Élem...

A címet egy viszonylag új Punnany számból kölcsönöztem. Mostanában sokat szól nálam. Életemnek ebben a szakaszában főleg magyar dalokat hallgatok, leginkább a szövegek miatt. Hiába tudok folyékonyan angolul, attól még a szívemhez egy dal nekem csak magyarul szól igazán.

Élem… Ez az, ami mentén egy ideje működöm. Megélni mindent, néha fájdalmat is, de egyre több örömöt. Nem törődni az égvilágon senkinek a véleményével sem, és csakis egy embernek megfelelni: saját magamnak! 

Készítettem pár fotót azokról az ajándékokról, amiket a 49. születésnapomra kaptam. A barátnőktől a kézműves dolgokat, szappanokat, növényeket.

A közepes és pici mozsár nagylányom, Virág ajándéka. Habár a konyha-felújítás még kicsit várat magára, elkezdtem gyűjteni bele a népies, régies stílusú dekorációkat. Ez a gyűjtemény első darabja.

Egy ideje szokásom, hogy születésem napján meglepem saját magamat is valamivel. Most direkt nem árulom el nektek, idén mi lett az, de ha alaposan megnézitek a rólam készült fotókat, akkor ha ügyesek vagytok, észreveszitek.

Tegnap újra feljutottam a Börzsöny legmagasabb pontjára, idén másodjára. Tavaly kimaradt a Csóványos, most dupláztam. Ez a túra teljesen más volt, mint a tavaszi. Akkor női körös barátnőkkel voltam, most pedig Csillag barátjával és családjával.

Voltam már fent ősszel és télen, nemrég tavasszal. Mostanra bezárult a kör, végre elmondhatom, hogy minden évszakban megmásztam a Csóványost. El is döntöttem, hogy soha többé nyáron! Pusztító volt az állomástól majdnem 30 fokban a tűző napsütésben felsétálni a faluban az első állomásunkig. Konkrétan ömlött rólunk az izzadtság.

A fiú édesanyja vándortábor keretében jön Diósjenőre, ez a túra egyfajta bejárás volt neki. Ezért a leendő szállásukon, a jenei Erdei Szabadidőparkban álltunk meg egyeztetésre. Minő „meglepetés”, hogy itt három ismerőssel, Eszterrel, Krisztával és Attilával is találkoztam.

A családot harmadikként a fiú hétéves kishúga képviselte. Bizony, ez a kicsi lány keményen végig nyomta a túrát. Igaz, volt egy kis holtpontja félidőtájt, de édesanyja azt mondogatta neki: „Nem állhatunk meg. Muszáj menni!” Micsoda életbölcsesség is ez! Ne szenvedjünk, ne okoljuk a szar életünkért másokat, a körülményeket, ne adjuk fel, csak menjünk tovább, ennyi!

Nekem a nagy élményt az jelentette, hogy a lányom, akivel mostanság egész jó a kapcsolatom, végre kimozdult a komfortzónájából, és töretlen lendülettel, vidáman gyalogolt végig. Amikor nálam volt egy kis holtpont, ő poénos életbölcsességekkel, pozitív mondatokkal igyekezett tovább lendíteni.

Utunk során akad pár játszós hely. A pataknál ők hárman akár órákig eljátszadoztak volna a vízben a kövekkel. A réten pedig egy hintát találtak egy fán, azon lendülgettek.

A tervezett idő, azaz a szokásos kényelmes három és fél óra alatt feljutottunk a csúcsra, 938 méter magasra. Aztán fellépdeltünk a 133 lépcsőfokon, hogy ismét csodaszép látványban legyen fentről részünk. A távolban a Tátra, Cserhát, Naszály, Pilis, Duna, előttünk a Börzsöny csúcsai, köztük a Nagy Hideg hegy és a Magas Tax. Gyönyörű helyen élünk!

Itt kezdődtek aztán az izgalmak. Elindultunk ugyanis lefelé elvileg azon a Kék és a Piros X jelzésen, ahol eddig mindig. Mindenféle sziklák akadtak utunkba, amire a gyerekek természetesen felmásztak. Aztán a gyanú befészkelte magát az agyamba, de mindig elhessegettem. Mintha ennél a sziklánál múltkor nem is mentünk volna el. Furcsa ez a köves talaj, nem is ismerős. A Hangyás-bérc nevét mintha sosem hallottam volna. Jé, tavasszal nem is voltak itt ezek a lila virágok. 

A gyanút aztán bizonyosság követte: az Égés tetőn (833 m) jöttünk rá végérvényesen, hogy eltévedtünk. Elmondhatatlan az érzés, amikor az ember rádöbben, hogy x kilométert rossz irányban gyalogolt, és Diósjenő helyett pont az ellenkező irányba tart. (Utólag csekkoltam a térképen, és durva, de megtettük a Csóványos – Nagy Hideg hegy közötti szakasz majdnem kétharmadát.)

