Merengés, töprengés, tűnődés

Előző bejegyzésemben írtam, hogy Kisorosziból jövet lekéstem Tahitótfalunál a kompot. Mit volt mit tenni, sétálgattam, üldögéltem, néztem a Dunát meg a túlparton Vácot, és közben beszélgettem a velem együtt várakozókkal. Volt ott két biciklis, akik teljesen ki voltak akadva. Folyamatosan hergelték egymást és önmagukat. Nagyjából mindenre panaszkodtak: a menetrend szar, a révészek herék, a MÁV egy fos, és úgy összességében borzalmas a világ és az élet. Egy idő után nem bírtam ki és odaszóltam egyiküknek: - Most mit idegeli fel magát ennyire? Ha itt idegeskedik, attól változik valamennyit is a helyzet? Nem válaszolt, de legalább abbahagyta a morgást.

Én, akinek saját bevallása szerint az egyik legrosszabb tulajdonsága a türelmetlenség, meglepő módon egyre türelmesebb és elfogadóbb vagyok. Azt nem tudom megmondani, hogy ez az életkorral járó nagyobb bölcsesség vagy a tudatos odafigyelés eredménye.

Mint amikor késett a zónázóm, és azon dühöngtem, mi lesz, ha… És máris pörgött az agyam. Lekésem a csatlakozást, várnom kell, idiótákkal találkozom az állomáson, még később érek haza, közben leszakad az ég, zuhogó esőben fogok hazamenni, megtámad egy kóbor kutya (vagy vaddisznó)… Az ember hajlamos először a legrosszabb forgatókönyvet lepergetni. A legtöbbünknél a negatív programozás az általános. Kis odafigyelés kell meg gyakorlás, és ez egyre hamarabb-könnyebben kattintható át pozitívvá. És lám, elértem a kis pirost és csodás találkozásban-beszélgetésben volt részben, esőből meg csak pár cseppben.

Szembejött vele az interneten egy hirdetés, gondolom, valamilyen önmegvalósító-megvilágosító tréning reklámja lehetett, melynek címe: Miért nem vagy boldog? A hirdetést nem olvastam el, de néhány kommentet igen. Azért nem vagyok boldog, mert… És sorakoztak az indokok, pénzhiány, betegség, lelki válság, satöbbi. Meg: Boldog lennék, ha… És sorakoztak a különböző feltételek. Én azt írtam oda megjegyzésként: Én boldog vagyok! És ez most nem az a BoldogSzer-es meg BoldogAsszony-os duma, most tényleg így érzem!

Amikor kamasz voltam, a nyaralásokon meg táborokon kívül a vakáció rengeteg olvasást és rengeteg alvást jelentett. Este elkezdtem olvasni, egész éjjel faltam a betűket, ez sokszor belenyúlt a hajnalba is. Így aztán délnél előbb ritkán ébredtem fel, sokszor arra keltem, hogy kész az ebéd. Ez most úgy tűnik, hogy marha lusta kamasz voltam, ez némileg igaz is, de akartak fellángolásaim. Például a futásaimról jutott eszembe, hogy csináltam én olyanokat, amikor Balatonszéplakon üdültünk, hogy felkeltem a reggeli előtt, és futottam a parton, majd jól kiizzadva megmártóztam a Balatonban, és így kezdődött a nap.

Tudjátok, miből csinálom a legtöbbet ebben a mostani vakációban? Az utazásokon meg találkozásokon kívül sokat mozgok és sokat pihenek. Nem sajnálom az időt arra, hogy csak úgy elheverjek a kinti kanapén (szieszta-időben sokszor be is szundítok), hanyatt vágom magamat a teraszon a nagy kerek rattan fotelben és nézek ki a fejemből, vagy belefekszem a két diófa közé kifeszített függőágyba, és nem csinálok semmi mást, csak figyelem a leveleken átszűrődő fény játékát.

Pihenés közben néha csak így simán megfigyelek, máskor viszont pedig rengeteget gondolkozom. Sokszor ezeket a gondolatokat le is írom, de mostanában azt is szeretem, ha nem marad írásos nyoma a gondolataimnak, csak úgy jönnek-mennek, beszállnak a fejembe, majd kiszállnak onnan. GONDolat. Kicsit mintha negatív kicsengése lenne ennek a szónak. Mintha olyanon járna csak az agyam, ami GONDot okoz. Pedig nem! Belső párbeszédet folytatok magammal a világ és az élet dolgairól. Visszatérek képzeletben a múltba, vagy teremtem a jövőt.

