyerekeimet, de a babavállalás elhibázott döntés volt, és ezt a baba is tudta, jobban, mint én. Köszönöm a "tészta" ilyen részletes elemzését, jól látsz mindent. Én is úgy érzem, jó úton haladok, talán lassan készen állva egy olyan kapcsolatra, amilyenről te is írtál. Még egyszer köszönöm és minden jót kívánok neked! Réka
VálaszTörlés