Réka története

Mostanában sok volt nálam a program, az esemény, itt a blogon sok az élménybeszámoló, a fotó. Most egy kicsit másabb, komolyabb vizekre evezek. Ezúttal bensőből fakadó, elgondolkodtató írás következik. A "Nem tehetsz róla, tehetsz ellene" oldal inspirált, hogy én is leírjam a történetemet. Akik régóta olvasnak, hosszabb ideje követnek, nagyjából ismerik a sztorimat; ez most a zanzásított változat, tanulságokkal. Direkt nem raktam fel hozzá képeket. Köszönöm, ha a mélyebb tartalmú bejegyzéseimet is követitek! Azt is, ha nem ítélkeztek...

Jó kiírni magamból a tapasztalataimat, rálátni összefüggésekre, tanulni belőlük, másrészt talán mások is okulhatnak ezekből. Bár belegondolva: amikor nyakig benne voltam a történésekben, vajon hallgattam volna-e mások szavára (nem), követtem volna-e mások példáját (nem), de ha most egyetlen embernek is segítek a történetemmel, akkor már megérte.

Néhány mondat elöljáróban családról, gyerekkorról; nem önigazolásként, pláne nem felmentésként, csak háttér-infóként. Dédimamám külön költözött dédipapától, nagymamám elvált nagypapámtól, ráadásul gyűlölte a férfiakat, anyukám elvált apukámtól, szóval nálunk a válás komoly transzgenerációs minta, amit nekem később háromszorosan sikerült megismételni. Kicsi voltam a szüleim botrányos válásakor, anyuék apu ellen neveltek engem és öcsémet, és ugyan találkozgattunk, mégsem alakult ki köztünk szoros kapcsolat. Három nő, anyukám, nagymamám és dédim nevelt, így nem volt jelen az életemben valódi férfipélda. Nem láttam semmiféle értékes, követendő párkapcsolati mintát, fogalmam se volt róla, hogyan működik együtt jól egy nő és egy férfi.

Egész kamaszkoromat (5 és fél év) meghatározta a Zs-hez fűződő ellentmondásos, amolyan viharos, se veled, se nélküled kapcsolat, egyik héten harciasan összeveszve, a másikon látványosan kibékülve. Ebben abszolút látom a saját hibáimat, nem tudtam jól kommunikálni, nem voltak értelmes konfliktuskezelési mintáim, önbizalomhiányos voltam, birtokló, féltékeny, hisztis.

Aztán 18 évesen, elég tipikus sztori, beválasztottam egy nálam jóval idősebb, 45 éves apa-figurát (elvált szülők, nevelőotthon, alkoholista öcs), akire felnézhettem a kora, műveltsége, tapasztalata miatt. A 4 éves kapcsolatnak alapvetően a köztünk lévő generációs szakadék miatt lett vége.

Ekkor ismerkedtem meg I-vel (elvált szülők, alkoholista apa). Vele folyamatosan álmodoztunk, tervezgettünk, keresgéltünk, vágyakoztunk. Céljainkat azonban nem tudtuk megvalósítani, anyagba önteni, a földi síkon realizálni. Rengetegszer, szinte folyamatosan költözködtünk, ő kitalált valamit, én meg mentem vele, pontosabban utána, követve őt mindenhová. A végén már a legegyszerűbb, legnomádabb életmódba.

Állandóan önmegvalósított, képezte magát, újabb és újabb ötleteket talált ki, amikből persze sose lett semmi. Ebből következik, hogy nem, vagy csak alig dolgozott, a terhek nagy részét én vittem a vállamon, sokszor egyedül tartottam el az egyre bővülő családot. Anyagilag néha szinte nullán voltunk, nélkülözés volt és létbizonytalanság. Túl spirituális lett, a végére teljesen elszállt, egyfajta szellemi lebegésben élt. Ezzel együtt járt a felelőtlenség és megbízhatatlanság.

Ő igazából egy szelíd manipulátor, aki totális agymosást hajtott végre rajtam. Úgy adta elő a saját gondolatait mint közös gondolatokat (”Mi úgy véljük” = „Én úgy vélem”), amiket feltétel nélkül elfogadtam. Azt mondtam, azt csináltam, amit ő sugallt. Durva, de egy idő után úgy éreztem, hogy beleszállt a fejembe, elfoglalta a gondolataimat, én már nem is én voltam, hanem ő. A végére már azt sem tudtam, ki vagyok én.

17 és fél éves kapcsolat és hosszú vívódás után végre elváltam tőle. Szörnyű, elhúzódó válóper, azóta nulla tartásdíj, gyerekekkel minimális kapcsolattartás. Persze a végén megkaptam tőle a két klasszikus mondatot: „Nélkülem nem mész majd semmire, sosem fogsz tudni egyedül boldogulni” illetve: „Sosem fogsz magadnak senkit találni, öt gyerekkel mégis ki vállalna be?”

Z. (elvált szülők, alkoholista anya, majdnem gyilkos nagyapa) bevállalt, de tulajdonképpen sajnos soha nem fogadta el a gyerekeimet. Én pedig, amit utólag nagyon bánok, sokszor őt helyeztem előtérbe a gyerekeimmel szemben. Bizalmatlan volt, feszült és agresszív. Agresszióját sokszor visszafojtotta, aztán néha robbant. Voltak verbális dühkitörései, vagy tárgyakon élte ki az erőszakot (konkrétan tört-zúzott), a végén aztán megkaptam tőle életem első pofonját. 6 évet töltöttünk együtt.