Tudatos teremtés. Akármennyire is ezo-spiro maszlagnak tűnik, totál elcsépelték mára, én mégis hiszek benne, sőt, úgy érzem, eddig főként csak dumáltam róla, mostanra viszont sikerrel alkalmazom is. Lásd. pl. az otthonteremtést, hogy végre, 47 év és 23 költözés után valóra vált a saját otthonról régóta szőtt álmom.

Tegnapelőtt tízmilliószoros nap volt. Van, aki hisz benne, van, aki baromságnak tartja. Esti kedves útitársam a vonaton erre azt mondta, hogy biztos tök jó, ha az égi erők is támogatnak minket, de ő igazából úgy van vele, hogy hülyeség egy évben négy napot erre kiszemelni, hiszen neki minden nap élete legszuperebb napja. Indított is a fb-on egy ilyen programot, amikor minden nap leírja, hogy mi volt szuper abban a napban. Korábban nekem is volt egy ilyen kezdeményezésem, a minden napi Happy. Apró kis dolgokat kellett összeszedni a nap végén, ami örömöt jelentett, ami boldoggá tett. Akármennyire is szar az élet (meg a menetrend, a révészek, a MÁV), egész biztos vagyok benne, hogy mindenkivel minden nap történik valami jó.

Ha pedig történik, akkor azért legyen hálás az ember. Esténként vagy amikor éppen történnek velem jó dolgok, meg szoktam ezeket köszönni. Olyanokat is, amik másoknak annyira alapvetőek, hogy eszükbe sem jut ezekért köszönetet mondani. Hogy süt a nap, melegíti az arcomat, vagy ha épp esik az eső, nem szomjaznak a növények. Hogy tiszta itt a levegő, csend van, és ha mégsem, akkor vidámak a közelemben bulizó almáskertiek. Hogy itt röpködnek a madarak körülöttem, reggel-este olyan jó illatok szállnak. Hogy mindig van ennivalóm, finom is, egészséges is. Hogy jól működik a testem, élvezem a mozgást, a vizet.

Múltkor olvastam egy interjúban egy kérdést: Mikor sírt utoljára? Ezen is elkezdtem gondolkozni, és ráeszméltem, hogy valami változott bennem ezen a téren. Régebben nagyon sírós voltam, főleg dühömben, tehetetlenségemben fakadtam sírva. Azóta tudom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Minden rossz (vagyis: látszólag rossznak tűnő) dolog, helyzet megváltoztatható. Talán megedzett az élet, az ide-oda vándorlás, válások, baleset, vetélés… A gyerekek növögetnek, önállósodom, függetlenedek, tapasztalom, hogy túl tudok jutni a nehézségeken, méghozzá egyre könnyebben. Ez fokozatosan azt hozta bennem, hogy gyakorlatilag nem sírok. Ami nem biztos, hogy jó. Elkezdtem hát azon gondolkozni, milyen is a jó sírás. Rájöttem, hogy például meghatottságtól, ihletettségtől is lehet sírni. Mostanság tudatosan keresem ezeket a lehetőségeket. Például megnéztem egy filmet, teljesen belehelyezkedtem a főhősnő helyébe, és bőgtem vele együtt, mint a záporeső. Vagy hanyatt feküdtem a kanapén, fejemen a fejhallgató, max. hangerőn a koncertfelvétel, és egyszer csak megeredtek a könnyeim. Sőt, borzongtam, átrezgetett ez az egész.

Egyre jobban átélem az életet. A kis apróságokat. Élvezek mindent, amit az élet hoz.

Néhány sor a Punnany Massif „Élvezd!” című számából: Élvezd, amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó… Élvezd, még ha fáj is… Élvezd, hogy minden rosszban van valami… Élvezd, hogy ha rontottál, tanulhatsz belőle… Élvezd az életnek minden egyes percét… Élvezd a napsütést, hogy éppen nem esik… Élvezd a munkát, tudod, hogy az nemesít… Élvezd, hogy látsz, szagolsz, érzel, kelsz, fekszel… Élvezd az illatot, ez a szabadság…

Akik jól ismernek, azok tudják, mi az, amire mostanában (a tízmilliószoros napon még erőteljesebben) a teremtő energiáimat leginkább fókuszálom. Ha eljön az idő, nektek is elmesélem. Addig lehet tippelni!

2021. július

(Ehhez a bejegyzéshez tudatosan nem raktam fel fotókat. Kíváncsi vagyok, a képek világában így hányan olvassák majd el.)