Olaszország 2.

A nagy munkálatok közepette teljesen elfeledkeztem arról, hogy a korábban elkezdett olaszországi beszámolómat nem fejeztem be. Most folytatom a kalandokat az Aosta-völgyből indulva.

Itt a város szélén sátrat vertünk a Mont Blanc kempingben, ahol a recepciós srác apjáról kiderült: valaha Diósgyőrött dolgozott, és Miskolcon élt… A zúgó folyó és vízi-erőmű ellenére a három közül ez volt a leghangulatosabb kempingünk.

Késő délután elmentünk korzózni a főutcára – ahol Zoli szerint drága a pizza, pazarlás itt vacsorázni. Még ekkor is rekkenő hőség volt, de mi azért hősiesen végigjártuk a belvárost, egészen Augustus diadalívéig. A végére csak jutott olasz pizza is (annyira nem volt finom, mint amire számítottam), és olasz fagyi is (ez viszont isteni).

Talán az ez utáni napot nevezhetném a nyaralásunk csúcspontjának. Kora reggel indultunk, és hosszú, kanyargós szerpentinúton felautóztunk egy magas hegynek az oldalába, Pilába. Itt ért az első nagy élmény, hogy a távolból megpillanthattam a Mont Blanc hó borította csúcsát.

Itt egy felvonóra ültünk, hogy azzal kerüljünk még magasabbra. Olyasmi volt, mint a budapesti libegő, azzal az extrával, hogy biciklit is lehetett szállítani. Ez volt a második nagy szám: hogy ez a felvonó egy DH-versenypálya fölött haladt. A DH downhillt jelent, azaz olyan hegyi kerékpárosokat, akiknek az a mániája, hogy felmennek egy hegyre, majd onnan meredek, kanyargós lejtőkön gurulnak lefelé. Miközben mi fent ücsörögtünk és csodáltuk a tájat, ők alattunk száguldoztak - szuper élmény volt.

Odafönt meg aztán a harmadik csoda: kristálytiszta, smaragdszínű tengerszemtől indultunk, aminek jéghideg vizébe épphogy csak belemártottam a lábamat. Itt még havat is találtunk, pedig júliust mutatott a naptár. Friss világoszöld volt a fű, sötétzöldek a fenyvesek.

A tótól meredek úton haladtunk egyre feljebb a hegy oldalában, a túloldalon pedig egyre jobban kibontakoztak az Alpok vonulatai. Láttuk a Monte Rosát és a Matterhornt is, de persze a legdöbbenetesebb a Mont Blanc látványa volt. Mesés panoráma tárult elénk, amit hosszasan csodáltunk.

Másnap áttettük székhelyünket a tengerpartra. Az olasz csizma nyugati oldalát céloztuk meg, hogy Toscánát is bejárhassuk kicsit. Genovát elhagyva egy hangulatos parti városkában pillantottuk meg először a (Ligúr-)tengert. Itt még csak gyönyörködtünk benne és elnyaltunk egy újabb fagyit (Gelato Italiano), hiszen hosszú út várt még ránk Carraráig.

Egy nagy és zsúfolt nemzetközi kempingben állítottuk fel a sátrakat, és este még hangulatos sétát tettünk a parton a naplementében. 

Mi Zolival másnap direkt hajnalban keltünk, hogy megnézhessük a napfelkeltét is a tengernél, és meg is mártózhassunk a vízben. Akkor még kihalt és csendes volt a part.

Aznapra egy nagy körutazást terveztünk. Lucca városában indítottunk. Ez egy fallal körülvett hangulatos városka, ami még őrzi reneszánszkori jellegét, macskaköves utcácskáit. Fő attrakciója a kör alakú főtér, az Amfiteátrum tér.

Ezután az Ördög hídját kerestük fel, ami valójában a Magdaléna hídja névre hallgat, de a legendája mégiscsak a pokol patásához köti. Ez a legrégebbi középkori kőhíd a környéken, melynek érdekessége a félkörív alakzat, s emiatt a híd furcsa meredeksége.

Utána egy kolostort kerestünk fel Toscana szívében, hegybe vájt sziklakápolnával.

