Júliusi ez meg az

Látszólag nyugalmas ez az időszak, hiszen sok olyan dologgal nem kell foglalkoznom, amivel normál esetben igen. Itt a vakáció, se suli, se angol, se Kréta e-napló, se ofőség… Azaz, álljunk csak meg egy pillanatra! Egy vérbeli pedagógus sohasem nyugszik! Annyira hiányoztak a tanítványok, hogy amint a helyzet engedte, júniusban tartottam szabadtéri osztályfőnöki órát a sportpályán, beszélgetős búcsú órát a Csurgó forrásnál, valamint elvittem a csapatot gokartozni Vácra. 

Ezt még a KV-helyzet előtt kezdtük el tervezgetni, de három hónapot kellett várni a megvalósulására. Három fiú járt már a pályán korábban, lelkendezve számoltak be róla az egyik ofő-órán, innen jött az ötlet, hogy vihetnénk az egészet osztály-szintre. Ha nem is az egész osztály, de jó sokan eljöttek, ügyesen vezettek, és lelkesen drukkoltak egymásnak. Végül egy lány (!) lett az első helyezett, és kapott érmet meg kupát. 

„Réka néni is megy pár kört?” – kérdezgették a gyerekek tőlem. Réka néni közölte, hogy pontosan tíz éve vezetett utoljára, a jogsija is lejárt vagy hat éve. De aztán engedtem a nyomásnak, üsse kavics, miért is ne, próbáljuk ki! 25 éve a Vidámparkban volt egy magántanítványom, mehettem a gokarttal ingyen bármikor, és nagyon élveztem. Negyedszázaddal később már kissé félénken ültem az autóba, és az első körben csak ismerkedtem a járgánnyal, pályával. A második körben csupa felnőtt férfival kerültem egy csoportba, ami jó is volt, nem is. Egyrészt az esélytelenek nyugalmával indultam neki, és tényleg utolsóként végeztem. Viszont mivel ők nagyon nyomták a gázt, kemény iramot diktáltak, előzgettek, ez valahogy engem is inspirált, és egyre gyorsabb tempóval mentem, egyre merészebben vettem a kanyarokat. A harmadik körre brutális szintre emelkedett bennem az adrenalin! Eszméletlenül élveztem a száguldást, szuperül vettem a kanyarokat, ahol lehetett, tövig nyomtam a gázt, sokszor sikerült előznöm is, és abban a futamban enyém lett a legjobb kör-eredmény. Yes!

A Viharsarokban eltöltött nyaralás után várt rám Nógrád és a suli, ahol részt vettem segítőként a sporttáborban. Kis falusi iskolánk kis tantestülettel négy tábort szervezett a gyerekeknek: kettő sport, egy dráma, és egy kézműves tábort. Én rögtön az első sport-táborba jelentkeztem, egyrészt mert szeretem a mozgást, másrészt mert ebbe mentek a srácok az én osztályomból. Az ötödikeseken kívül a 4., 6. és 7. osztályból voltak még, csupa jó mozgású, ügyes fiú – és kakukktojásként egyetlen lány. Sajnos hiába győzködtem a saját gyermekeimet, egyikük sem akart egyik táborba se menni. L

Kár, mert nagyon jó programok voltak, erről korábban már írtam is ide egy kicsit. Kint a pályán például megtanultunk softballozni (az amolyan baseball-szerűség), és végre-valahára sikerült megértenem a szabályokat, amiket amerikai filmek alapján eddig nem. A tornateremben kézilabdáztunk, kosaraztunk, fociztunk, mi tanárok is beálltunk, ahová kellett. Nagyon élveztem a közös mozgást a gyerekekkel, legyen szó belemelegítésről vagy meccsekről.

A legjobb akkor is a diósjenei kiruccanás volt a kalandparkba! A gyerekek a kispályán mehettek, mi ketten tanárok kipróbáltuk a magasban lévő felnőtt-pályát. Egy 27 éves férfi testnevelő tanár – valamint én, 46 éves, ötgyerekes anya és angoltanár. Huhú, micsoda vállalás volt! Életem nagy próbatétele és kalandja! Kilépés a komfortzónából, határok feszegetése, meg minden. Azt hittem néha, hogy lehetetlen, de mindig továbbmentem!

