Réka Tour 2.: Duna-Velence-Balaton

Duna-Velence-Balaton. Pontosabban: 1. Szentendrei sziget csúcsa, Kisoroszi, 2. Velencei tó, Velence és Sukoró, 3. Balaton-felvidék, Keszthelyi-hegység, Lesenceistvánd, 4. Balaton-part, Révfülöp.

A Réka Tour második szakaszának is volt egy nulladik napja. Egy majdnem spontán szervezés. Eddig ugyanis Csillaggal voltunk itthon kettesben (míg ő átjárt a Boróka-házba önkénteskedni), most azonban kapta a zsákját (pontosabban az én túrazsákomat), és útnak indult Aba illetve környéke felé, iskolai táborba meg barátnőzni. Én meg gondoltam egyet: nem punnyadok itthon egyedül egész nap, inkább meglátogatom egy barátnőmet Kisorosziban. Ildivel az ismeretség az Everness-hez kötődik: a legelső fesztiválra ő vitt le telekocsival. Azóta sátoroztunk is ott együtt családostul, akkor ő még csak két gyerekkel, aztán megszületett a harmadik gyereke, elköltözött, majd elvált, és egyik bázisa most újra Kisoroszi.

2019.

Kisorosziban életemben egyszer jártam, akkor is csak a szigetcsúcson, akkor is a Duna felől. Ez akkor történt, amikor két éve kenuval megkerültük az egész Szentendrei-szigetet. Lefelé jól haladtunk, de visszafelé a kis Duna-ágon nehéz volt a sodrással szemben evezni, így a kisoroszi szigetcsúcs elérése katartikus élményt jelentett. Akkor viszonylag széles, homokos-apró kavicsos partszakaszt találtunk ott, sok fürdőző, bulizó emberrel. Tavaly nyáron viszont döbbenetes volt áradáskor arra hajózni. Gyakorlatilag nem ismertük fel Kisoroszit, az egész szigetcsúcs víz alatt volt, csak a fák lombja látszódott ki a Dunából.

2020.

Tőlünk Kisorosziba tömegközlekedve eljutni gyakorlatilag fizikai képtelenség. Beütöttem a keresést a menetrendek.hu-ra, ahol Budapesten (!!!) keresztül javasolták az útvonalat. Én mást találtam ki. Komppal Vácról a tahitótfalui révig el lehet jutni. Először gondoltam, onnan majd stoppolok, de Ildi berakott egy kisoroszi fb-csoportba, ahová az esélytelenek nyugalmával beírtam, hogy fuvart keresek a rév és a falu között. Kb. 5 perc múlva jelentkezett egy hölgy (nyugdíjas magyartanárnő), hogy ő szeret vezetni is, segíteni is, így oda is, vissza is ő lett a fuvarosom. Pénzt nem fogadott el, csokikat vittem neki ajándékba. Ezúton is köszönöm, Ilona!

A szigetcsúcson ezúttal valahogy az aranyközépútban volt részem. A Duna pár helyre befolyt, ezzel cuki kis szigetecskéket alakítva ki. A gyerekeknek kész kaland ezeken a zátonyokon, vízfolyásokban, kidőlt fák között pancsolni, kavicsot, kagylót gyűjteni. A legizgalmasabb viszont az volt, amikor pontosan a sziget csúcsánál, a Duna két ágának szétválásánál gyalogoltunk be a vízbe, és az ottani erős sodrást kihasználva a kis Duna-ágon leúsztunk-lesodortattuk magunkat.

Bár vasárnap volt, az aznapra jósolt zivatar sokakat elriasztott a strandolástól. Azért persze akadtak fürdőzők, kempingezők, főleg kisgyerekes családok. Délidőben a büfébe települtünk át, én sajtos lángost ettem. Utána Ildi még a közeli bányatavat is megmutatta, aminek a színe csoda-zöld volt, a vize pedig egész meleg. Ő fürdött, a fia kötélről Tarzanként lendült a vízbe. Én viszont ide csak a lábamat mártottam bele, mert el akartam érni a kompot Tahitótfaluból Vácra – amit aztán persze sikerült lekésnem.

A Balatoni Réka Tour igazából a Velencei-tónál kezdődött. Nógrád-Vác-Köki-Velence: három vonattal jutottam le, szarrá fagyva a légkonditól. (Én aztán tényleg nem vagyok fázós, de mikor az ember 35 fok után hirtelen belép a 17 fokba, mikor ezerrel nyomják a fejébe a hideg levegőt, az számomra érthetetlen.) Velencével való kapcsolatomról egyébként azt kell tudni, hogy sokat jártunk oda régebben a szabad-strandra, valamint télen korizni (itt tört el egyszer a korcsolyám éle; azt hittem először, hogy beszakadt alattam a jég). Mivel volt időm az átszállásig, kimentem az ismerős kikötőbe, sétáltam a parton, néztem a vizet, a nádast, a madarakat, a hegyeket. 

Az úti-célom arrafelé volt távolabb, a Velencei-hegységben: Sukoró. A buszmegállóban Györgyi várt. Vele az otthontanulás kapcsán ismerkedtem meg, volt otthontanulós előadáson, ÉletIskola körön. Nemrég költözött a hegyoldalba, ahonnan illetve a partról mindig csodás fotókat posztol. Kíváncsi lettem a házikóra, ami élőben még meseszerűbb talán, mint a képeken. Előtte azonban körbevitt a faluban, majd lementünk a szabad-strandra sétálni, nézelődni, beszélgetni. Most szép tiszta volt a víz, semmi nyoma a nemrégen történt brutális mértékű hal-pusztulásnak.  

Utána irány a hegyoldal! A kert mindenütt rejt valami érdekességet. Van egy garázs, aminek a vége kőszikla. Van egy medence, amit tóvá fog átalakítani. Van borospince iszogatós-pihenős résszel, kinti kemencével. Van fából készült kinti kuckó. Kőpárkányok, lépcsők, fel-le, körbe lehet járni. Van saját kiserdő és saját kisnádas.

Na meg a meseház! Kétszintes, nyolcszögletű (!!!), mindenütt valami különlegeséggel. Zöld ablakok-ajtók, népi lóca, festett láda, színes kör-szőnyegek, nagymama-kredence, kagylós-halas fürdő. Györgyi művészember, mindenütt az ő festményei, alkotásai díszítik a teret. Györgyi segítő ember, van egy szobája, amolyan hangtálas, meditációs, relaxálós.

A fenti tér csupa fa. Az emeletről pazar a kilátás a Velencei tóra. Van függőágy és pihenős kanapé is. Kint üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk. Mivel nagyon meleg volt, a zöldséges kuszkuszt nem kívántam, viszont megettem egy isteni narancsos sütit és citromos-citromfüves szörpöt ittam.

Sukoróról busz Fehérvárra, busz Tapolcára (ahol, akár Hévízen, feltúrva az egész busz-állomás), busz Lesenceistvándra. Itt éltünk anno hét hónapig egy baráti pár birtokán. Itt állt a mi jurtánk, meg az az ő jurtájuk, együtt csináltuk az ÉletIskolát. Most Nikihez-Csabához voltam hivatalos, viszonozva az ő tavaszi nógrádi látogatásukat. Megnéztem, mi maradt, mi változott.

Az akkor ültetett fák megnőttek, néhány régi fát viszont kivágtak. Megszűnt a körtefa-bunki, az aszály miatt kiszáradt a kis tó. Lebontották a nyári konyhát és a kerekes kutat, viszont van kő-terasz és kinti zuhany. A faházat nem igazán használják, de én nosztalgiából oda jártam budira. A kilátás pazar, rálátni a Szent György hegyre meg a Badacsonyra. És ott a két jurta helye is.

A kert mint egy dzsungel, pozitív értelemben. Tele zöldségekkel, gyümölcsökkel. Érezhető rajta a gazda szerető gondoskodása. Ezeket szárítják, befőzik, tele a hűs pince szörppel, lekvárral, befőttel. A ház ugyanolyan barátságos, mint anno. Imádom az ilyen jellegzetes Balaton-felvidéki házakat!

Krumplis-tésztával kínáltak, pofátlan módon repetáztam, annyira finom volt. Levendulaszörpöt ittam, és kaptam málnával díszített vaníliafagyit is. Sokat beszélgettünk, főleg persze Nikivel, de kicsit Csabával, sőt, a négy nagyfiúból az otthon lévő kettővel is. Harmónia áradt a helyből és az emberekből egyaránt.

Másnap hajnalban keltem, körbesétáltam a kertet, aztán kifeküdtem a kőpárkányra, néztem a felhőket, a lombokat, és csak merengtem. Nikivel együtt ültünk vonatra Tapolcán.

Korán értem Révfülöpre. A vasútállomásról először boltba mentem, amit meg sem ismertem, úgy fejújítottak. A boltban viszont engem felismert egy srác, bocsánat, már férfi és családapa. Korábban az ő sulijukban tanítottam angolt és ő húsz év után megismert. Feldobott a vele való találkozás!

Kisétáltam a kikötőbe, a távolban láttam a Fülöp-hegyi kilátót. Ismerős volt a játszótér, a rózsakert, a park, a móló. Hiszen két évig Balatonhenyén éltünk, és sokat jártunk Révfülöpre vásárolni, játszani, kirándulni, fürdeni. Kiültem a mólóra reggelizni, közben magazint lapozgattam, és nézegettem a tájat és az embereket. Az időjárás nagyon szeszélyes volt, néha beborult, néha kisütött. Esett egy pár csepp eső, feltámadt a szél, aztán elcsendesedett minden.

Ott a mólón találkoztam Zsanával. Őt igazából az internetről ismerem, pár éve valami csoportban kommentelgettünk, chattelgettünk, és mikor rájöttünk, hogy közel lakunk egymáshoz, találkoztunk a parkban. Zsana formatervező, csodákat alkot. Nagyon szép és kedves egyéniség.

Először kisétáltunk a füves partra horgászok közé és ott beszélgettünk – miről másról, mint párkapcsolatról. Jó volt hallani, érezni, hogy végre boldog. Amikor elkezdett esni az eső, beültünk a Rév Büfébe, és sült krumplit ettünk. Aztán „titkos” utakon sétálgattunk.

Utána viszont úgy kiderült az ég, és olyan meleg lett, hogy láttunk esélyt a fürdésre. Ehhez azonban össze kellett szednünk a csipet-csapatot. A házukban meg a kertben sátorban hat gyerek bandázott, nagyszülők, tesó, unokatesó, mindenféle rokonság. A gyerekek örömmel jöttek velünk a strandra.

Egy pillanatra átalakultam K. István révfülöpi lakossá, így ingyen bejutottam. Beúsztunk az úszó szigetig, ez egy műanyag tákolmány a Balatonon, amire ki lehet feküdni napozni, de onnan lehet vízbe csúszni és ugrálni is. A gyerekek természetesen csúszdáztak és ugrándoztak, mi meg heverésztünk és beszélgettünk.

A gyerekek azt akarták, hogy maradjak még, mert olyan kedves vagyok (ők is azok voltak), de délután hazaindultam vonattal. Hiába kezdett el esni az eső, nem bírtam ki, hogy korábbi kedvenc fagyizónkban, a Gombócban meg ne egyek egy étcsokisat.

Odafelé a Balaton-felvidéken vitt az utam, hangulatos kis falvakon át (Pula, Vigántpetend, Kapolcs) és tanúhegyek mellett (Hegyesd, Csobánc, Tóti, Gulács, Badacson, Szent György). Visszafelé a Balaton északi partján robogott, hmmm, sokszor inkább vánszorgott a vonat (Vízipók IC röhej!). Nosztalgiáztam, mindenütt, a parton és a házakon is a sok vörös kő, hattyúk és kacsák a nádasokban, sirályok a víz fölött. Szerettem ott lakni és jó volt oda visszatérni.

Azt viszont nem terveztem be, hogy lekésem a zónázót Zuglóban (a Nyugati pályaudvar lezárása miatt most innen mennek a vonatok), hogy kisiklik egy vonat Rákoson, hogy emiatt a következő zónázó személyvonattá alakul át és minden állomáson-megállóhelyen (bokornál, egérlyuknál) megáll. Először bedühödtem, mert tudtam (azt hittem), hogy így nem fogom elérni a kis pirost Vácott. De nagyon hamar tudatosítottam ezt magamban (mostanság egyre gyorsabban és könnyebben megy ez), amúgy is tízmilliószoros nap volt, szinte az egész napomat pozitív teremtéssel töltöttem (erről majd lesz is egy külön bejegyzés), nehogy már a nap végére elcsesszem. Nem hagytam, hogy bekapcsoljon a szokásos negatív program! Végül is mi a legrosszabb, ami történhet? Lekésem a pirost, várok a peronon vagy a váróban, olvasgatok, merengek, és egy órával később (így is, úgy is sötétben) érek haza.

Epilógus: Ezzel szemben a kis piros bevárt minket, összetalálkoztam egy kedves ismerőssel, végigbeszélgettük az utat, Nagyon inspiráló és motiváló beszélgetés volt! Láttam, hogy Nógrádon előtte esett az eső (utána is egész éjjel szakadt), de míg bandukoltam haza az éjszakában, pár cseppnél több nem esett rám. Vigyázott rám az Univerzum.

Hát így telt ez a pár nap. A Réka Tour eddig nagyon szuperül megy. És a balatoni fejezetnek még nincs is vége…

2021. július