Házavató

Házavató. Na, ilyenem se volt még soha! Valószínűleg azért nem, mert házam se. J Amikor egy barátomnak elújságoltam, hogy háztulaj lettem, első kérdése az volt, hogy lesz-e a házavató. Ez igazából eszembe se jutott, de… Miért is ne? (A dolog pikantériája, hogy ő végül nem is tudott eljönni.)

Először is ki kellett tűznöm a dátumot. Azt akartam, hogy viszonylag meleg legyen, hogy a teraszon-kertben tarthassuk. És persze hétvégére essen. Az ünnepi hosszú hétvége legalább annyira tűnt ideálisnak, mint amennyire nem. Az emberek nem dolgoznak, tehát vagy elutaznak, és nem tudnak eljönni (ez történt sok barátom esetében), vagy ráérnek kijönni a nyaralójukba (ezért jöttek el többnyire almáskertiek). Először 21. szombat lett volna a napja, de amikor megtudtam, hogy aznap Budapesten ingyenes Ákos (és egyéb) koncert lesz, a dátum 22-re, vasárnapra módosult. (Milyen jó, hogy nem a mostani hétvégére szerveztem, mikor szakad az eső!) Abból a szempontból jó volt ez a nap, hogy pont lezárta a vakációt.

Sok embert meghívtam, bár sokakról tudtam, hogy nem fognak tudni eljönni, de mégis ment a meghívó, hogy érezzék: gondoltam rájuk. A tényleges jelenlévők száma viszont mindvégig bizonytalan volt. Szóltak, hogy jönnek, de nem jelölték be magukat az eseménynél, „talán”-t írtak, de aztán írtak, hogy nem tudnak jönni. Valaki az utolsó pillanatban mondta le részvételét, valaki pedig úgy esett be, hogy nem is számítottam rá.

Ez azért rossz, mert az embernek fogalma sincs, hogy mennyi enni- meg innivalóval készüljön. Nyilván számítottam rá, hogy valamit a vendégek is hoznak, de mit és vajon mennyit? Kitaláltam, hogy sósnak sajtos pogácsát sütök, három nagy tepsivel készült belőle. Édesnek meg kókuszgolyót, ezt jóval előtte meg lehet csinálni, és közkedvenc. Palacsintát is terveztem, de a tészta egyszerűen nem akart összeállni. Vagyis összeállt, de folyton leragadt. Nem értettem, miért, ugyanúgy csináltam, mint bármikor máskor. Egy idő után dühöngve feladtam. Aztán megérkezett Erzsi, sört (!!!) öntött a tésztába, hozzáadott még ezt, azt meg ki tudja még mit, és kész lett a fantasztikus palacsintatészta. Annyira fantasztikus lett, hogy pár perc alatt elfogyott, nekem végül nem is jutott belőle. J Erzsi és Csillag sütötték ki, házi sárgabaracklekvárt és kakaót kínáltam hozzá. Ezen felül sok-sok bolti nasit-rágcsát vettem: édesnek kekszet, nápolyit, sósnak mogyorót, perecet, kukit, burgonyaszirmot, és persze NÓGRÁDI ropit (ami amúgy nem Nógrádon gyártanak, sőt, ha jól tudom, nem is Nógrád megyében.)

Az innivaló még fogasabb kérdés volt. Oké, üdítőnek szigorúan nem kóla, inkább mindenféle ízű gyümölcslé. Na de az alkohol? Ez azért sarkalatos pont, mert tettem egy elhamarkodott fogadalmat. Azt ígértem a kollégáimnak-barátaimnak, hogy ha egyszer az életben végre sikerül megvennem ezt a házat, akkor iszok velük egyet. Ehhez tudni kell, hogy én 29 éve (!!!) nem ittam alkoholt. Gimis koromban se túl sokat, akkor is inkább boroztam, de történt egy rossz emlékű negyedikes osztálykirándulás, ami után megfogadtam, hogy én aztán soha többé. Ehhez következetesen tartottam is magamat. Egyszer majdnem megszegtem tudtomon kívül, amikor a lánybúcsúmon a csajok azt mondták a pezsgőre, hogy kölyök, pedig igazi volt, de megéreztem a szagán, és mégsem ittam bele. Tavaly egy tanyasi összejövetelen belekortyoltam egy borba, csak hogy bebizonyítsam valakinek: laza vagyok, rugalmas és nem merev elvek mentén élem az életemet. Most viszont itt volt a nagy alkalom, az igazi ivás. J

