Őszi szünet előtt

Nemcsak a jóga-órák beindulása volt az újdonság az őszi szünet előtti napokban-hetekben. Az október telis-tele volt jobbnál jobb programokkal, melyek összehozták az osztály- és iskola-közösséget, tágították a gyerekek horizontját.

Állatok világnapja. A programokat a DÖK (diák-önkormányzat) szervezte, melynek összekötő-tanára én vagyok. Erre a világnapra kettő módon is előkészültünk. Egyrészt fotópályázatot hirdettünk „Én és a háziállatom” címmel. A gyerekek megkérték a szüleiket, hogy fényképezzék le őket kis (vagy éppen nagy) kedvencükkel. Másrészt plakátokat is kellett a diákoknak készíteniük. Minden osztály kapott egy-egy témát, mint pl. vízi állatok, a sivatag élővilága vagy kihalófélben lévő állatok, és ezekről kellett írniuk, rajzolniuk, képeket és információkat szerezniük. A fényképekből és plakátokból aztán kiállítást rendeztünk a kis-folyosón.

A legjobb talán az állatsimogató volt. Hétfő reggel érkeztek a háziállatok az iskola elé. Kutyák pórázon, macskák hordozóban, papagájok kalitkában, de volt ott hal, teknős és sáska is. A gyerekek megcsodálhatták őket, aki hagyta magát, azt meg is simogathatták. Volt nagy riadalom, mikor az egyik macska kiugrott gazdája kezéből, és pórázostul-nyakörvestül elrohant. A diákok-gyerekek egy csapata üldözőbe vette őt, de a Csurgó-forrásnál nyoma veszett. Alig tudtuk megvigasztalni szegény fiút. Aztán pár nap múlva jött a hír, hogy megkerült a kis csavargó, kettejükről pedig felkerült a faliújságra egy „Meglett!” fotó.

Zene világnapja. A Valahol Európában musical híres betétdalát, a „Zene az kell”-t adtuk elő. Ezúttal nemcsak a tanárok, hanem az egész iskola együtt. Mindenki kapott szöveget, előtte volt ideje énekórán a dallamot betanulni, aztán zengett az ének a suli-udvaron.

Papírgyűjtés. Tavaly elmaradt, idén kettő konténer is érkezett. Az egész faluban már jó előre kihirdettük, fb-on posztoltuk, plakátokon kiragasztottuk, hogy senki se dobja ki a papírhulladékot, hanem tegyen félre a Hesz-nek. Három napig tartott a gyűjtés, hozhattak papírt a szülők a szomszédos településekről, munkahelyükről, autóval, sőt, akár teherautóval is.

Egy napon azonban a diákok szervezetten vonultak körbe Nógrádon. Az osztályok több csapatra osztódtak, nálam a hetedikben például négy, vegyesen lány-fiú csapat indult talicskával meg kézikocsival a falu négy különböző pontjára. Én egy anyukával azt vállaltam, hogy a terepjárójával körbejárjuk Almáskertet, és onnan szedjük össze a papírt. Végül Kincsőék osztálya nyerte meg a papírgyűjtést. Összesen 11 tonna (!!!) papírt gyűjtöttünk!

Szalagavató Aba. Az Atilla Király Gimnáziumban rendhagyó módon nemcsak a Nyílt Napot hozták korábbra, de a szalagavató is a szokásosnál jóval hamarabb került megrendezésre. Kende idén még nem ballag, hiszen ötéves képzésre jár, viszont az ő osztályuk szervezte meg a végzős osztály ünnepségét. Nagymami sok finom muffint készített a fogadásra. A fiamék énekeltek a végzősöknek, először egy érzelmes dalt, az „Ábrándos szép napok”-at, majd a „Különben dühbe jövünk” filmből ismert „Lálálálá” dalt, amit Bud Spencer és Terence Hill ad elő. Kendééké is legalább annyira vicces volt. J

Tökfaragás. A hagyománynak megfelelően ez is egy DÖK-ös rendezvény volt nálunk. A gyerekek hatalmas narancssárga meg zöld tököket hoztak, és ezeket faragták ki. Kettes-hármas csoportok alakultak, de akadtak egyéni alkotók is. Az asztalokat kivittük az aulába, le lettek terítve papírral, hozzájuk jöttek a zacskók a magoknak meg a „trutymának”. 

Annyian voltak az önként jelentkezők, hogy nem is fértek el az előtérben, néhányan a folyosóra szorultak. Készültek vigyorgó és rémisztő fejek egyaránt. Ezeket kivittük az iskola elé, és mostantól ők köszöntik az ott elhaladókat, iskolánkba érkezőket.

