A Réka Tour harmadik szakaszán vagyok túl, és egyre jobban élvezem! Miközben utazok, sokat gondolkozom, például próbálom megfogalmazni, mi is annyira jó ebben az egészben. Az egyik pont ez, a gondolkozás. Suhan a vonat vagy a busz, nézem a tájat vagy lehunyom a szememet, és jönnek a belső képek. Meg olvasok. Meg ismerkedek hazánk tájaival, városaival. Na meg persze találkozom rég nem látott ismerősökkel, barátokkal. És végre nem chattelünk vagy a posztjaikból tudok meg róluk híreket, hanem élő beszélgetések zajlanak. A virtuális világ nem helyettesítheti a valódi kapcsolatokat!
Mielőtt azonban a turné elindult volna, strandoltunk egyet. Nálunk ugyanis családi hagyománnyá kezd válni, hogy évente egyszer elmegyünk a Palatinus Strandra. Azért csak egyszer, mert drága a belépő. Nagy család, sok pénz. Viszont mivel ez hazánk egyik nagyon színvonalas és sokoldalú strandja, azért egyszer menni kell, nincs mese. Főleg, hogy gyerekkori emlékek is kötnek ide. Anno Óbudán laktunk, csak áthajóztunk a Dunán valamelyik mesehajóval a Margitszigetre, és már lehetett is csobbanni.
Ezúttal munka és családi ok közbeszólt, így végül csak én mentem négy gyerekkel, akiket a közös fürdés és egyéb mókák jól összekovácsoltak. Odafelé úton pont arról beszélgettünk velük, melyek azok a kifejezések, amelyek az én koromban még ismeretlenek voltak, mára viszont idegesítően sokat használják őket. Az egyik ilyen a „kimaxolni”. Most viszont használom, mert én aztán alaposan kimaxoltam ezt a napot! Úsztam és pancsoltam. Ugráltam a hullámmedencében a hullámokba vetődve, és a gyerekekkel kiskígyóba kapaszkodva sodortattam magamat az áramlattal az élmény-medencében. Mindegyik medencében időztem valamennyit, a kinti és a benti termálban is. Szaunáztam az aroma szaunában, a gőzkabinban és a klasszikus forró finn szaunában is. Utánuk belemerültem a hidegvizes medencébe, és jéggel frissítettem a bőrömet. Masszíroztattam magamat a különböző irányból jövő hidromasszázs-sugarakkal. Lecsúsztam páros-úszógumin a lila csúszdán, és egyedül a kéken. (A sárgát és a narancssárgát nem vállaltam be, az csak az olyan kamikázéknak való, mint a gyerekeim.) A medence szélén hol a hasamat, hol a hátamat süttettem, és amennyiben ez lehetséges, még barnább lettem.
Aztán irány Pécs városa! Heni régebben olvasta a blogomat, és látta, hogy női köröket tartok. Kérdezte, miért csak Budapest a helyszín, miért nem megyek vidékre is. Azt válaszoltam, hogy ha megszervezi, akkor szívesen megyek. Megszervezte. Mindez 2013-ban történt. Akkor tartottam Pécsett egy egész hétvégés kört, nála is aludtam, és azóta tartjuk egymással a kapcsolatot. Annyira, hogy amikor párjával helyet keresgéltek maguknak, eljutottak ide Nógrádra. Olyan sikeresen, hogy itt vettek házat, itt volt az esküvőjük, és itt született a kisbabájuk. Sajnos tavaly nyáron visszaköltöztek Pécsre.
Röhej, Pécsre, az ország 5. legnagyobb városába nem megy közvetlen Intercity vonat! Bár nem kedvelem a buszt, jobban jártam most a közvetlen járattal, és még így is 4 órába telt az út Dunaújvároson, Dunaföldváron, Pakson, Szekszárdon és Bonyhádon keresztül. Pakstól kezdett igazán szépülni a táj, egy ideig a Duna mentén haladtunk, aztán megjelentek a Tolnai dombság jellegzetes lankái meg a tavak vízimadarakkal. Amikor átléptük Baranya megye határát, a Mecsekbe jutottunk, kanyargósabbá-meredekebbé vált az út. A buszból látszódott a Zengő és a jellegzetes TV-torony. Marci jött ki elém kocsival, és vitt a Zsolnay-negyed fölé.