Mivel autóval nem rendelkezem, több részletben szállítottam haza a boltból a holmikat. Kerékpár csomagtartóján az ennivalók, hátamon a hátizsák, két vászonzsákban az italok kiegyensúlyozva, én meg persze toltam, nem mertem így tekerni. Valami Nógrádról, valami Vácról, valami Bp-ről. Vettem bort, fehéret és vöröset is, pezsgőt meg rosét, aztán hoztak pálinkát is. Az utolsó adag alkoholt, söröket meg ilyen lájtos piákat, mint Sommersby meg Viper a gyerekek hozták el a fővárosból. Az egyetlen nagykorú, Kende kifizette, aztán tömött zsákokban a három kiskorú leánygyermekkel együtt szállította haza vonattal.

A nap pakolással, takarítással kezdődött, aztán előkészítettem az ennivalókat és elrendeztem a teraszt. Egyszer csak megjelent nálam Eszter. Ő helyi keramikus, a Manóműhely szíve-lelke, mit hozott hát nekem? Egy csomó kerámiát! Gombák, manósapkák, virágok, pillangók, csigák. Szélcsengők, mécses-tartók, madárfürdők. Manó és madár. Gyönyörűek! A két „kislány” fogta az egész pakkot, és felöltöztette velük a kertet meg a teraszt. Azóta nálunk tündérek és manók élnek. Méltó indítása volt ez a házavatónak.

Ami ténylegesen akkor kezdődött el, amikor végre felöltöztem csinibe, kisminkeltem magamat és megcsináltam a hajamat is. Megérkezett Betti egy nagy tál vega-kajával, rántott gomba meg cukkini, paradicsommal és szőlővel, valamint hozott konyakmeggyet is. Ezzel edzettem az alkoholivásra. Aztán jött Újtelekről Erzsi, rögtön kézbe véve a palacsintasütést, és Barbi, a kolléganő-barátnő, valamint Éva néni, aki először ódzkodott, hogy ő nem ismer senkit, de én nyugtatgattam, hogy most itt a jó alkalom, hogy megismerjen. Végre érkeztek a férfiak is: Balázs, majd Almáskert széléről Tibor és Dezső. Végül megjött Laci meg Zoli, később Judit is, Casper kutyával. Részemről adott volt három saját lányka (a legnagyobb munkában, mint mindig), egy „mostoha”-tesó, és kettő barátnő. Elvileg Kende is jelen volt, de inkább bent pihent, majd hamar el is ment barátokkal találkozni.

Arra nem is gondoltam, hogy a házavató alkalmából ajándékokat is kaphatok. Pedig kaptam! Újabb mécses-tartókat, horgolt tárolót, patchwork-technikájú „Isten hozott” ajtó-feliratot, szappant, könyvet, képet… És persze sok rágcsát, innivalót. Azóta is nagy becsben tartom az étkezőasztalon a kompozíciót, rózsával a közepén.

Amikor mind egy körben voltunk, először befőttesüveg-játékot játszottunk. Az üvegbe 36 kérdést rejtettem cetliken, körbeadtuk, húzni kellett, és válaszolni a kérdésekre. Mint például: Mit tanultál a szüleidtől? Mit tennél, ha megtudnád, hogy már csak egy hónapod van hátra az életedből? Mit szeretnél tudni a jövődről? Kinek vagy a leghálásabb? STB. Egyszóval jó kis önismereti kör volt ez, ahol egymást is jobban megismertük, például fény derült egy különös szerelem történetére is.

Aztán elérkezett a házavató ünnepi része. Először röviden felvázoltam az egybegyűlteknek a ház történetét. Köszönetet mondtam a tulaj szüleinek, hogy megvették a telket, és hogy ilyen széppé varázsolták a kertet. Aztán a tulajéknak, hogy ilyen klassz házat építtettek ide, és hogy tavaly kiadták, majd idén eladták nekem. Valamint az előző bérlőnek, ismerősömnek, akinek a segítségével találtam rá a Hóvirág 23-ra. Így új tulajdonosként jelképesen is átvettem a régiektől a házat.