Jött P. (öngyilkos apa és nagyanya), a klasszikus függő emberek mintaképe: alkoholizmus, gyógyszerfüggés, dohányzás. Gyerekes volt, önállótlan, mint aki képtelen felnőni. Gyenge ember, aki nem vállalta a felelősséget saját életéért és másokért sem. 1 év után küldtem el.

Végül jött T. Vele nem mentünk együtt sehová, nem csináltunk semmilyen közös programot, ha viszont én bárhová mentem, bárkivel találkoztam, számon kért. „Mit futkosol? Minek a jóga? Milyen hülyeség az a vegetáriánusság? Miért öltözködsz így? Minek táncolni, koncertre menni? Mik ezek a fura dolgok? Mit szól ezekhez a falu?” Egyszer pl. összetalálkoztam egy ismerős férfival, együtt sétáltunk egy kis ideig, pár szót váltottunk, ő pedig ezt akkor már tudta, mire hazaértem (figyeltetett? követett?).

Az elején el is érte, hogy bizonyos emberekkel ne találkozzak, bizonyos programokra ne menjek el, ha pedig megtettem, akkor érezzem magamat borzasztóan szarul. Bizalmatlan volt, ítélkező, féltékeny, szeretett (volna) birtokolni, kontrolálni, uralni, irányítani. Gyakran vádaskodott, lelkifurdalást keltve bennem. Kedvenc mondata: „Nekem ez sok”, és neki kb. minden sok volt, ami önmegvalósítás, önállóság, függetlenség, szabadság. Fél év után szakítottam vele.

Ezt követően zaklatott telefonon, írásban, mocskolódott, bosszúállással fenyegetett; először engem, majd miután mindenhonnan letiltottam, a gyerekeimet, barátaimat, főnökömet is. Átirányította a messenger-emet, elolvasta az üzeneteimet. Hazugságokat jelentetett meg rólam a közösségi médiában, és ki tudja, miket terjesztett rólam a faluban. Ez olyan szintre jutott, hogy rendőrségi ügy lett belőle.

Ez már annyira durva volt, hogy felnyílt végre a szemem, elkezdtem mélyebben foglalkozni a személyiségemmel, párkapcsolati működéseimmel. Manipulátor, agresszor, függő és pszichopata, elég siralmas összkép. Jöhet a klasszikus kérdés: Miért voltam együtt velük? A tapasztalatokon kívül persze sok mindent, jó dolgokat is köszönhetek nekik: öt gyereket, természetszeretetet, vidékre költözést, szellemi fejlődést, anyagi stabilitást, utazásokat, programokat, beszélgetéseket. Valamint azt, hogy mostanra végre megtaláltam, megismertem önmagam. Rengeteget tanultam, ezek által lettem az, aki most vagyok. (Persze mennyivel jobb lett volna nem szenvedve, hanem örömmel tapasztalni…)

Az idő távlatából egyértelműen látszódnak az ismétlődő minták, hasonlóságok. Szinte mindegyik páromnak volt valami kattja (elszálltság, manipuláció, erőszakosság, függőség, kontrollmánia). A kapcsolatokban alá-fölérendeltség, függőségi viszony, kiszolgáltatottság. A férfi áll a középpontban, a nő tolerál, megbocsájt, beletörődik. Megfelelési vágy, gyökeres megváltozás, feltétel nélküli idomulás, totális alkalmazkodás, teljes önfeladás.

A nők (ez nem áldozathibáztatás, hanem tény) annyiban tehetnek erről, hogy sokan nem ismerik önmagunkat, nem elég magabiztosak, nem ismerik el értékeiket, nem képviselik érdekeiket. Nem tudják meghúzni a határaikat, határozottan nemet vagy igent mondva. Hajlamosak alárendelődni, megalázkodni, a férfinak megfelelni, hagyni, hogy befolyásolják őket. Kerülik a konfliktusokat, a „jobb a békesség” jegyében nem konfrontálódnak, inkább nyelnek, tűrnek.

Tanácsaim: Mindig hallgass az első megérzésedre! Ha valamit legelőször gyanúsnak látsz, hallasz, érzel, az úgy is van. Ami elsőre gázosnak tűnik, az a halvány jele annak, ami később csak még rosszabb lesz. A jelek a legelején is teljesen egyértelműek, amiket az ember nem hogy nem vesz észre, hanem nem akar észrevenni, pedig utólag mindig annyira egyértelműek. Ha valaki elkövet ellened valamit, verbális vagy fizikai erőszakot, lágyan manipulálni vagy nyíltan irányítani akar, akkor el ne hidd neki, hogy holnaptól más lesz, hipp-hopp megváltozik és többé nem tesz ilyet. Dehogynem, újra és újra meg fogja tenni, méghozzá egyre súlyosabb formában. Hacsak az illető nem fordít rá nagyon hosszú időt és nem fektet komoly energiákat önfejlesztésre, terápiára és hasonlókra, akkor egyszerűen nem fog megváltozni! Felesleges újabb és újabb esélyeket adni, azonnal és határozottan lépni kell.

Ne csak a szívedre, de a józan eszedre is hallgass! Természetesen kellenek a kompromisszumok (még jobb a mindkét fél számára kedvező konszenzus), de soha ne add fel magad senki kedvéért!

2023. augusztus