Az őszi papírgyűjtést megnyerte az osztályom, amiért kaptunk plusz egy szabadnapot. Volna – ha nem szól közbe a KV-helyzet. Pedig olyan jól kitaláltuk, hogy egy szép meleg napsütéses júniusi napon majd elmegyünk Vácra strandolni meg fagyizni. A június amúgy se volt szép, hanem hűvös és esős, most viszont júliusban meghirdettem: menjünk! Aki épp ráért és akart, az jött. Több ilyen alkalmat tervezek még, hogy akinek kedve van az osztályból, azt elviszem pancsolni.

Most sajnos a pancsolós medence épp zárva volt, de szerencsére mindenki tud úszni, ezért a nagymedencével kezdtük. A fiúk leginkább a rajtkőről ugráltak, szaltóztak, az egyetlen lány pedig vízibalettozott. Aztán versenyeztünk is, hátúszásban harmadik, mellúszásban első lettem! Ők még abban is megmérkőztek, ki tud tovább a víz alatt maradni, vagy ki bír a korláton húzódzkodni, a vízben bukfencezni vagy kézen állni. Nagyon ügyes, sportos osztály az enyém!

Van még a strandon egy piciknek való kismedence, ahová a rendkívüli helyzetre való tekintettel a korhatáron bőven túl lévő ötödikeseimet (pardon, most már hatodik!) is beengedték. Hatalmas csata kezdődött, labdákkal dobálták egymást, egymásra vetődtek, birkóztak, hihetetlen mekkora energiával. Én labdáztam is velük, de leginkább a medence széléről néztem őket, jókat nevettem a hatalmas csattanásokon meg eséseken, és közben napoztam, barnultam.

Nem ez volt ám idén az első strandolásom! A gyerekeknek meg pláne. Ők abból a szempontból szerencsések, hogy apjuk a Bakonyban lakik, sokszor jár a Balaton-felvidéken, így többször adódott már alkalmuk megmártózni a Balaton vízében. (Ahol, ha jól belegondolok, én nemhogy idén, de tavaly sem fürödtem.)

Amikor elérkezett a kánikula, akkor a családomnak (jelen esetben a három kisebb lányomnak és a kedvesemnek) meghirdettem egy váci strandolást. Nagy örömmel láttam, hogy a gyerekek milyen jól elvannak vele, különösen Kincső. A nyakába ült, a vállára állt, onnan ugrált, szaltózott. Labdáztak, nekifutásból ugrottak a medencébe. Abszolút biztonsággal mozog a legkisebb is a vízben, egy pillanatra sem kell felügyelni, tökéletesen víz-biztos lett az összes gyerekem végre.

Van ám nekünk otthoni „strandunk” is! Amikor beköszöntött a KV-helyzet, egyáltalán nem volt biztos, hogy nyáron kinyitnak-e egyáltalán a strandok. Ezért addig nyúztak a gyerekek, míg vettem végre egy medencét. Nagycsaládnak valót, nagy átmérőjűt, magas pereműt. Kijelentettem, hogy egy nyáron csak egyszer lesz feltöltve, és a lelkükre kötöttem, hogy ha már ennyi pénzt kiadok rá, viseljék a gondját ők.

Hömhöm, ez igencsak rapszodikusan történik. Főleg Kende érzi magáénak, de ugyebár ő alig van itthon most nyáron, dolgozik, evez, fesztiválozik. Amikor itt jár, megforgatja, klórozza, öli az algákat, ahogy tudja, de a fotón is látható, milyen „szép ződ” színe lett a víznek. Annyit tettem, hogy vettem a nem rá való takaró helyett egy passzentos borítást, így legalább már nem úszkálnak benne rovarok meg falevelek, bár Kende erre a célra összeeszkábált szúnyoghálóból egy keretet, azzal tisztítják a vizet.