A Carrara szóról gondolom sokaknak a márvány jut eszébe. Nos, mi itt óriási márványtömböket láttunk hamisítatlan bányában, amit már jó ideje nem használnak. Gondoltuk, jó lenne a hónunk alá csapnunk egy kis darabot, és hazahozni emlékbe…

Hazafelé a szerpentinek kuszaságába sikerült belebonyolódnunk – jó időre eltévedtünk. Cserébe láttunk kövekre épült kisvárosokat, és párába burkolózó hegycsúcsokat.

A nemzetközi kemping egyetlen előnyét akkor élveztük, amikor belecsöppentünk egy retro-buliba. Mi voltunk a diszkó-királynők: Csilla Csepregi Évának, én Szűcs Judithnak öltözve. Ott roptuk a nosztalgiázó turisták között a 70-es, 80-a évek slágereire, miközben a fiúk jókat mulattak rajtunk.

Az utolsó nap a tengeré és a fürdésé volt. Ragyogó napsütés, homokos part – és elképesztő zsúfoltság. Az elmaradhatatlan fekete árusokkal, akik mind „eredeti” Ray Ban napszemüveget és Rolex órát árultak, a nők pedig afrofonásokat készítettek. A magashegyekben megszerzett barnaságom itt csokiszínné változott.

Hazafelé úton életem egyik lebrutálisabb viharába keveredtünk. Az ég szó szerint koromfeketévé változott, villámok cikáztak rajta, és mintha dézsából öntötték volna az esőt. Így könnyű szívvel búcsúztunk el Olaszországtól, és tértünk haza Magyarországra, a hétköznapokba.

2018. szeptember

Olaszország 1. – Hegymászás

Arról volt szó, hogy el se megyünk… Bővítjük a házat, itt a sok befőznivaló, voltunk már Everness-en, megyünk majd Fezen-re, inkább maradjunk itthon, és ő építse a falakat, én meg keverjem a lekvárt.

De őt hívták úgymond túravezetőnek, egyedül nem akart menni, menjek vele én is, és próbáljam meg életem első 4000-es csúcsát. Én? Totál edzés nélkül, úgy, hogy kiránduláson nem voltunk előtte, sőt, idén igazából egyszer sem, és a szokásos reggeli tornáim is megritkultak. Huh… Ráadásul valami nyavalya elkapta Zolit az utolsó pillanatban.

Az úgy volt, hogy két kisbusszal megyünk. Aztán úgy, hogy nyolcan egy kisbusszal. Egy pár 1-2 héttel az indulás előtt mondta le, egy nő 2 nappal előtte, egy másik aznap (!!!) reggel. Autóval indultunk útnak, két baráti pár, és nem bántuk meg, hogy így lett. Megtaláltuk a közös nevezőt a programokban, abszolút tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, még ahhoz a fergeteges sebességhez is, ahogyan ők ketten ki- illetve bepakoltak, sátrat állítottak, reggeliztek…

Éjszaka robogtunk át Ausztrián, és Olaszország északi részén, aminek a nagy részét kómás állapotban végigaludtam. Reggelre értünk a Garda-tóhoz, ahol eredetileg csak rövid pihenőt akartunk tartani, de a tó rabul ejtett minket. 

3 éve már jártunk itt, igaz, pont az ellenkező oldalán, méghozzá életem első via ferratáján. Most az északi helyett a déli vidéken sétálgattunk, méghozzá behatóbban Sirmionéban, ahol az ódon városrészben egy vár is állt. 

Kellemesen meleg volt, sütött a nap, jó volt ráhangolódni arra, hogy most nyaralunk. Sok vízimadarat csodáltunk meg: sirály, kócsag, szárcsa, kacsák, stb.

Ezután még hosszú autósút várt ránk, melynek vége az Aosta-völgy volt, pontosabban egy innen dél felé leágazó kisebb, szűkebb völgy, ahol a három kemping-lehetőség közül a Gran Paradiso-ról elnevezett lett a kiválasztott. Ennek oka: hangulatos faházak, fenyőfák, sziklákról lezúduló vízesések, és a sátrunktól pár méterre zubogó hegyi patak.