Futóverseny. Kincső ugye a Sportnapon korosztályában megnyerte az iskolai futóversenyt. Az érmesek először a kistérségi Mezei futóversenyre jutottak el Nagyorosziba. Kincső azt mondta, vacak volt a pálya, előtte esett is az eső, nagyon szenvedett a göröngyös talaj miatt, de így is 6. helyezést ért el. Az ő lánycsapatuk pedig első lett! (Sok egyéni és csapat-helyezés is született.)

Így továbbjuthattak a megyei versenyre Balassagyarmatra. Ott a gáton, az Ipoly folyó mentén kellett a gyerekeknek futni, ezúttal hosszabb távot. Kincső az itteni teljesítményével is elégedetlen volt, pedig a korosztályos lány-csapat a 4. helyen végzett, ami szerintem szuper eredmény. (Más csapataink érmet is szereztek!)

Őszi Osztálykirándulás. Valahogy nem úgy sikerült, ahogy akartam, ahogyan terveztük. Egyáltalán: ezekkel az osztálykirándulásokkal mintha nem lenne túl nagy szerencsénk. Ötödikben ugye volt egy szuper királyréti túránk, de aztán elmaradt a tavaszi kirándulás. Hatodikban megmásztuk együtt a Csóványost, de megint nem juthattunk el a vágyott ottalvós osztálykirándulásra.

Most a Törökmezei Kalandparkot (Kismaros és Nagymaros között az erdőben) céloztuk meg, de oda sajnos nem visz tömegközlekedés, és nem találtunk annyi szülőt, aki vállalta volna a fuvart. A végén hirtelen döntés született: egyszerűen menjünk át Diósjenőre, sétáljunk a tónál, meg kiránduljunk a kápolnához, aztán együnk pizzát.

Vonattal utaztunk át a szomszéd faluba, majd elsétáltunk a tóig. Innen egy számomra ismeretlen, hátsó, földes úton kezdtük el megkerülni a tavat. Félúton megálltunk, kicsit lepihentünk, és „Adj, király, katonát!” játszottunk. A gyerekek több mint fele nem ismerte ezt a játékot! Aztán ahogy elkezdtük, nagyon megtetszett nekik és élvezték. Abba sem akarták hagyni. Szerintem ez volt a nap csúcspontja.

A következő megálló a Kukac büfénél volt, a Jenei és a Tolmácsi tó között. Aki akart, ivott itt egy üdítőt, pihentünk, beszélgettünk, a gyerekek fotóztak, videóztak. Visszafelé elhaladtunk Marcus Aurelius szobra mellett, majd a sorompónál megálltunk egy szavazásra. A gyerekek egyöntetűen leszavazták, hogy továbbmenjünk a kápolnához. Ekkora mindenki fáradt és éhes volt.

Betértünk hát a pizzériába, ahol rengeteg különféle pizza várt ránk. Sonkás, kukoricás, gombás, Hawaii, sőt, én kaptam egy egyedi vega-pizzát tejfölös alappal. Kellemes volt a fogadtatás, hangulatos a hely, finom az étel-ital. Kicsit elszámoltam magamat a rendeléssel, azt hittem, több fér majd a farkaséhes osztályomba, a fejlődésben lévő szervezetekbe. Így sok pizza megmaradt, amit becsomagolva mindenki hazavihetett.

Nagyon várjuk, hogy május-június tájban eljussunk végre együtt Egerbe-Szilvásváradra egy kétnapos, igazi osztálykirándulásra.

Október 6. és 23. Mindkét Hesz-es lányom érintett volt az ünnepségekben. Kincsőék az aradi vértanúkra emlékeztek, Tündérék pedig az 1956-os forradalomra. Az ő műsoruk tulajdonképpen egy rendhagyó énekóra volt, régi Koncz Zsuzsa és Zorán dalokkal. Még jó, hogy a lányom otthon előre megmutatta, mikkel készülnek, így az előadáson én is velük tudtam énekelni a „Kárpáthyék lányá”-t, a „Zeng az ének”-et és a „Százéves pályaudvaron”-t.  Ősöregnek éreztem magamat, hogy én ezekre a dalokra tulajdonképpen gyerekkoromból még emlékszem. A „Volt egy tánc” volt a kedvencem, szerintem benne van az egész történelem.

Tibor. A lányaim annyira rákattantak almáskerti barátunkra, Tiborra, hogy háromszor is csináltak vele közös programot. Egyszer átsétáltak Berkenyére, másszor felmentek a várba, harmadszor pedig leruccantak a tóhoz. (Milyen jó, hogy nálunk elég csak kilépni a kapun, és az ember szinte rögtön szuper helyekre juthat el.) 