Ezután történt meg a nagy koccintás. Rájöttem, hogy nincsen elég poharam, vicces volt bögrékbe tölteni az italt, pláne nincs pálinkához való feles kispoharam. (Mint ahogy nem kávézóként kávém, kávéscsészém, kávéfőzőm sincs itthon.) Pezsgőt bontottunk, azzal törtem meg a majdnem három évtizedes fogadalmamat. Az első pohár nagggyon furcsa volt, égette a torkom, átmelegítette a testem, kicsit megbolygatta a fejem. Kellett egy kis idő, mire utána összeszedtem magamat. Ezt amúgy később követte még kettő pohár, amit Laci tukmált belém, valamint egy Sommersby, amit meg Csillag, hogy elhiggyem, abban tényleg alig érezhető az alkohol. (Tényleg!)

Ezzel kezdetét vette a házszentelés. Fogtuk a négy elem jelképét: Csillagnál volt a Föld, egy agyagedény földdel, Fridánál a Levegő, azaz egy füstölő, Kincsőnél a Víz, kék tálkában, Tündérnél pedig a Tűz, egy mécses. Az ötödik elem, a híres film óta tudjuk, a Szer-Elem, ezt, azaz egy szív alakú kristályt én vittem magammal. Körbejártuk együtt a helyet, először a házat kívülről, aztán a kertet, végül bent a házat. Minden sarokba került (valósan vagy jelképesen) mindegyik elemből. Közben Balázs ostorral cserdítgetett, Dezső pedig torokhangon ommozott. Ebből is látszik, hogy ez a házszentelő egyszerre volt véresen komoly és rettentően vicces is.

Ezt követően indult el az igazi parti, zenével, tánccal. Mivel a jelenlévők zenei ízlése igencsak eltérő volt, ezért hol népzene ment, hol rock, hol a nyolcvanas évek diszkó-slágerei, hol meg Kowa vagy Bagossy. Érdekes: hiába az én házam, ha jól emlékszem, Ákost nem is hallgattunk. Középen roptuk páran, főleg csajok, és közben egyre csak fogyott az étel, még inkább az ital. Legemlékezetesebb talán az, amikor beraktunk egy finn diszkótánc-oktató videót, és Dezső bemutatott néhány profi figurát. J

Amikor lassan kezdtek elszállingózni a vendégek, akkor az itt maradókkal kisebbre húztuk a kört, és a lányok kezdeményezésére „Felelsz vagy mersz?”-t játszottunk. Aki a merést választotta, annak fekvőtámaszoznia kellett (Kincső), bukfenceznie (Csillag), vagy kézen állnia (Laci, aki nemcsak állt, hanem járt is a kezén). Én ebben a játékban soha nem merek, sokkal inkább felelek, mert kézen állni, pláne járni nem tudok, őszintén válaszolni kérdésekre viszont annál inkább.

És akkor elhangzott egy kérdés, Barbitól. A kérdés némileg volt csak kínos, adhattam volna rá bármilyen más választ is, de én azt válaszoltam, amit a legőszintébbnek éreztem. A levegő megfagyott, mindenki elcsendesedett. Nem írom le, mi volt a kérdés, azt meg pláne nem, hogy mi volt a válasz. Aki jelen volt, meg aki ismer, az úgyis tudja, miről szólt ez az egész.

Azt hiszem, ez most épp jó lezárása is a házavatóról szóló bejegyzésnek.

2021. augusztus

Sok kicsi sokra megy

Múlt héten már nem ment a klasszikus Réka Tour, viszont olyan sokfelé jártam és sok programon vettem részt, hogy néha csak kapkodtam a fejem.

Például háromszor jártam Nagymaroson és háromszor ettem lángost ugyanabban a lángosozóban. Nem ott, ahol eddig szoktam, a komp-pénztár mellett, hanem vele szemben, a fenti járda mentén. Nagyon finom, puha tészta, sok fokhagyma, sok sajt, csak ajánlani tudom!

Legelőször egyedül vágtam neki az útnak, mert meleg volt, de a lányom, akivel elvileg anya-lánya napot beszéltünk meg, úgy döntött, inkább délig alszik. Így az anya a lánya nélkül indult útnak a kis pirossal, a lángoshoz limonádét ivott a Piknik Manufaktúrában, aztán kifeküdt a partra és csak feküdt, feküdt, és ezen kívül nem sokat csinált. Ha nagyon felhevült, lehűtötte magát a Dunában, aztán tovább napozott.

Másnapra igazából teljesen más volt a terv, és reggel még fogalmam sem volt arról, hogy estére ismét Nagymaroson kötök ki. Eredetileg egy ismerősömmel azt beszéltük meg, hogy Vácott megeszünk egy fagyit és beszélgetünk. Aztán kiderült, hogy a Kurultajról visszatérve haza kell fuvaroznia idős íjász barátját. Bejöttek értem Nógrádra egy lakóautónak átalakított kisbusszal. A váci komphoz két perccel az indulás előtt értünk, így a váci fagyiról lemaradtunk, de lett helyette fagyizás Tahitótfaluban. Aztán irány Dunabogdány, ahol kitettük az öreg íjászt halomnyi holmijával együtt.

Innentől fogva a napot mintha sorozatos furcsa „véletlenek” irányították volna. Már majdnem eljutottunk a tahi hídig, amikor egy telefon miatt félreálltunk. Ezután hívtak, hogy valamit ottfelejtettünk Dunabogdányban. Irány vissza. Mi lenne, ha hazafelé nem is Tahi-Vác között kelnénk át a komppal, hanem a Visegrádi révnél? Már Szentgyörgypusztánál jártunk, amikor az ismerősömnek eszébe jutott, hogy egy barátja mesélt neki egy kedves közeli pilisi faluról. Csak nem Pilisszentlászló, ahol az anyukám párjának volt évtizedekig a nyaralója? De! Nem nézzük meg? Miért is ne?

Kanyarogtunk a Pilisben, majdnem elakadtunk a földúton, a kocsi ablakából szedtük a kökényt. Meg akartuk tudni, miért Szent Lászlóról nevezték el a települést, és hogy merre van a Zen templom. Egyik kérdésre sem kaptunk választ, viszont kocsival bejártuk a falu meredek, girbegurba utcáit, és kerestük a jeleket. Visegrádra visszaérve még volt időnk az átkelésig, így felmentünk a vár alatti kilátópontig, onnan néztük a Börzsönyt és a Dunát a lemenő nap fényében. A komp pedig hová vitt minket? Hát Nagymarosra, ahol az a bizonyos második lángos is elfogyott.

Másnap csak délutánra-estére jutott kiruccanás, méghozzá Diósjenőre, ott is a kedvenc helyemre, a Boróka Házba. Végh József helytörténész előadására érkezett az esemény-meghívás. A közönségben ott ültek régi helyi öregek, egy nemzetközi önkéntes csapat tagjai (nekik angolra fordított egy lány), illetve a Borókás hölgyek. Nagyon sok érdekességet tudtunk meg Józsi bácsitól a falu, a szomszédos falu, Nógrád illetve a környék történelméről. Például hogy milyen csoda segítette meg a Jenei tónál Marcus Aureliust a rá támadó germán törzsek ellen, hogy Horthy Miklós fia járt Jenőn, Széchenyi István pedig a Nógrádi Várban, és hogy miért kellett elhagynia az összes lakónak a falut három hónapra a 2. Világháború alatt. Az előadás után a konyhában ettünk-ittunk, és az idősek meséltek arról, milyen is volt az élet a faluban régen.

Ha már meghiúsult hétfőn az anya-lánya napunk Csillaggal, csütörtökön lányként vettem részt egy ilyenen. Anyukám, azaz mindenki Nagymamija végre el tudott a párja mellől szakadni pár órára, invitált, hogy ruccanjunk el Vácra. A napot egy közös fagyizással kezdtük az Adriában. Aztán azt javasolta, hogy menjünk el kettesben a strandra. Mondom, Anyu, hűs, szeles és borult idő ígérkezik. Nem baj, attól még menjünk. Mentünk, bár a fentiek miatt a vízben nem sokat tartózkodtunk, inkább a parton süttettük a hasunkat a felhők mögül néha előbújó nappal. Aztán megebédeltünk a sétálóutcán egy olyan kajáldában, ami elsőre nem túl sok jót ígért, a hely zajos volt, az ott dolgozók meglehetősen bunkók, az ennivaló viszont nagyon finom. Én borsófőzeléket ettem rántott sajttal, hozzá narancslé. Aztán csak sétáltunk, vásároltunk, dumáltunk. Látjátok, ez is amolyan semmi különös nap, mégis tök jó volt végre az unokák közbeszólása és telefoncsörgések nélkül beszélgetni az anyukámmal.