Másnap indultunk útnak, 1900 méter magasból. Nagy pakk, ami sok olyasmit rejtett, amivel még soha nem volt dolgom, pl. hágóvas, jégcsákány. 

Nehéz zsák a hátunkon, túrabot a kezünkben. A tervezett szint 800, életem első hegymászásának kb. a fele. Mégis sokkal, de sokkal nehezebben ment!

Az ok valószínűleg a felkészületlenség, a nagyobb teher a hátamon, meg a magasabb hegy. Vánszorogtam, mint egy csiga, megálltam 5 percenként szusszanni. Mindenféle hülye testi tüneteim is lettek, szédülés, hányinger, ha fújtam az orromat, vér jött belőle, meg ilyenek.

Aztán persze sikerült felszenvednem magamat a menedékházig, így végül is megdőlt a saját magassági rekordom, ami eddig 2550 volt (Júliai Alpok): 2735 (Victor Emmanuel menedékház). Ami furcsa, hogy a borzasztóan lassúnak tűnő tempóm nem is volt olyan gáz, abszolút tartottam a legalább 200 méter szint per órát.

A menedékház tele volt szupermenőnek tűnő hegymászókkal: mindenféle mászó-kütyük, napcserzett arcok, kigyúrt testek, stb. Kisgyerekek suhantak lazán, nyugdíjasok érkeztek könnyedén, nők menőztek sportosan, izmosan. Őket látva és a felmászásomat átélve döntöttem úgy, hogy lemondok a másnapi csúcsmászásról.

A társalgó-étkező estére megtelt rengeteg, különböző országból származó túrázóval. Tetszett a kiírás a pultnál: „Nálunk nincs wifi, beszélgessetek inkább egymással!” Így is volt, beszélgettünk meg jót ettünk: zöldségleves (isteni!), (hús) krumplival és karamellapuding volt a vacsora-menü.

Korán feküdtünk le az emeletes priccsekre, mert másnap korán szólt az ébresztő. Négytagú csapatunkból hárman hajnali 3-kor indultak útnak. Én ott maradtam a tömegszálláson, időm nagy részét alvással és napozással töltve. Arra nem számítottam, hogy a magashegyi nap tényleg ennyire tűz, így délutánra már csokibarna lett az arcom és a karom. Az ajkam pedig úgy megégett, hogy utána több mint egy hétig volt hólyagosra felduzzadva.

A magashegyekben nem túl sok a növény és az állat. Eleinte még láttunk fenyőfákat, ahol madarak csicseregtek, aztán már alpesi rétek következtek, színes virágokkal, végül csak a kopár sziklák maradtak. Hegyi kecskéket nem láttunk, mormotafüttyöt viszont sokszor hallottunk. Aztán végre meg is láttuk ezt a nagyon cuki rágcsálót, de a legjobb akkor történt, mikor épp kinéztem a szállás üvegajtaján, és ott szimatolt egy mormota tőlem pár méterre a kinti asztal alatt. Gondolom a morzsákat kereste, megszokhatta, hogy ahol emberek vannak, ott kaja is akad. Amúgy még a kabócákból volt rengeteg, csak úgy zengett a környék a ciripelésüktől.

Meglepődtem, amikor Zoli korán visszatér. Belázasodott, és nagyon vacakul érezte magát. Felkísérte hát barátainkat a gleccserig (3100 m), ott oktatást tartott nekik a hágóvas és a jégcsákány használatáról, majd visszaindult, ők pedig meg sem álltak 3400 méterig. Tehát végül is a Gran Paradiso-t egyikünk se mászta meg (Zoli már járt fent jóval korábban), de senki se bánta, hogy így alakult.

A lefelé út maga lett a könnyed sétagalopp. Semmi bajom nem volt, kirobbanó erőben éreztem magamat, gyönyörködtem végre az út menti tájban, amiben felfelé képtelen voltam. 

Hamar lejutottunk, és délutánra le is autóztunk az Aosta melletti Mont Blanc kempingbe. A névválasztás nem véletlen, és a következő bejegyzésemből majd azt is meg fogjátok tudni, hogy miért.

2018. augusztus