A gyerekeim konkrétan fakírok, amikor a jéghideg vízzel töltötték fel, ők már akkor fürödtek benne. Néha ruhástul másztak bele, hülyeségből vagy fogadásból. Van, hogy csak megmártóznak pár percre, aztán már jönnek is ki belőle. Én sokáig hidegnek találtam a vízét, aztán egy kánikulai napon belemerészkedtem végre, és nagyon jól esett. Az ott „élő” krokodilról meg labdáról vagy lecsúsztam, vagy elorozták előlem a gyerekek, tehát minél előbb be kell szereznem egy „fánkot”, amin lágyan lebeghetek a zöld víz felszínén.

Két vízparti esemény történt velünk még a közelmúltban. A párommal kiruccantunk Nagymarosra, ahol megcsodáltuk a túlsó parton a visegrádi fellegvárat, palotaromokat és Salamon-tornyot. Megmártóztunk a Dunában, ami szerinte jéghideg volt (alföldi gyerek), szerintem viszont kellemes hőmérsékletű. A végén brutális iszap-csatába torkollott a fürdés, nemcsak a bőrünk lett full-iszapos, de a hajunk is (én külön iszap-pakolást kaptam a fejemre).

Felfedeztünk itt egy klassz vendéglátóipari egységet, a Piknik Manufaktúrát, ahol többek között kézműves söröket árulnak, én bodzás-mentás-kólás (nem olyan Cola, hanem kóla-cserjéről származó növény!) szörpöt ittam. Jó volt a kikapcs kettesben.

Tudom, hihetetlenül hangzik, de korábban még soha nem jártam a tőlünk mindössze 5 km-re lévő diósjenei tónál. Most ezt is bepótoltam, azaz pótoltuk, a kedvesemmel és Csillaggal. Először jól belaktunk a Mona Lizában: én természetesen négy évszak pizzát ettem, ők rántott sajtot illetve halat, aztán levezetésképpen elsétáltunk a tóig. Fürdeni tilos benne, csakis horgászoknak!

Hogy ez micsoda szépséges vidék! A tó vizén csillogtak a lemenő-félben lévő nap sugarai, susogó nádas, fel-felbukkanó halak, csend és nyugalom, csak néhány stégen voltak pecások. Kiültünk egy üres stégre, és bámultuk a vizet. A Kukac büfében jégkrémet ettünk, a párom meg már azt tervezgette, micsoda halakat fog majd itt, ha a közelbe költözik. 

(Róla, a jelenünkről meg a jövőnkről még mindig nem érzem, hogy írni tudnék. Inkább megéljük minden pillanatát. Persze már érlelődik bennem a téma, és amikor itt lesz az ideje, majd olvashattok erről is.)

A gyerekeim mostantól fogva a szokásos összevisszaságban lesznek itthon, én viszont nyakamba kapom az országot, és elmegyek először a nyugati, majd a keleti csücskébe. Hogy merre jártam Réka útját, és kikkel találkoztam, arról majd beszámolok itt a blogon.

2020. július

Örök lakberendező

Nálam lakberendezésben a tavalyi év volt a csúcs, amikor a bútoraim nagy részét beszereztem. Tudom, hogy hihetetlen, de öt gyerek ellátása mellett a pedagógusi fizetésemből minden hónapban félre tudtam annyit tenni, hogy vegyek egy-egy új bútort vagy lakberendezési tárgyat, és akadt olyan is, amit ajándékba kaptunk. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mennyi mindennel gyarapodtunk ekkor. A teljesség igénye nélkül: piros tűzhely, kettő lóca, öt szék bentre, hat szék kintre, kredenc, komód, könyvespolc, fonott fotelek… A bútorokat többnyire a Lócaportától vettem (ahol törzsvásárlóként már komoly kedvezményben és ingyenes házhoz szállításban részesülök), valamint a Marketplace-n. Emellett sok kis apró kiegészítőt is beszereztem, főként az IKEÁ-ból meg az internetről.

Így nem voltam annyira nehéz helyzetben a tavaszi költözéskor, mert ezeket mind magammal tudtam hozni, így már „csak” néhány bútordarab hiányzott, például a ruhásszekrény. E célra akkor ideiglenesen a régi, kék, festett kredencemet állítottam szolgálatba, amit még a jurtás időkben Nikitől (Görgina) kaptam. Eddig a kamrában állt és különböző üvegeket tároltam benne (befőtt, lekvár, szárított gyógynövény), most azonban ezeket egyelőre a sufniban helyeztem el, a kredencet pedig telepakoltam a személyes holmimmal. Nem volt egy ideális helyzet, eléggé bele kellett passzíroznom a ruháimat pedig igazán nincs belőlük sok, hiszen tudhatjátok, hogy egyik „hobbim” a selejtezés. Az se volt jó, hogy mindent hajtogatni kellett, nem tudtam a hosszú ruháimat, szoknyáimat vállfára akasztani.

Jó ideje keresgéltem a neten ruhásszekrényt, aztán kicsit jegeltem a témát. Egyik nap aztán felébredtem, s megint rámjött a lakberendezhetnék. Marketplace-re fel, Réka! Szinte azon nyomban találtam is kettő szuper szekrényt, mindkettő emberi áron, méghozzá nagyon olcsó, aznapi szállítással. Az egyik pont olyan kétajtós, amilyenről álmodoztam, adta volna magát, hogy emellett teszem le a voksomat. A másik viszont háromajtós. Hmmm, most légy okos, Réka! Kell neked ekkora szekrény? Hogy férne itt el? Nem nyomná el túlságosan a teret? Ráadásul akkor már nem lenne hely mellette a kék, kredenchez pont passzoló, festett fogasnak sem. Viszont a szekrény csodaszép és pont elég nagy ahhoz, hogy minden, de minden holmit elnyeljen a télikabátoktól a táskákig. Dupla akasztós része van, alul pedig tripla fiókja a fehérneműknek. Középen pedig ráadásként egy tükör!

A döntést hirtelen, érzelmi alapon hoztam és nem bántam meg. A háromajtóst választottam! Néhány óra múlva ide is szállították, be is hozták a házba, a helyére, felszerelték az ajtóit, berakták a polcokat. Már csak egy vállfáknak való rúd kellett, mert abból véletlenül rossz méretűt hoztak el, de sebaj, ez itt Nógrád, pikk-pakk sikerült szerezni egyet. Rögvest be is rendeztem, kényelmesen elfért benne mindenem. A régi kék festett kredenc pedig egyelőre kikerült a teraszra a régi kék festett fogassal egyetemben, amit nagy nehezen sikerült csak lecsavaroznom a falról.

A másik komolyabb hiányzó bútordarab az étkezőasztal volt. Egy falubéli hölgytől kaptam rögvest kettőt, igaz kisebb darabokat, egyiket örökbe, másikat kölcsönbe. A barna került bentre, az étkezőbe, a natúr kintre, a teraszra. Már egy ideje motoszkált bennem, hogy be kellene végre szerezni egy nagyobb asztalt, ami körül majdnem úgy elfér a nagycsaládunk, mint az előző házban a nagy, fatömbökből kialakított asztalnál. Nem bírtam magammal, megint a Lócaporta oldalára „tévedtem”. (Sokszor hobbiból csak úgy üldögélek, és gyönyörködöm a bútoraik fotóiban.) És választottam!

Tudom, hogy öt gyerek okán (plusz majd menyek, vők, unokák, ajaj) jobb lett volna egy kétméteres, de itt kisebb a tér, inkább egy szerényebb méretű mellett döntöttem. A meglévő lócákhoz és székekhez abszolút illő az anyaga és a stílusa. Tömörfából van, a lába esztergált, és van egy széles fiókja is. Most már végre egységes, szép és egyben kényelmes is lett az étkezőnk.

Az itteni sötétbarna asztal került ki a teraszra, amiben szintén az esztergált lábakat és a fiókot szeretem.

Az asztal szállítása kicsit húzódott, utólag már látom, hogy szerencsére, mert akkor jöttem rá, hogy a kék fogas helyére kellene egy kisebb, akkor már az új szekrényhez passzoló natúrabb színű darab. Nézegettem az oldalt, gyártanak-e egyáltalán fogast – kalaptartó néven találtam is. Volt ott kisebb és nagyobb, szivecskés, tulipános, de én az ülőbútorokhoz passzoló sásleveles mintájút rendeltem meg. A párom rögvest fel is szerelte, most nyáridőben egyelőre csak az esődzsekik lógnak rajta. És ha már kalaptartó, fel is tettem a tetejére Kende régi kalapját. J

Tudom, hogy furcsa lehet sokaknak, de mi nyáron már a télre készülünk. És nemcsak úgy, hogy eltesszük a zöldségeket, gyümölcsöket, gyógynövényeket, befőzve, szárítva, fagyasztva. Arra is előre kell készülni, hogy elég meleg legyen télen. Egy városi központi fűtéses lakásban, vagy ott, ahol cirkó, konvektor, gázkazán van, ez nem téma, de ahol kályhával fűtenek, ott már bizony gondolni kell a tüzifára. Látom is a faluban, hogy egyre több helyen állnak kint nagy kupacban a rönkök, a tárolókban egymásra rakva a hasábok.

Idén négyszeresen is bebiztosítom magunkat. Tavalyról maradt még az előző háznál szociális tüzifánk, azt felvágattam, felhasogattattam, ideszállíttattam. Egy ideig kupacban állt az előkertben, később szereztem raklapokat, amikből a kislányok rögtön bunkit alkottak. Aztán leraktam őket a kert északkeleti csücskébe, a mogyoróbokrok alá. Egyelőre ez lesz az ideiglenes fatároló, fóliával letakarva. (Később, amikor megveszem a házat, építtetek ide egy faoszlopos, cseréptetős tárolót.) A raklap nemcsak azért jó, mert stabil felületen áll így a fa, hanem azért is, mert alulról szellőzik, nem rohad be. Mikor kedvesem legutóbb itt járt, felpakolta rá az egészet.

Jó is volt az időzítés, mert néhány nappal később megérkezett hozzánk a Börzsöny mélyéről a korábban megrendelt új tűzifa. Szuper minőségű bükk, csontszáraz, jó lesz vele fűteni. Viszont most újabb, még nagyobb halom várakozik a kapunál, újabb raklapokat kell beszereznem, és újabb nagyobb munka vár ránk, hogy az egészet felstócoljuk. Sebaj, megéri, így garantált, hogy télen, a hideg hegyvidéken se fagyjon be a hátsó felünk. A harmadik adag fa elvileg ősszel érkezik, hiszen nagycsaládosként remélhetőleg idén is jogosultak leszünk az önkormányzati tüzelő-támogatásra. A negyedik adag pedig az, amit az előző bérlőtől vettem át; igaz, a hűsebb tavaszi napokon már használtunk belőle, de azért így is van még egy sornyi. Jó meleg lesz a házban, és reményeim szerint jövő érve is marad fánk.

Még egy nagy lépést tettem ahhoz, hogy otthonunk felszereltebb legyen: vettem gépeket és szerszámokat. Tudjátok, nemrégiben lettem egyedülálló, egyedül (azaz a gyerekeivel) élő nő, kb. nulla szerszámkészlettel. Volt egy darab kalapácsom, egy fogóm, és egy csavarhúzóm, minimális szöggel és csavarral, és egy mérőszalag. Ennyi. Egyik nap a párommal beutaztunk Vácra, és a Naszály áruházban beszereztünk pár alap-dolgot. (Tudom, tudom, a Sárga Fogó sokkal menőbb, tele a legprofesszionálisabb eszközökkel, de sajnos a pénztárcámra is kellett gondolnom.) Olyan kézi csavarhúzót vettem, amin cserélgetni lehet a végeket. Lett egy olyan gépem, ami egyszerre csavarbehajtó (és kihúzó) meg fúró is. Vettem hozzá fúrófejeket meg csavarhúzó-végeket, így itthoni szerelésekre tökéletes lesz. (Lásd. kalaptartó-fogas.)

Azt is tudom, mi lesz a következő, elég nagy lépés a lakberendezésben: a tetőtér, a gyerekek birodalma. Eléggé feladja a leckét, mert a tér kicsi, elég nehezen bebútorozható, a gyerekek pedig sokan vannak, elég sok holmival,selejtezni meg, anyjukkal ellentétben, nem szeretnek. A végén egy szépséges alkotásról teszek fel ide fotót, mely Csillag lányom keze ügyességét dicséri. Fogta a régi érettségi tablóképemet, és lerajzolta. Ezt kaptam születésnapomra. Szerintem klassz lett! Újabb dekor a komódomra.

2020. július

Kert - Július közepe

Képriport a kertről:

Nyáron egyik kedvenc tevékenységem a sétálás és közben a gyűjtögetés.

Jártunkban-keltünkben mindig lelünk szép virágokat és értékes gyógynövényeket. 

A virágok a teraszra és a benti étkezőasztalra kerülnek agyagvázába.

Az összegyűjtött illetve kertünkben termő gyógynövényeket csokrokba kötözöm, és fellógatva szárítom. (A képen épp tárkony, oregánó, menta, zsálya és cickafark.)

Amikor már egész jól megszáradtak a teraszon (ez a nyirkos júniusban elég hosszú ideig tartott), akkor lemorzsolom, majd kosarakba teszem őket, és még sokáig szárítom bent a házban, mielőtt végleg befőttesüvegbe zárnám őket.

A borsót mind felszedtem, nálam vége a borsószezonnak.

Tisztára meditatív tevékenység a borsófejtés!

A borsóhelyzet nálunk: a nagyját a gyerekek nyersen leeszegetik a veteményesből, a frissen fejtettből főzök pár adagot, a többit lefagyasztva elrakom télire. 

Sajnos a cseresznyeszezon is véget ért. A lányok gyakorlatilag felköltöztek a fára, úgy ették folyamatosan. Úgy kellett nekik könyörögni, hogy néha nekem is szedjenek 1-1 tálnyit. Mivel rengeteg tavalyi befőttem maradt, idén nem főztem be, csak fagyasztva tettem el.

Ami nálunk málna meg eper terem, az csak csipegetésre elég. málnát helyből szereztünk be, már a fagyasztóban várja a telet. Épp most csináltam belőle isteni gyümölcshabot.

Az egyik veteményesben paradicsom, vörös- és lilahagyma van. Fejessaláta már alig maradt. 

Ebben cukkini, patisszon, jégsaláta, karalábé és karfiol. 

Kíváncsi leszek, hogy a kései palántázás, és még későbbi kiültetés után, ilyen fura időjárás mellett vajon lesz-e nálunk egyáltalán valaha is paradicsomszüret. 

Paprikából esélytelen, hogy teremjen nálunk idén, de hát ugyebár van nekem egy kedvesem, aki mindig hoz nekem. Sárgát, zöldet, pirosat. 

Íme Nógrád és Tengerlegendás találkozása a tálban: fejes- és jégsaláta, spenót meg snidling innen, paprikák amonnan.

A kert most ilyen szépséges virágokkal gyönyörködtet.

Ezek a liliomok is csodaszépek!

A kerítésmentén ilyenek a rózsák.

A középső bokron meg ilyenek. 

A legszebb ágakat lemetszem, hogy bent is szépeket lássunk.

A kiskertekben nyílt levendula szépen virágzik.

Balkonládába is ültettem levendulát. 

Ajándékba is kaptam. A ház tele van levendula-csokrokkal.

A büdöske balkonládában, és a körömvirággal együtt a veteményesek szélén-között is nyílik.

Kedvenc váci kertészeti boltunkból beszereztünk pár új cserepes növényt. 

Ilyenkor minden lány választhat magának egy-egy szépséget. A háttérben látszik, hogy mi nyaralunk is a kertben (sátor, medence).

Nagylányom is ráérzett, hogy nekem ezzel nagy örömöt lehet szerezni: virágot szülinapra Virágtól.

Cserépben nemcsak virág lehet, hanem fűszernövény. Ez itt épp bazsalikom. 

Évzáróra sok kedves tanítványomtól kaptam virágot. Ez a csokor sokáig ékesítette a teraszt.

Bentre pedig ez az aktuális kedvencem. Tudja valaki, hogy hívják? (Mert én nem!)
A vakációban sokat vagyok itthon, és sokat mászkálunk el. Hogy hová, arról majd a következő bejegyzésben írok. 

2020. július