Augusztus 20-ra egyvalamit tudtam biztosan, hogy nem nézem meg azt a … (ide képzeljen minden olvasóm egy vagy több csúnya szavas jelzőt) felvonulást az Andrássyn, sem a tűzijátékot. Ellenben utánajártam, milyen program ígérkezik a Dunakanyarban. Augusztusi Piknik Vásár! Nagymaros és lángos harmadjára is. Mellé ezúttal bodzaszörpöt ittam, és még az ebéd előtt elnyaltam egy fagyit a Sakura cukrászdában.

A Piknik Manufaktúra tele volt szuper kézműves dolgokkal, és jó arcokkal, amolyan Réka-stílusú mai hippikkel. Az első, akit megpillantottam, régi barátném, Emőke volt, Rainbow-s társainak inkább Zebra, a tevékenységére árulkodó neve pedig Dzsemő. Ő ugyanis gyógynövényeket gyűjt a környéken, majd azokból lekvárokat, szörpöket, pesztókat készít. Mellé telepedtem le, kibeszéltünk egymásnak az életünket, rájöttünk, hogy nem leszünk már fiatalabbak, de az élet attól még szép.

És még nem ért véget a nap. A vonatról Nógrádon leszállva nem hazafelé vettem az utat, hanem a kocsma felé. Rutinos olvasóim tudják, hogy nem alkoholizálni, hanem pingpongozni. Rendkívül jó páros meccseket játszottunk, talán egyet veszítettem, a többiben nyertem. Három órán keresztül egyfolytában pattogtattam a labdát. A hangulatot retró Dolly Roll slágerek alapozták meg. Ott volt Feri, Tibi, Jani és egy új srác, Ádám is, aki közölte, hogy nem is tud pingpongozni, pedig de is.

Szombaton Budapest felé vettem az irányt, méghozzá Pannival, aki Csillag barátnője. Együtt felmentünk a Budai Várba a Mesterségek Ünnepére, ami végre ingyenes volt idén. Utoljára háromgyerekes anyukaként jártam ott, ami ugyebár nem tegnap volt. A régi alkalmakhoz képest más helyen rendezték meg, emlékeim szerint a szokásosnál jóval kevesebb árussal és látogatóval, de legalább megrendezték. Pannival régi népi gyerekjátékokat próbáltunk ki, és belecsöppentünk Csík János koncertjének a végébe.

A Bécsi kapunál léptünk be, bejártuk a Kapisztrán teret, a Szentháromság teret, eljutottunk a Mátyás templomig és a Halászbástyáig. Az árak és a hosszú sorok miatt természetesen nem a várban ettünk, hanem lent a Batthyány téren egy étkezdében, életemben először sajtos és brokkolis gratint fűszeres burgonyával. A Margit híd lábánál vettük meg a fagyinkat, amivel átsétáltunk a hídon Pestre.

Három óra gyaloglás után négy óra tombolás várt ránk. Az ünnepi programsorozat keretében ugyanis ingyenes koncerteket tartottak a Műegyetem rakparton. Köztük Ákos is fellépett! Anno Csillag tett nekem egy felelőtlen ígéretet. Ő ugyanis eléggé szokta szidni Ákost, mikor őt hallgatom, és ez elég gyakran fordul elő, így Csillag szájából is elég gyakran hangzik el a „szar” szó. Megkérdeztem egyszer, hogy azért ha lenne lehetősége egy ingyenes Ákos koncertre, elmenne-e. Igent mondott. Most bevasaltam rajta az ígéretét.