A welcome-drink banánturmix volt, ebédre isteni vöröslencsés-paradicsomos penne tésztával és rántott cukkinivel kínáltak. A kertjük pici, de hatalmas benne a cukkini, óriási bokros a paradicsom, burjánzó a fügebokor, illatozik a sok levendula. Mint egy igazi mediterrán kert, Börzsönyből érkezettként irigykedtem is rendesen. Megnéztem az új házat, elmesélték, mit hogyan alakítottak át, és mik még a tervek a jövőre. Simon óriásit nőtt, folyékonyan beszél, és rendkívül cuki kisfiú, megmutatta nekem a járműves könyveit és a markolóit.
A családi együttlét után Henivel kettesben csajos programra
indultunk. A legnagyobb melegben, tűző napon jártuk be Pécs zegzugos utcáit.
Megcsodáltam a sok szép régi épületet, történelmi emléket. Megyeháza, múzeum,
iskola és főiskola, ókeresztény romok, török épületek, barokk-kori házak,
modern műalkotások. A város tele különböző korú és stílusú látnivalóval. A
székesegyháznál egy kávézóba ültünk le beszélgetni. A Fő téren a dzsámi
közelében vettem egy hűsítő fagyit.
A Bonyhádra vezető buszt kicsit benéztem; örültem, hogy elérek egy korábbit, az viszont csalinkázott egy picit Pécsvárad felé, de legalább azt is láttam. Innen Kismórágy felé vitt utam. Amrita lakik ott, a már említett pécsi női körben ismerkedtem meg vele is. Nemrég költözött oda, fb-on láttam a fotókat az új házról, kíváncsi lettem rá, na meg persze arra is, mennyiben változott meg az élete.
Már Tolna megyében voltam ekkor, annak a legdélebbi részén. Az út dombok között kanyargott, ligetek mentén, hihetetlen nevű falvakat érintve: Mőcsény, Grábóc, Palatinca, Cikó, sőt, Börzsöny! Kismórágy icipici falu, igazából településrész csak, nagyjából Bonyhád és Szekszárd között fekszik félúton, kábé a semmi közepén.
Lady kutyával Balázs jött elém, aki egy vicces, jó fej, nagyon szerethető kamasz fiú. A házba tavasszal költöztek be, színesek a falak, a fürdőszoba egy terem, boltíves a konyha. Mentegetőzött, hogy a kert még átmeneti, ehhez képest tele volt zöldséggel, az istálló meg tyúkokkal.
Amritával a kerti pihenőben, kőfalak árnyékában
beszélgettünk. A különbözőségek ellenére nagyon sok közös vonást véltem kettőnk
élete között felfedezni. Házi tojásból készült a rántotta, saját sütésű volt a
mazsolás kalács, üdítő a mézes-gyömbéres szörp.
Hazafelé a pesti buszra való átszállás előtt volt időm arra, hogy bejárjam Bonyhád belvárosát, természetesen a legnagyobb kánikulában, tűző napon. Elnézést, ha megsértem a helyieket, de ez a kisváros nem igazán lett a kedvencem. Számomra amolyan semmilyen, egy a tucatból. Na jó, a székely emlékpark tetszett a hatalmas faragott székely-kapuval és kopjafákkal. És a tejszínes kekszes fagyi is finom volt. Miután láttam Vörösmarty Művelődési Házat, szobrot és emléktáblát, bevallom, itthon kellett utánanéznem, milyen kötődése volt a költőnek a városhoz. (Itt volt nevelő Börzsönypusztán.)
A két, különböző életkorban és életszakaszban lévő barátnőmmel azért a legfontosabb téma természetesen a párkapcsolat volt. Azok múltja, jelene és jövője. Ki miket tapasztalt, ki mit tanult, ki miben változott. Nagyon kellenek ezek a női beszélgetések! Akár barátnővel kettesben, akár női körben, akár így, a Réka Tour keretén belül.
Bejártam tehát Tolnát-Baranyát, ahogy a mondás tartja. A további szakaszok még szervezés alatt állnak, lehet, hogy az Alföldre megyek, lehet, hogy az Északi-középhegységbe, de az is meglehet, hogy csak itt a Dunakanyar közelében csalinkázok majd. Ami biztos: augusztus 5-én, csütörtökön írom alá a bankkal a szerződést, és onnantól kezdve egészen hivatalosan is ENYÉM A HÁZ!
2021. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése