Félév

Lezártuk a félévet, a gyerekek megkapták félévi bizonyítványaikat. Most már nincs ellenőrző, sőt, papíron sem adjuk ki az értesítőket, a szülők a Krétából értesülhetnek az osztályzatokról. Osztályozás… Sose szerettem a címkéket. Van egy nagy kupacnyi gyerek, akiket ötös skála szerint osztályozunk, rakunk csoportokba, hogy ő kitűnő, ő jeles, ő azért jó, hát ő csak amolyan közepeske, ő meg sajnos gyenge. Ha rajtam múlna, én százalékokkal értékelnék, ha mindenképp kellene, mint mondjuk USÁ-ban. Bizonyítvány… Mit bizonyít és főleg kinek?

Általános iskolában végig kitűnő voltam, ötödiket kivéve, amikor testnevelésből négyes lettem egy kézilabda egyes miatt. A sors fura fintora, hogy később kézi-edzésre jártam és bekerültem az iskola csapatába is. Ha Éva néni tudná, hogy AndreJa (mindig így mondta a nevemet) milyen sportos nő lett… De térjünk vissza a bizonyítványomra, amit anyukám, pláne nagymamám mindig rettentő büszkén nézegetett, a jegyeimmel fűnek-fának dicsekedett. Mintha azzal lehetett volna mérni, mennyire vagyok jó és szerethető. Én, a kis Andika, szerethető akartam lenni, hát küzdöttem az ötösökért, bár általánosban annyira nem is kellett küzdenem, mert jó volt a memóriám, a felfogóképességem, így ha az órán odafigyeltem és megcsináltam a házi feladatokat, akkor számomra könnyedén megvolt a kitűnő.

Aztán bekerültem a gimibe, a környék, sőt, az ország egyik legjobb gimnáziumába, az Árpádba, és első (akkor még nem kilencediknek hívtuk) év végére bizony lett kettő hármasom. Emlékeim szerint kémiából és fizikából, úgy, hogy általánosban a fizika még az egyik kedvenc tantárgyam volt, valószínűleg kedvelt igazgatónk, Laci bácsi miatt. Anyukámék nagyon ki voltak akadva a hármasokra, pedig eskü sokat tanultam, néha úgy éreztem, erőmön felül. Negyedik év végére aztán sikerült felküzdenem magamat a jelesek közé, mindössze kettő darab négyesem lett, de vajon megérte-e ez a küzdelem, abban nem vagyok biztos.

Nálunk a félévi bizonyítvány egyik gyerekemnek se lett (se most, se valaha) kitűnő, még csak jeles sem, „csak” jó. Kincső 4,54, Tündér 4,07, Csillag 4,3, Kende 4,18. Sehol egy egyes vagy kettes, viszont kinél kevesebb, kinél több hármas. Kincsőnek 1, Csilunak 2, Kendének 3, Tündérnek 4. Höm-höm. Látszik, hogy nem lesznek matekprofesszorok vagy nyelvészek, az sem sanszos, hogy bármelyikük az orvosi vagy a mérnöki pályát választja majd. Sőt, ahogy elnézem, egyikük sem készül főiskolára vagy egyetemre. Nekem ez egyáltalán nem fontos, tényleg.

Számomra anyaként kettő dolog a lényeg: 1. Olyan hivatást válasszanak maguknak, amit szeretnek, amiben jók, és amivel az embereket segítik, a világot jobbá teszik (persze nem árt, ha ebből azért meg is élnek). Kettő gyerekemnél látok már most nagyon határozott elköteleződést valamely szakma iránt: Kende ács, Kincső pedig cukrász akar lenni. Ezért már most nagyon sokat tesznek, Kende ilyen területen dolgozik, ilyen könyveket olvas, videókat néz, szerszámokat vásárol, Kincső pedig folyamatosan recepteket búj és itthon sütöget. 2. Boldogok legyenek, sikeresek nemcsak a munkájukban, hanem a magánéletükben is. (Virág és Kende is boldog párkapcsolatban él 2 és fél illetve 1 éve.)

Magatartás és szorgalom-jegyek… Vannak szülők, akik számára ez nagyon fontos és kiakadnak, hogy az ő gyerekük miért „csak” négyes, miért nem ötös, és vannak, akinek ez nagyjából tök mindegy. Jól ismerem a gyerekeimet, tudom, hogy közöttük is van dumálósabb, szemtelenebb (K és K), illetve visszahúzódóbb, csendesebb (a többiek). Én nem akadok ki a négyesen, mert tudom, hogy az nem rossz, hanem JÓ, és azt is, hogy magam is nagy cseverészős vagyok, ezért is kaptam életem egyetlen intőjét nyolcadikban: „Andrea az órán sokat fecseg.” J

A félévi bizonyítvány egy évfolyamnak fontos nagyon: a nyolcadikosoknak. Ezek, illetve a hetedik év végi osztályzatok számítanak be a felvételijükbe. Ez az időszak számukra nemcsak azért nehéz, hogy most kell leginkább küzdeniük a jobb jegyekért, de ekkor tartják számukra a nagy megmérettetést, a központi írásbeli felvételit. Január 22-én, szombaton országszerte sok-sok végzős diák adott számot tudásáról különböző középiskolákban magyarból és matekból.

Mint eddig mindegyik gyerekem, Tündér is Abán írta a központit. Közelebb lakó illetve autóval rendelkező családok számára nem olyan nagy etwas leérni 9.30-ra, számunkra ez fél nap utazást jelentett. Előtte már pénteken be kellett vonatoznunk Budapestre, és ott aludtunk Nagymami lakásában. Még így is egy nagyon korai, 6.10-es vonattal kellett másnap mennünk a Déliből, mert a 6.30-as busz 7.40-re ért volna Fehérvárra, ahonnan viszont az abai busz 7.30-kor már elstartol. Éljen a menetrendek összehangolása! (Apropó, tök jó lenne, ha a MÁV meg a Volán ezen a napon nem hétvégi, hanem hétköznapi menetrenddel segítené a vidéki diákokat…)

Az utazásunkat az aznapi cudar időjárás sem könnyítette meg. Már Budapesten elkezdett hullani, majd út közben szakadni a hó, Fehérváron már komoly hó-mennyiség fogadott minket a vasútállomáson. Abát is hótakaró borította, mindeközben brutálisan fújt a szél, és nagyon hideg volt. A buszunk 8 órára ért Abára, a lányom 9.15-kor jutott be a helyi általános iskolába, ahol a felvételit írták. Nagyon átfáztunk az átszállás és a várakozás közben. Két éve Csillag tök betegen felvételizett, most Tündér szétfagyva. Két nagyon szigorú néni állt a kapuban, hatalmuk teljes tudatában, lázmérés, fertőtlenítés, kutyafüle. Hiába kértem őket, hogy legalább az előtérbe hadd álljak be egy kicsit melegedni, hiszen egy és negyed órát álltunk kint a hóviharban, ők hajthatatlanok voltak.

Aztán szerencsére megérkeztek kocsival más ismerős gyerekek szülei és velük együtt fel tudtunk melegedni. Tündér odabent alig tudta a nevét aláírni az átfagyott ujjaival, aztán a felvételi már egész jól ment neki. Tegnap tudta meg az eredményét, jól sikerült neki, az eddigi négy felvételiző gyerekem közül a legjobban. Abszolút látok esélyt, hogy testvéreihez hasonlóan ő is bekerül az Atilla Király Gimnáziumba, ahol február végén azért még egy szóbeli vár ránk (nemcsak rá, hanem rám is, mert ugyebár Abán a szülő is felvételizik).

Az elmúlt hétvégére nemcsak a felvételi jutott, de egy szuper zenei élmény is. Egy olyan koncert, amire kereken két évet vártam. Természetesen: Ákos! Pontosan 2020 januárjában vásároltam meg a jegyet a decemberi Aréna koncertre, aminek az időpontja először 2021 decemberre, majd most januárra változott. Oké, tavaly kettő Ákos-koncerten is voltam, egyik a Budapest Parkban, másik a Műegyetem rakparton, na de egy Aréna, az mégiscsak más! Életemben egyszer voltam az Arénában, természetesen Ákoson, 2012-ben Niki barátnőmmel, ezúttal pedig Barbi barátnőmmel-kolléganőmmel.

Ákosra már pénteken ráhangolódtam úgy, hogy megvettem a novelláskötetét: „Ezt nem lehet megúszni”. Másnap Barbival a Westendben pizzázás jelentette a ráhangolódást. Kukorica, gomba és ananász számomra a tökéletes hármas. Aztán elmetróztunk a Stadionokhoz, ahol az Aréna előtt már hatalmas sor kígyózott. Ennek ellenére nagyon hamar bejutottunk, sok kaput nyitottak meg, gyorsan haladt a tömeg. Hármas ellenőrzésen mentünk keresztül, egyik helyen a védettségit csekkolták, a másikon a jegyet nézték meg, a harmadiknál a táskát, de az én mini övtasimba bele se pillantottak.

Ruhatár után fotózkodtunk „Ákossal”, azaz az életnagyságú fényképével, aztán elfoglaltuk a helyünket az álló rész elején, a kordonnál. Ez nem jelentette rögtön a színpad előtti teret, oda ugyanis a VIP-sek kerültek, ahová viszont a jegy brutál drága volt. Azért elhatároztuk Barbival, hogy egyszer majd spórolunk rá a tanári fizetésünkből, mert tényleg úgy az igazi, ha az ember legelöl tombol. Azért itt se volt rossz, gyűltek az emberek, megtelt a lenti tér és a lelátók is.

Hogy lehet egy koncertet leírni szavakkal? Nagyjából sehogy. Fantasztikus, felemelő, megható, felpörgető, lelket melengető. Elhangzottak legújabb dalok és ősi Bonanzás számok egyaránt. Vendég fellépő volt a szintetizátoros Menczel Gábor a Bonanzából (18 év kihagyás után először színpadon), és énekelt Őry-Kovács Anna, Ákos lánya. Volt Ikon és Fel a szívekkel, Veled utazom meg Test. A tetőpontot számomra a ráadás eleje jelentette, ahol a Monumentum után jött az 1984-es év!!!

A végén Barbival soroltuk, hogy kimaradt az Örvény és az Idelenn idegen, jó lett volna hallani élőben a 101-es szobát vagy a Céget, és basszus, az Induljon a banzájt se játszották… Aztán rájöttünk, hogy Ákosnak olyan hatalmas az életműve, hogy még egy ilyen hosszú Aréna-koncertbe is képtelenség lenne belőle úgy összeválogatni a dalokat, hogy mindenki elégedett legyen.

Mi azért elégedettek voltunk. Az éjszakában troliztunk a döbbenetesen megváltozott Városliget mellett (feleannyi fa és kétszer annyi lámpa, teljesen tájidegen Néprajzi Múzeum), és egy utastól megkaptuk, hogy olyanok vagyunk, mint két egyetemista bölcsész. Hazaérve a félévzárás és a koncert után hullafáradt voltam, a hangomból nem maradt semmi, de úgy érzem: megérte!

Otthonra pedig vettem egy fürdőszoba-szekrényt. Lassan két éve, hogy ebben a házban élünk, de a fürdőben eddig nem volt szekrény. A holmikat a földön tároltuk különböző kosarakban és dobozokban. Ennek vége: megérkezett Berkenyéről egy csinos kis szekrényke, épphogy be tudtuk passzírozni a kád és a fal közé. Fiókjaiba belefért minden, végre itt is rendezettebb a tér.

Nemsokára itt a február, és hiába a sötét reggelek, azért hosszabbak a nappalok, hiába a fagyos éjszakák és lejegesedett utak, azért hangosabban csicseregnek a madarak. Nyílik a tér, gondolataimban egyre többet szerepel a kinti világ, agyalok rajta, milyen munkálatokat végezzünk a kertben, tervezem, milyen legyen a veteményes.

Ti ezt mind úgyis megtudjátok, ha továbbra is olvassátok „Réka útjá”-t…

2022. január

U.i.: Kende 73 ponttal megcsinálta a Kresz-vizsgát! Nemsokára elkezd vezetni, és reményeink szerint hamarosan meglesz a jogosítványa. Nagyon büszke vagyok rá, és arra is, hogy ragaszkodott hozzá: ezt az egészet mind a saját maga által megkeresett pénzből fizesse!

Tél közepe

Január 16. van, túllendültünk a holtponton! Igazából ez már a Téli napfordulókor megtörtént, mert onnantól fogva rövidülnek az éjszakák és hosszabbodnak a nappalok. Ez talán mostanában kezd érzékelhetővé válni azok számára, akik figyelik a természetet. Reggel még sötétben ébred az ember, de délután mintha már később menne le a nap, és odébb bukik le a látóhatáron, mint decemberben.

Múltkor már írtam, hogy pozitív irányba változott a kapcsolatom a gyerekekkel. Nem mintha eddig olyan hű de nagyon rossz lett volna, de azért akadt feszültség és konfliktus bőven. Bevallom, erről én is tehetek. Sajnos sokszor inkább a negatívumokat láttam meg bennük, ahelyett, hogy a pozitívumokra koncentráltam volna. Több volt a szidás, mint a dicséret. Nemrég viszont láttam olyan példát, ami motivál a változásra. És tényleg, azóta kicsit más a hozzáállásom, ha pedig az anya másképp áll a gyerekekhez, akkor ez a változás vice versa érvényes. Elmondhatom, hogy jóval nyugisabb és békésebb most az élet itthon. Megint érvényesült a szabály: „Légy te magad a változás, amit látni akarsz a világban.”

Más területeken egyébként eléggé hullámzó volt ez a hét számomra, voltak benne feszültségek, bosszankodások életem több különböző területén, többször frusztráltnak és tehetetlennek éreztem magam, mint mindig, ha valamiben korlátozni akarnak. De most is, mint mindig, ha jön egy tiltás vagy egy szabály, bennem az első düh és elkeseredés után mindig azt a reakciót váltja ki, hogy megnézem, hogy tudom megoldani a helyzetet. 

Szerencsére nem vagyok az a feladós, beletörődős típus, bár ahogy érezhetően idősödöm, és a korábbi lázadó Réka kicsit megszelídülni látszik azért. Mostanság inkább kevésbé látványosan igyekszem megoldásokat, sokszor kiskapukat találni bizonyos helyzetekre, problémákra. És csöppet sem érzem úgy, hogy ezzel megalkuvó lennék. Aki meg így gondolja, tegye csak, mindenkinek szíve joga azt gondolnia magában, amit csak akar. Ismeritek a mondást? Egyszer megkérdezték Arisztotelészt: „Téged nem zavar, hogy mindenfélét beszélnek a hátad mögött?” „Ha nem vagyok ott, tőlem meg is verhetnek.” J

A „kis”lányok rég látták almáskerti barátjukat, Tibit. A héten átjött hozzánk, hogy boldog új évet kívánjon, valamint elhívja a barátait egy kis sétára. Már korábban is voltak együtt a várban. Most ismét a romokon mászkáltak, hülyéskedtek, jól érezték magukat együtt.

Befagyott végre a nógrádi tó jege, korcsolyáztunk hát rajta egyet. Már korábban írtam, hogy vettem magamnak egy új korcsolyát. Eddig azt használtam, amit még kamaszkoromban kaptam. Kislányként egy klasszikus fehér műkorcsolyám volt, amivel az óbudai kis pályán gyakorolgattam. Gimisként, mikor a barátaimmal már a műjégre kezdtünk el rendszeresen járni, anyukám egy fekete Dinamo hokikorit vett nekem, ami aztán évtizedekig kiszolgált. Például mikor Budatétényben laktunk, befagyott a Hárosi Duna-ág, ott korcsolyáztunk, a szánkót meg a kutya elé fogtuk, úgy húzattuk magunkat a jégen.

Utoljára a 4 vagy 5 éve korcsolyáztam itt a tavon, akkor már kölcsönkorival, ugyanis az enyém valamelyik költözés során szőrén-szálán eltűnt, a görkorimmal egyetemben. L Évek óta halogattam a korcsolyavásárlást, lehet azért is, meg valami egyedit kerestem. Nem akartam fehér műt, de fekete hokit sem. Aztán egyszer a Decathlonban megláttam ezt a csodát. Szürkés-drappos, mintás és bélelt, fűzős is, tépőzáras is, csatos is. Szerelem volt első látásra. Jól is tartja a lábat, jól is siklik a jégen.

Szeretem az anyaságban, hogy az én életem néha visszaköszön a gyerekeimében, pl. zenei ízlés, korabeli divat, stb. Most a korcsolyázás és a műjég ismétlődik. Kincső épp ebben a pillanatban érkezett meg a Városligetbe a barátnőivel, hogy ott korcsolyázzanak egy jót. Mi meg majd innentől fogva Berkenyén fogunk…

Örülök, hogy az utóbbi időben több olyan férfiember is van az életünkben, aki a lányaim számára mintát jelent (ha már az apjukkal alig találkoznak…) 

Ha már kaja-téma, van ugyebár a családunkban egy már nem is annyira kicsinyke leánygyermek, aki cukrásznak készül. Hetente legalább egyszer, de inkább többször kinéz egy-egy receptet a szakácskönyvből vagy a netről, és összedob valami finom édességet. Legutóbb őzgerinc-formában sütött piskótát, amit csoki-mázzal borított be. Isteni volt, komolyan!

Ugyanez a már nem is annyira kicsiny leánygyermek az angol-versenyek egyik lelkes résztvevője is. Az osztályukból 15-en (!!!) jelentkeztek erre az online versenyre, én meg lelkesen mentorálom őket. A feladatlapokon kívül mindig kapnak projektet is; múltkor erdei képet kellett készíteniük, most, mivel a közlekedés volt a téma, jelzőtáblákat meg mini-várost. Szerintem tök jó, hogy nemcsak tudásukat bővítik, hanem kreativitásukat is fejlesztik, emellett szuper közösségépítő is ez az egész.

Már írtam arról, hogy ugyan idén is folytatom a Réka Tourt, de beindítom a Réka Nyitott Kapuk sorozatot is. Ez azt jelenti, hogy havonta egy-egy szombaton nyílt napot tartok Nógrádon. Terveztem én ezt egy ideje, de a végső lökést a B-terves Simple csoport adta. Többször írok oda Almáskertről meg a vidéki életről, és egyre többen írnak nekem, kérdezgetnek az életmódról, a közösségről. Azt mondtam, minek erről mindenkinek külön-külön írogatni? Keressék fel a blogot, és ha felkeltettem az érdeklődésüket, akkor jöjjenek el hozzám, nézzék meg a falut, a kertet, a házat a saját szemükkel, és beszélgessenek velem élőben, ne csak virtuálisan.

Az első nyílt napot tegnap tartottam, 13 fő részvételével. Lementem eléjük a vasútállomáshoz-parkolóhoz; néhányan autóval jöttek, a többség pedig a kis piros vonattal. A vicc, hogy miközben épp a vasútállomáson várakoztam, láttam, hogy Misa bácsi (Hesz Mihály olimpiai bajnok, iskolánk névadója) lájkolta és követni kezdte a Réka útja oldalt. J Először sétára invitáltam a csapatot, bejártuk együtt Nógrád fontosabb részeit. A Csurgónál többen töltöttek forrásvizet az üvegeikbe.

Megmutattam nekik a Kápolnát, a bevállalósabbak felmentek a keresztekhez is a Kálvária-dombra. Lefelé menet készült néhány fotó, hol a Várheggyel, hol a Börzsönnyel a háttérben.

Megcsodáltuk a befagyott tavat, azaz a Morgó-pataki víztározót. (Egyesek szerint Mérges, Haragos vagy Dühös patak J ) Felkaptattunk a Fekete-parton, majd elkanyarodtunk Béla Bácsi felé. A Vár Vendéglő sajnos megint zárva volt, ellenben Zoli bódéját nyitva találtuk a parkolóban, vettek is tőle többen kürtös kalácsot, köztük én is a szokásos diósat.

Ezután a Várba gyalogoltunk fel, ki a hosszabb, köves, lankásabb, ki pedig a rövidebb, meredekebb, földes úton (én természetesen az utóbbin). Felérve gyönyörködtünk nyugaton a Börzsöny, keleten pedig a Naszály látványában.

Innen leintegettem Kincsőnek, aki a Flórián parkból integetett nekem fel. Ő itt meg is várt minket, előtte megnéztük az evangélikus, utána pedig a katolikus templomot. Innen a felső úton közelítettük meg Almáskertet. 

Nálam a társaság fele az étkező-részben telepedett le, a másik fele a nappaliban. Kipakolták az ételeket-italokat, aztán mindenki evett-ivott, ami jól esett. Ezt hívom én bőség-asztalnak, a női körökön is ez a bevett szokás. Evés közben sokat beszélgettünk helykeresésről, telkekről, házakról, a vidéki élet szépségeiről és nehézségeiről, Nógrád és környéke helyzetéről, közösségéről.

Még világosban felkerekedtünk egy újabb, kisebb sétára, mely során Almáskertet jártuk be. A réten búcsúztunk el egymástól. Pozitív visszajelzéseket kaptam a résztvevőktől utána, ami megerősített abban, hogy jó, amit csinálok. Hogy ki jön ténylegesen ide lakni, az igazából mellékes is. A lényeg, hogy felkeltettem mások érdeklődését a vidéki, egyszerűbb, természetes élet, illetve e csodás vidék felé.

U.i.:

Rájöttem, hogy ígértem nektek, de végül elfelejtettem lerántani a leplet a lányaim titkos küldetéséről! Most megteszem. Ők voltak a titkos adventi manók! Az Advent során minden napra készítettek egy-egy ünnepi képeslapot. Minden nap a falu más-más részére mentek és bedobták valakinek a postaládájába. Annyit javasoltam nekik, hogy direkt olyan házakat válasszanak, ahol nem tudják, kik laknak, hogy ismeretleneket örvendeztessenek meg. Amikor többen beírtak a Nógrádi fb-csoportba, sőt, berakták a kapott képeslapok fotóit is, érdeklődve, hogy vajon ki lehet, aki a kedves meglepetést szerezte, nagyon vissza kellett fognom magamat, hogy ne áruljam el őket. Csak mosolyogtam magamban, hogy a gyermekeim 24 napon át örömöt okoztak az embereknek. És ez nagyon jó!

2022. január

(Érdekes, máskor mindig olyan nehezen áll rá a kezem az új évben az új dátumra, de valahogy ez a 2022 lazán jön…)

(Képet kölcsönöztem Vallyon Krisztától és Törő Lászlótól.)

Új Év

Múltkor olvastam, hogy az emberek legkevésbé kedvelt hónapja a január. Mert hogy akkor nem történik igazából semmi sem. Vége a decembernek a maga varázslatával, izgalmával, nem jön se Mikulás, se Jézuska, nincs se szaloncukor, se bejgli. Nincs mit várni úgy, mint adventkor, csak majd a tavaszt, de az ilyenkor még rettentő távolinak tűnik, még akkor is, ha néha az időjárás, úgy, mint Szilveszterkor, alkalmanként tavasziasra változik.

Tök unalmas az egész január, mondják. Visszatér az ember a mindennapi rutinjához, korai kelés, robotolás a munkahelyen, sötétben ébredés, sötétben érkezés, hideg, fagy, köd, nyirkos idő. Lelkileg pedig: fásultság, életuntság, fáradtság, depis állapotok. Szörnyű hónap. Csakúgy, mint az emberek többségénél (és Garfield-nál) a hétfő, ami a legutáltabb nap úgy általánosságban.

Én ezzel nagyon nem értek egyet. Képzeljétek, hogy én olyan fura egyed vagyok, hogy kedvelem a januárt is, a hétfőt is. Számomra ugyanis mindkettő az újrakezdés ígéretét rejti magában. Hogy milyen újra kezdések, változások történtek, történnek nálam, nálunk? Erről szól ez az írás.

Voltam a legnagyobb lányoméknál látogatóban. Rég beszélgettem vele kettesben, mert általában csak nagyobb családi eseményekkor találkozunk. Büszke vagyok rá, hogy van munkája, amit szeret, és viszonylag normális fizetése. Van egy párja, akit szeret, és akit én is kedvelek. (Igazából elhatároztam, hogy bárkit is választanak társul a gyerekeim, elfogadom az illetőt, hiszen az ő életük, az ő érzéseik, az ő döntésük.) A lakás, amit bérelnek, nagyon szuper. Nem igazán az én stílusom, ellenben nagyon kedves és otthonos. Minden csupa fehér és modern. Mielőtt beköltöztek, a tulaj padlótól plafonig felújította az egészet, zsír újak a burkolatok, gépek, beépített bútorok. A fiatalok is vettek ide bútorokat, szépen alakítják a teret és az életüket. Úgy látom, jól megvannak, jól boldogulna, egy anya ennél többet mit kívánhat?

Elmondhatom, hogy büszke anya vagyok! Bár az én gyerekeim nem számítanak él-tanulónak, az anyjukkal ellentétben, nem mentek/mennek egyetemre, úgy mint én, ellenben az életben már most nagyon jól megállják, vagy meg fogják állni a helyüket. Ennek mondjuk ellentmond, hogy Kende kapásból felmondta a másodfokú egyenlet megoldó-képletét, amelyre ugyebár minden embernek „rettentő” nagy szüksége van a mindennapokban. J Készülnek a jogosítványra, és vidékiként is szuperül közlekednek Budapesten. Dolgoznak az iskolai szünetekben, amivel szép summát keresnek. Bármit megfőznek, amit szeretnének, és ha gondolnak egyet, finom sütit sütnek. Bútort szerelnek, fát pakolnak, kertet rendeznek. Kende már most tervezi, milyen fatárolót fog ide építeni tavasszal, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron együtt kifestjük az egész házat.

Úgy érzem egyébként, hogy összességében a gyerekeimmel való kapcsolatom, illetve a testvérek közötti viszonyok is megváltoztak. Oké, néha most is úgy nyúzzák egymást, hogy a visításuk a kert legvégéből hallatszódik. Továbbra is gyilkolásszák egymást poénból, néha a földre gyűrik egymást, máskor a tesójuk hátára pattannak, és azért mennek a piszkálódások is. De sokkal kevesebb az indulatos kiabálás, a komolyabb konfliktus. Tegnap itthon volt az ötből négy gyerek, ültem lent a kanapén egy könyvvel a kezemben, és örömmel, megnyugodva tapasztaltam, hogy fent mindenki csendben elvan, olvasnak, tanulnak. Béke volt és nyugalom. (Amíg kicsik a gyerekek, addig a túlzott csend mindig gyanús.)

Az emeleten amúgy is változások történtek nálunk. Mivel lent nagyjából be van bútorozva a nappali-étkező-előszoba, a konyha és a fürdő felújítása pedig anyagi okok miatt még várat magára, úgy gondoltam, dobjuk fel kicsit a gyerekek birodalmát, a tetőteret. Ennek az adott apropót, hogy felkerült oda egy tévé. Na, most hördül fel az olvasóim nagy része! Ez a Réka nagyon gáz! Hirdeti a természetes életet, aztán szép lassan teljesen visszatér a civilizációba. Nem elég, hogy megújíttatja a jogosítványát, okos-telefont használ, még tévéje is lett? Hát igen, kb. 15 éve, hogy ezt a készüléket sok mással (pl. mikró) egyetemben száműztük az életünkből. Most viszont, némileg másképp, visszatért.

Ennek története, hogy a gyerekek kapták karácsonyra (meg egy kupac édességet), hadd éljék át a filmnézés élményét itthon. És hogy tisztázzam a dolgokat: ez igazából nem tévé. Tehát adás nem megy rajta, csak Netflixet meg YouTube-ot és hasonlókat tudnak majd rajta nézni a gyerekek. A kérdés az volt, hová tegyük. Először ideiglenesen Kincső komódjára helyeztük, de aztán vettem egy üveges-polcos TV-állványt. Mire négyen felpasszíroztuk ide, az nem volt semmi mutatvány, a keskeny, meredek, kanyarodó lépcsőn, de végül sikerült. Ez is natúr fa, mint az összes bútor a házban, jól illik hát ide stílusban.

Másik új bútor a tetőtérben az ágy. Amikor Kende hazajön, akkor úgy aludtak eddig, hogy ő Kincső ágyán, a húga meg szivacson a földön. Ennek a helyzetnek vége, vásároltam egy franciaágyat. Szintén natúr, fenyő. Kincső és Kende rakta össze. Így egymás mellett is kényelmesen elférnek majd, ha a fiam nagy ritkán hazalátogat. Még mielőtt valaki azt hinné, milliomos vagyok: mindkét bútor használt, a Marketplace-ről. Ráadásul az ágyhoz egyelőre matrac nem tartozik, ideiglenesen a két régi szivacsot tették rá a keretre-rácsra, egyfajta „kanapét” varázsolva így belőle. Mivel úgy gondolom, a matracnál nagyon fontos, hogy jó minőségű legyen (pl. kókusz vagy zsákrugós), ezért arra még spórolok egy kicsit. Ezt némileg önös érdekből is teszem, hiszen előbb-utóbb az a szoba lesz az én hálószobám, az az ágy az én ágyam. Végre nem kihúzható kanapén fogok aludni, süppedős szivacson, hanem franciaágyon, egészséges matracon.

Egy másik gép is beköltözött a házunkba. Apukáméktól ugyanis egy aszalógépet kaptam karácsonyra. Korábban eszembe se jutott volna ilyen, hiszen az előző házban a csikótűzhely fölött, kereten aszaltam a gyümölcsöket. Amióta ebben a házban élünk, tény, hogy csak a nyári időszakban tudok normálisan aszalni, amikor a kereteket a teraszra helyezem, ott meleg van és jár a levegő. Az itteni cserépkályha búbja fölé nem fér keret, így igazából én már fel is adtam, hogy az ősztől tavaszig tartó időszakban bármit is aszaljak, na de most! Még nem izzítottam be, de nagyon kíváncsi vagyok, mit tud. Akinek van tapasztalata vele, megírhatná nekem.

A fentebb említett jogosítványnak egyébként egyszer már hasznát is vettem. Amikor kézhez kaptam a friss, ropogós kártyát, arra gondoltam, hogy először majd szépen kint a földeken gyakorolok, újra rutint szerzek, és majd csak utána merészkedek a forgalomba. Aha, álmodik a királylány. J Egy héttel ezelőtt ugyanis vezettem! Rendesen, közúton. Aki ismer, az tudja, hogy nekem ez mekkora évtizedes para megszüntetése, milyen sok belém rögzült félelem leküzdése.

A dolog amúgy kényszerhelyzetből született. Elhatároztuk ugyanis, hogy étteremben fogunk enni. Vittünk pár gyereket is. Ám mindenki kedvencét, Béla bácsi Vár Vendéglőjét zárva találtuk. A szomszédos Zen Teraszban pedig csak inni lehetett, enni nem, mivel a „magánéleti problémákkal küzdő” szakács aznap úgy döntött, nem megy be dolgozni. Akkor menjünk át Diósjenőre, a Mona Lisába. Oké, de ki vezet? Volt, aki már sörözött, volt, aki tudott vezetni, de nem volt jogsija. Rám szegeződött minden tekintet. J Én voltam az egyetlen nem sörözött, jogosítvánnyal rendelkező ember a csapatban.

Mentünk, jöttünk, túléltük. Kicsit (nagyon) féltem, de segítést, támogatást éreztem. Végre nem azt kellett hallgatnom, hogy én mennyire egy béna vagyok. L A rutin megvolt, a kocsi fura, egész más, mint amihez szoktam. Az utoljára látott 4 sebesség helyett 5, a rükverc jobb alul helyett bal felül, benzines helyett diesel, a pedálra csak picit kellett lépni, nem nyomni ezerrel, a kormányt lágyan tekerni, nem izomból. Aki rendszeresen vezet, az most biztos jókat kacag rajtam, de tudni kell, hogy utoljára 11 éve vezettem, azelőtt se sokat, inkább csak pár kilométeres távokat, lájtos forgalomban. Szóval van még mit gyakorolnom, fejlődnöm, de az első lépést megtettem.

Januári megújulás még, hogy a téli szünetbeli némi lazulás után (torna kb. kétnaponta) a sport újra nagyobb szerepet játszik az életemben. Minden reggel tornázom, újrakezdődött a jóga, és végre ismét beindult a tanár-diák kosáredzés. Ha már nem fagy, mert itt ma épp mínusz 8 fok volt reggel, akkor nekiindulok futni is, mert már nagyon hiányzik ez a mozgásforma. Addig is a reggeli gyakorlataim mellé még beiktattam egy kis aerobic-ot, helyben-futást, ugrálást.

Ja: az út is némileg megújult a házunk előtt.

2022. január