Gyerekestül mentem a rakpartra, méghozzá öttel, de ebből csak három volt saját, kettő „lízingelt”, Panni, a barátnő, és Frida, a mostohatestvér, de ez a szó annyira csúnya, hogy a gyerekek egyszerűen csak testvérként tekintenek rá, én meg pót-lányomként. Virág és Kende is részt vett a koncerteken, de tőlünk jóval hátrébb, a 3. kivetítőnél. Mi először kb. a 20., aztán a 15., végül a 10. sorig furakodtunk előre.

Az első fellépő Horváth Tamás volt, akiről én azt hittem, hogy csak egyetlen számát ismerem, aztán kiderült, hogy az előadott dalok kb. fele ismerős. Itt már dalolgattunk, táncikáltunk. A végén játszották el a legnagyobb slágert, a Meggyfát. A lányok szerint a Halott Pénz csinálta a legjobb bulit. Persze, mert nekik az összes számukat kívülről fújják, úgyhogy ment a tombolás ezerrel, végig énekléssel.

Legvégén lépett fel Ákos, ekkorra a három kisebb már úgy elfáradt, hogy a földre ültek le. Mi nagyobbak viszont folyamatosan buliztunk. Igen, még az Ákost állandóan fikázó Csillag és Tündér is. Énekeltünk, kiabáltunk, sikítottunk. Ugráltunk, tapsoltunk, táncoltunk. Megvolt a turbó vádli- és combedzés, a hangomból gyakorlatilag nem maradt semmi, de nagyon megérte!

A végén hátramentünk Kendéékhez, ahol ő az iskolatársaival bulizott. Rengeteget röhögtünk, különösen azon, hogy Álmos szerzett a lányoknak több száz (!!!) karkötőt. Ezeket egyrészt felvették, amivel úgy néztek ki, mintha be lenne gipszelve a karjuk, másrészt a rakparton hazafelé sétálva random embereknek osztogattuk őket, közben sokat nevetve.

Ezen a héten az volt az egyik legjobb a sok program mellett, hogy szinte mindig házon kívül ettem, így alig kellett főznöm. Bezzeg a házavatómra annál többet. Az annyira jó és tartalmas volt, életem egyik meghatározó összejövetele, hogy róla egy külön bejegyzés fog szólni.

2021. augusztus

Réka Tour 4. - Alföld

Az Alföld egészen a múlt évig viszonylag kimaradt az életemből. Egy évet Szegedre jártam egyetemre, később csak párszor volt alkalmam ide utazni, azt is csak rövid időre, pl. Tiszakécske, Kecskemét, Debrecen.

Tavaly azonban az akkori párommal, aki Békés megyéből származott, több időt eltöltöttem az ország ezen szegletében. Jártam Gyulán, Békéscsabán és Szarvason, valamint a Réka Tour keretében Gyomaendrődön Livinél és Nagyréven Pirosnál.

Első utam ezúttal is hozzá vezetett. Az idei Réka Tour-on csupa olyan ismerőshöz látogatok el, akiket régóta nem láttam, de a barátnőmmel kivételt tettem, és nála újráztam.

Busszal utaztam a Népligettől Tiszakürtig, soha életemben nem hallottam róla, mint ahogyan az előtte lévő Tiszaug, valamint az utána következő Tiszainoka településekről sem. Az átszállásra volt időm, így először jártam egyet a faluközpontban. Emlékműveket néztem, parkban sétáltam, szobrot csodáltam.

Aztán szóba elegyedtem két nagyon kedves nénivel. Igazából csak útbaigazítást kértem tőlük, de aztán beszélgetés lett belőle az élet dolgairól. Innen másik busz vitt Nagyrévre. Az út onnantól vált ismerőssé, amikor az elágazásnál megláttam a kocsmát, aminek az oldalát egy félbevágott kék Trabant díszíti. A buszfordulóban már várt rám a barátnőm.

Most azt veszem leginkább számba, mi változott, mióta ott jártam nála. Először is barátnőm neve: mint ahogyan én az Andrea helyett már szinte mindenütt a Rékát használom, ő a Piroska helyett már Sellának szólíttatja magát. Még nehezen áll rá a szám, többször elvétettem, de igyekszem, hiszen ő is Andiként ismert meg, később tért át a „Rékám” megszólításra.

Nagyréven, mint ahogyan azt a neve is mutatja, átkelőhely található a Tiszán. Komppal lehet átjutni a szemközti Tiszakécskére, tavaly itt mentünk le a Tiszához. Idén viszont két másik helyen találkoztam a folyóval.

