"Inglis"

Micsoda hétvége! Ezen a héten rengeteget beszéltem angolul, bár két nagyon különböző helyen és helyzetben. Szombaton turistákkal, vasárnap egy cuki kisfiúval.

Lehetőséget kaptam a Cityrama utazási irodától, hogy náluk hospitáljak. Fura a hármasság ezzel a „hospital” szóval: angolul kórházat jelent, a „hospitality” viszont már vendégszeretet, vendéglátást. Az egyetemen pedig hospitáltunk, azaz megfigyeltük tanárok óráit, módszereit.

Ha viszont arra gondolunk, hogy a szó gyökere a „látogat”, akkor már egyértelmű az összefüggés: A vendéglátásban-turizmusban látogatókat fogadunk, jelen esetben pedig a céghez látogattam el, hogy a gyakorlatban tanulhassak.

Az idegenvezető egy nagyon helyes, kedves fiatal lány volt, szintén nyelvtanár, viszonylag friss végzettséggel, aránylag kevés tapasztalattal, megnyerő személyiséggel.

Egy alap City Tour-ra mentünk: Budai Várnegyed, Városliget, Parlament, olyan klasszikusokkal, mint a Mátyás templom, a Halászbástya vagy a Hősök tere.

Egy része buszos városnézés volt, másik rész gyalogos. A buszon az idegenvezető gyakorlatilag folyamatosan beszél, információkat ad, séta közben van lehetőség egyéni kérdésekre is válaszolni.

31 turistát vittünk, volt köztük angol, amerikai, indiai és török is. Úgy gondoltam, hogy végig szerényen háttérben maradok, de végül azért séta közben én is meséltem pár dolgot néhány turistának, válaszoltam földrajzi, történelmi, kulturális kérdéseikre.

Frida nyelvtudása kiváló, szakmai felkészültsége szuper. Rengeteg adatot, történetet tudott a városról, de nagyon tetszett, hogy nem szárazon, tényszerűen adta elő ezeket, hanem színesen, érdekesen.

Bele-beleszőtt személyes budapesti élményeket is. Amikor épp nem valami híres-neves hely mellett buszoztunk el, áttért más témákra, például a magyar ételekre, italokra, vagy a nyelvre.

A turisták nem passzív befogadók voltak, igyekezett őket kérdezgetni, aktivizálni. Meg kellett tippelniük dátumokat, korszakokat, embereket. Megtanított nekik pár magyar szót is, pl. „Sze-ret-lek.”

Engem örömmel fogadott, nyitott volt a kérdéseimre, és segítőkészen válaszolgatott is rájuk. Adott is tippeket, hogyan készülhetnék föl jól az idegenvezetésre. 

Az áramlattal haladva még aznap befektettem egy kicsit leendő szakmámba, és vettem két nagyon érdekes könyvet: a „Bakancslista Magyarország”-ot és a „Mesélő Budapest”-et.

Vasárnap egy nagyon régi barátom, Viktor érkezett hozzám látogatóba, nagyon messziről. Negyed évszázados barátság, 16.000 kilométer távolság, 1 napos utazás repülővel, esély a találkozásra kb. 5 évente.

Utoljára 2018 tavaszán jártak nálunk, akkor még a Hajnalka utcában, az akkor még csak fél éves babájukkal. Azóta megszületett Kala is, Elek pedig 5 és fél éves kisfiúvá cseperedett. 

Jelenleg Giada és Kala már Olaszországban vannak, Viktor és Elek két hetet kettesben töltöttek Magyarországon, rokonokkal, barátokkal találkozva.

A kisfiú anyukája olasz, apukája magyar, ezeket a nyelveket valamelyest érti, kevésbé beszéli. Tulajdonképpen az angol az ő fő nyelve, úgyhogy a kezdeti magyaros kísérletezéseim után áttértem az angolra, olyannyira, hogy aznap a lányoknak is tiltott volt a magyar beszéd.

Délelőtt sajnos esett az eső, így itthon voltunk. Elek kitelepedett a teraszra, ahol a szivacsokra kiborítottuk a gyerekek nagy kosárnyi legóját. Ezzel több órás elfoglaltságot biztosítottunk neki, amikor is kastélyt, hajót épített, de nagyon tetszett neki a „shark” és a „wheelchair” is.

Így viszonylag nyugodtan beszélgethettünk, elmeséltük egymásnak az elmúlt öt év történéseit, változásait. Összevetettük a két országot több szempontból is, aminek végén (a pont az i-n egy teljesen jogtalan piros „mikuláscsomag” volt a szélvédőn) kijelentette, hogy egyáltalán nem bánta meg, hogy több mint két évtizede a Föld bolygó túlfelére költözött.

Zöldséglevest főztem kagylótésztával, és fűszeres lencsés-rizses egytálételt. Nasinak szezámmagos krékert ropogtattunk. Viktor vegán, így csupa egészséges finomsággal lepett meg minket: vöröslencse, sárgaborsó, vörös bab, goji bogyó, vörös áfonya, diákcsemege, kókuszzsír.

Amikor elállt az eső, bekocsikáztunk Vácra. Először is megmutattam nekik ezt a szívemnek oly kedves várost, a Fő teret, a Dunapartot, másodszor is fagyiztunk, amúgy meg felvettük a két „kislányt” a vasútállomáson, akik mozizás (Oppenheimer), Margitszigetezés és ruha-cipővásárlás után akkor tértek haza.

Ekkorra már a nap is kisütött. Annyira örültünk a szép időnek, hogy visszafelé megálltunk a nógrádi várnál is. A lustábbik nagyobbik a kocsiban maradt, a sportosabbik kisebbik feljött velünk, méghozzá egészen fel, a legmagasabb várfalra.

Nagyon tetszett nekik az egész vár, de leginkább az, hogy pont elcsíptük a kis pirost. Az északi várfalról láttuk, ahogy Diósjenő felől közeledik zakatolva, végigfutottunk Elekkel a vár fokán, így a déli oldalról épp láttuk, amint elindul az állomásról, és Berkenye felé eltűnik a szemünk elől.

Este a kisfiú bebugyolálkozott a jó meleg hálózsákba, én meg meséltem neki az „Anna, Peti, Gergő”-ből. Tetszett neki, és nekem is jól esett. Régen nagyon szerettem ezeket a bensőséges hangulatú estéket, mikor összebújt az egész család, én meg rengeteget meséltem. Sajnos egy ideje ezek eltűntek az életünkből, a kamasz-felnőtt gyerekeim már nem igazán igénylik Bogyót és Babócát.

Miután a kisfiú álomba merült, kitelepedtünk a teraszra, meggyújtottunk egy szúnyog-űzőt, a lányaim a matracon legózásba merültek, mi pedig újabb beszélgetésbe.

Másnap már indultak is tovább, holnap egyesül a család Olaszországban, ahonnan aztán együtt repülnek haza a kenguruk és koalák országába.

Nagyon a szívembe zártam Eleket, aki búcsúzáskor ezt mondta apjának: „Daddy, I wish I could live here with them”! Az apja szerint ezt csak a legó miatt mondta - szerintem meg nem.

Hivatalosan ma van az utolsó nap, hogy a nógrádi iskola dolgozója vagyok. Viszlát, Hesz!

2023. július