Irány visszafelé! Szerencsésen megtaláltuk a Piros X elkerülő ösvényét, amivel ugyan megúsztuk, hogy teljesen vissza kelljen mennünk a Csóványosra, viszont csalánok és egyéb aljnövényzet-dzsungelben haladtunk a félhomályban. 

Megnyugtató volt, amikor becsatlakoztunk abba az ismerős Kék - Piros X útba, amin valójában el kellett volna indulnunk. A Három Hárs gerincről megint csodálatos volt a kilátás. A Foltán kereszt jelentette a teljes áttörést lelkileg. Innen megújuló lendülettel haladtunk tovább.

A lejutás így ugyebár nem a szokásos két és fél óra volt, hanem jóval hosszabb. A tervezett pizzázás elúszott, és azon imádkoztunk, hogy elérjük a legutolsó vonatot Diósjenőn. Kilépünk a végén, úgyhogy épphogy, de sikerült. Hullafáradtan, viszont nagy sikerélménnyel tértünk haza. Mi Nógrádra, ők pedig éjjel 1-re Pázmándra. 

Egész utunk során mindössze 6 (!) emberrel találkoztunk, kettővel felfele menet, kettő gyalogossal plusz egy biciklissel a kilátónál, egy kutyással pedig lefelé menet. (Hihetetlen, amikor azt látom-hallom, hogy valaki kerékpárral teszi meg a Kék-túrát. Minden elismerésem az ilyen elszánt és kitartó embereké!)

Összességében (a kitérőt és az Almáskertből le és az ide felsétálást is beleszámolva) min. 23 kilométert gyalogoltunk Csillaggal, és legalább 700 méter szintet tettünk meg fel s le. Legutóbb autóval mentünk Almáskerttől a jenei szabadidőközpontig és onnan indultunk útnak gyalog, majd ugyanígy jöttünk vissza, most viszont mindent a saját lábunkon tettünk meg, emiatt ugyebár jópár kilométerrel hosszabb volt az út. Múltkor meg se kottyant a túra, most viszont (a táv meg az időjárás miatt) valahogy keményebbnek tűnt. Ma is érzem a vádlim a csípőm meg a hátam. Jó fej volt a lányom. Azt mondta: „Anya, elfáradtam, de tök jó volt ez a túra, kiránduljunk majd még együtt!”

Ma kijött hozzám apukám és a felesége. Ettünk finom zöldbab-levest és túrógombócot, meg jót beszélgettünk. Ilyen szép népi dísztányért kaptam tőlük. A boltív fölé fog kerülni a konyha felújítása után.

Adtam nekik nógrádi málnát, saját petrezselymet, csípős paprikát, mogyorót, paradicsomot és cukkinit. Szeretem azt ajándékba adni, amiben benne van a saját kezem munkája.

Beindult a kert ezerrel! Bőségesen kezd teremni a cukkini. Leszedtem az első adagot, és kezdem feldolgozni.

A sárga hüvelyű zöldbab is beérett. Leszedtem, eltettem, ebből készült a mai leves is.

Ezen a képen látszólag nincs semmi. Végül is nincs is, mégis van. Ez az a rész a veteményesben, ahol a répaféléknek kellett volna előbújniuk, de ez nem történt meg. Fogalmam sincs, mi lehetett a hiba, mert az előző években dúsan volt sárga- és fehérrépám is. Miután egyértelművé vált, hogy nem reménykedhetek semmiben, elduggattam ide a maradék vörös- és lilahagymát, valamint elvetettem a megmaradt borsót is.

Apropó borsó: beérett ez is. Holnap leszedem, kifejtem, megy a fagyasztóba és a szánkba is. A többi hüvelyes még a virágzás és termésnövelés fázisában van.

Újabb gyönyörűséges rózsa nyílik a kertben.
Azért jó, hogy tavasszal vegyes egynyári virágkeveréket vetettem el, mert sosem tudhatom, hogy reggel milyen új szépségek lepnek meg. Ma épp egy ilyen csoda.

És persze megszavazták… És persze aláírták… Még követem, még hat rám, még fáj, de… Életemnek ez a szakasza végérvényesen lezárult, és saját sorsomat illetően egyre jobban kezdek eltávolodni attól a világtól, amihez 11 éve (közoktatás), illetve 5 éve (nógrádi suli) tartoztam.

A bejegyzés végén idézek néhány sort a címadó dalból, csak úgy, mert szeretem:

„Szeretném, hogy az életem ne éljem meg szerepként… Szeretném, hogy legyen egyenlő minden teremtmény… Szeretném hinni, hogy egyszer jobb lesz még… Én úgy szeretném majd elhagyni a Földet, hogy a végén azt érezzem, már nem tehettem többet… Ha nincs jó és rossz, hogyan kerekedik ki a szép mese? Ne kímélj, veríték, mossad el, de ne kímélj… Szeretnék magam után hagyni valamit emlékül…”

Talán ez a blog is egy ilyen valami, amit magam után hagyok.

2023. július