Először a Meseerdőn keresztül indultunk útnak, ez arról nevezetes, hogy Sella itt játszadozott kisgyermekkorában. Tényleg varázslatos volt a fák között sétálni, a beszűrődő napfényben. Hirtelen a magasból pillantottuk meg a Tiszát, majd Sella megtorpant, és közölte, hogy itt fogunk lemenni a folyóhoz. 

Mit menni, mászni, hiszen egy iszonyatosan meredek, földbe vájt lépcsőn állt előttünk. Ő rutinosan nekiindult, bennem viszont még az a gondolat is megfordult, hogy le se megyek, pláne hosszú szoknyában voltam, inkább fent megvárom. Aztán erőt vettem magamon, és én is lekapaszkodtam a meredélyen, ágakba-gyökerekbe fogódzkodva. Megérte, szépséges volt a folyó.

Utána átsétáltunk szinte az egész falun, ami nem volt túl nehéz mutatvány, hiszen ez egy kicsi, kb. 600 fős település. A „belváros” után az üdülőrészhez értünk, aztán elénk tárult egy másik „folyó”, a Holt Tisza-ág. Itt Sellának van egy majdnem saját stégje, amit virágokkal ültetett körbe. Ide telepedtünk le, néztük a vizet és beszélgettünk.

Sella kertje a tavalyihoz képest még szebb lett, hiába szabadkozott, hogy a vacak időjárás meg a kártevők miatt nem olyan, mint amilyennek szeretné. 

Több, különböző alakú, különböző technikájú ágyása van. Sokféle paradicsomot láttam nála, égig érő napraforgót. Óriási a tökfélék levele is, termése is. Felkarózva a szőlő, támasztékra felfutva az uborka.

A talajt mulccsal vagy fóliával takarja, komposztál, és még a komposztálóból is kihajtott egy tök. A szomszédban kettő paci is lakik, az egyikkel barátságot is kötöttem.

A virágoskertjében mini-rózsák, a háza előtt mocsári hibiszkusz és búzavirág. Sella kábé mindent beültet virággal, a kiskertben fűszernövények vannak, különösen a bazsalikom illatozott erősen.

Ha megyek valahová, mindig megkérdem a vendéglátóimat, hogy mit segíthetek. Legtöbben azt mondják, hogy semmit, és akkor ülök ölbe tett kézzel. Pedig jobb szeretem, ha a számmal egyidejűleg a kezem is jár, így például Zalában Andival borsót fejtettem, most meg Sellával almát aszaltunk.

Fogalmam sincs, tavaly mit ettem itt, de idén almalevest és cukkinifőzeléket – mindkettő isteni volt. Az is változott, hogy tavaly még egy kanapén aludtam, mostanra viszont elkészült a vendégszoba, amiben közös ismerősünk, Tibor keze is benne van. (Ha olvassa, tuti erre is gyárt valami szóviccet.)

Eredetileg egyedül mentem volna tovább innen, de mikor Sella megtudta, hogy hová, pláne hogy kikhez készülök, úgy döntött, ő is velem tart. Hová? Ópusztaszerre. Kikhez? A Nagy családhoz, Krisztához és Tamáshoz (lányuk, Kincső, ottlétünkkor épp a Balatonon nyaralt).

Őket még a Waldorfos időszakból ismerem, többször találkoztunk Visnyeszéplakon meg Kecskeméten, náluk viszont csak egyszer jártam korábban, annak is vagy 8-9 éve. Ők nem sokat változtak, ugyanolyan fiatalosak, kedvesek és mosolygósak, mint rég. A tanyájuk viszont, ami a vicces Rontószél nevű tanyarészen található, egyre csak szépül.

Mindketten biológia szakot végeztek, Kriszta tanulócsoportot menedzsel, a Vackor Kuckó az ő találmánya, Tamás a nemzeti parknak dolgozott. Méhészkednek, lovaznak, madarásznak.

Sok hektáros a területük, van saját, van bérelt, van magán és van közösségi célú is. Hogy találtak rá? Miután egyetemista korukban összeszerelmesedek, elhatározták, hogy tanyán fognak élni. Kinyitották a Déli Aprót, benne egyetlen tanya-hirdetést találtak: ezét.

A központi részt három épület határolja, ennek közepén, fák lombjának árnyékában nagy asztal, körülötte sok pad meg szék, itt fogadják a vendégeket. Ezúttal nemcsak minket, hanem egy fóti nagycsaládot is. Velük együtt indultunk el tanyanéző-körútra.

Egyik a lakóház, amolyan hamisítatlan parasztház verandával, csikótűzhellyel, népi bútorokkal. Természetesen nem használnak vízöblítéses vécét, van egy benti és egy kinti komposzt-toalettjük. Ennek bemutatásával kezdődött a program. Aztán megnéztük, hogy működik élőben egy dupla derítős, nádgyökérzónás szennyvíztisztító.

A ligetben folytattuk tovább utunkat, amiről alig hittük el, hogy korábban puszta szántóföld volt. Több ezer fát ültettek ide, köztünk legalább 150 gyümölcsfát. A teljesség igénye nélkül hárs, tölgy, nyír és nyár, meg olyan gyümölcsfajták, amikről életemben nem hallottam. Minden résznél megálltunk, meséltek, magyaráztak, mutogattak, lehetett kérdezni, válaszokat kapni. Sella videózott, én fotóztam.

Természetesen van veteményesük is, ahol most szintén a paradicsom és a tökfélék domináltak. Saját szántóval is rendelkeznek, egyik részében gabona, másikban kukorica nő, a harmadik mindig pihen, aztán vetésforgóznak. Elkerített részen tyúkok kapirgálnak, de a kotlósok a csibéikkel az egész területen szabadon mászkálnak, csipegetnek és kotkodálnak.

Egy igazán egyedi méhkast tekinthettünk meg, alja fából, teteje fonott. Itt mindenféle szakszavak röpködtek, hiszen a fóti család méhészkedett, mi meg persze semmit sem értettünk belőlük. Ők aztán később külön is elvonultak gyakorlati méhész-bemutatóra. 

Mi inkább maradtunk és rengeteg aszalnivaló szilvát magoztunk ki. (Hiába áztattam, utána napokig retkes volt tőle a körmöm.) Az ebéd házi pizza volt, cukkinis, padlizsános, gombás feltéttel. Hozzá limonádét ittunk.

Egy rögtönzött madarász-bemutatón is részt vettem, ahol teleszkóppal figyeltük meg a távolban lévő madarakat. A tanya előtti oszlopon gólyafióka sivalkodott. Szemközt a nagyobb terület a lovak legelője.

Sella autóval vitt és hozott, aztán Szentesen szálltam fel a buszra. Előtte azonban mentünk kettesben egy kört a városban, ahol korábban még soha nem jártam. Kedves, rendezett település, a fagylalt is finom volt, amit közben elnyaltam.

Szentes folyója a Kurca, ami egy török lányáról (fiáról? feleségéről?) kapta nevét, aki belefulladt a vízbe. Sekély és lassú folyású, a hídról több szökőkút és benyúló stég is látszik rajta.

Az épületek többnyire klasszicista (múzeum) vagy szecessziós (Petőfi szálló) stílusúak. Több, különböző méretű, korú és stílusú templom mellett is elhaladtunk.

A hazafelé út nem lett volna rossz, ha a közelemben nem ül egy kínai férfi, aki kihangosítva, üvöltve „beszélgette” végig az utat. Így max. hangerőre tekertem fel a zenét, Ákos hangja kísért végig Budapestig.

Arra gondoltam, az idei komolyabb Réka Tour ezennel befejeződött, még néhány közelebb lakó ismerős jöhet már csak szóba. Aztán folytatom jövőre is, mert a lista felét tudtam csak így kipipálni.

A pontot az I-re a tegnapi Bagossy koncert tette fel, ahol két kolléganőmmel, és egyikük férjével tomboltunk. Volt ének és tánc, sikítás és ugrálás, tapsolás és nevetés. Imádom a koncerteket! (Lesz még belőlük három is a közeljövőben!)

Még egy hét, aztán nekünk tanároknak megkezdődik a munka. Elmondhatom, hogy tartalmas, sokszínű, pihentető és mozgalmas vakációm volt.

2021. augusztus