Ilyenkor videókat forgatnak (például kardoznak), fotózzák a természetet, termoszból teát isznak, és rengeteget röhögnek. Tibor amúgy egy XXI. században élő lovag, aki valahogy itt felejtődött a középkorból. Még azt érdemes róla tudni, hogy polgári foglalkozásán kívül filmekben szokott szerepelni, hol statisztaként, hol szöveges színészként. Ilyenkor ősemberként vagy páncélos harcosként láthatjuk őt a vásznon.

Most pedig itt az őszi szünet, amit összességében pihenéssel szeretnék eltölteni. A gyerekek elutaztak, ki a barátnőjéhez, ki az apjához, jelenleg öten négy helyen vannak, és ez folyamatosan változik majd a hét során, számomra nem mindig átlátható módon.

Azért vicces pihenésről beszélni úgy, hogy az őszi szünet legelső napján egy 21 kilométeres túrát tettünk meg a húgomékkal. Felmentünk a Foltán/Fultán-keresztig, aztán a Csóványosra a kilátóba. 700 méter szintet tettünk meg felfelé, majd lefelé, a végét tök sötétben, fejlámpákkal világítva. Diósjenőről pedig ránk jellemző módon viccesen-kalandosan jutottunk haza.

A szünetben vár még rám Vác és Budapest, hivatali ügyintézés és mozizás, ezen kívül lesz még jurtás női kör és bográcsos szülinapi buli is. A végén pedig egy Halloween-parti, méghozzá nálunk! A lányaim szervezik, és egyelőre nem tudom, maradjak-e a vámpírok, szellemek, zombik és szörnyek között mondjuk boszorkánynak öltözve (végül is van tavalyról boszi-szettem), vagy inkább meneküljek el itthonról. J

2021. október

Jóga és már JÓságok

Habár régi olvasóim azt hihetik, hogy én amolyan nagy jógás vagyok, csak azért, mert a reggeli tornáimba belecsempésztem néhány jógás elemet, mégis tévednek. Tulajdonképpen én még úgy igazából sohasem jógáztam. Nem jártam el jóga-oktatóhoz, nem néztem jógás videókat, stb. Mire azonban leírtam az előző mondatot, rájöttem, hogy mégis. Széplakon volt nekünk asszonykörünk (Mondjuk hol nem? Máriahalmon-Únyon is volt, Most Diósjenőn-Nógrádon-Berkenyén is van.) Ott az egyik falubéli nő jógázott, tartott is nekünk néhány foglalkozást. Ezek után viszont tényleg kimerült annyiban a „jógázásom”, hogy csináltam reggelente néhány légző-gyakorlatot, meg felmentem gyertyába vagy fejenállásba.

Nyár elején történt itt Nógrádon egy fellángolás. Etka anyó egyik tanítványa, Gősi Katka jött volna hozzánk a művházba órákat adni, de ez hamar abba is maradt. Nyáron itt volt a jóga-csoport, jóga-oktató nélkül. J Aztán Berkenyére költözött Karin és Balázs, és ősszel beindult nálunk a jógás élet. Először a tornateremmel próbálkoztunk, végül a berkenyei ház alagsora maradt a befutó. Itt van egy kb. 12 főt befogadni képes jógaterem, ahol aztán mi, a D-N-B háromszögben élők gyűrhetjük, csavarhatjuk a testünket.

Nyújtunk és erősítünk, egyszerre leszünk tőle hajlékonyak és izmosak. Tanultam jó néhány új ászanát is (jóga-póz). Karin órái lágyabbak, nőiesebbek, Balázs a fitt-jógával brutál kifacsar minket, de pont ez a kettősség a jó. Így egyik héten egyikükhöz, másikon másikukhoz járok. Azóta egyébként a reggeli tornáimba még több jóga-elemet csempészek be.

Azért a futás se olyan most, mint mikor elkezdtem. Akkor alig tudtam olyan napszakot találni, amikor ne lett volna egy másodperc alatt iszonyat melegem. Akár kora reggel, akár késő este vágtam neki Almáskertnek, egyből leizzadtam. Most viszont? Huhú! Itt nálunk a Börzsönyben már reggelre mínuszok röpködnek. Fagyott a talaj, az árnyékos helyeken a fű még délelőtt is deres, ezerrel peregnek le a fákról a színes levelek, és látszik az ember lehelete. Amikor ma nekiindultam a dombról, eleinte kifejezetten fáztam, aztán mire a rétre értem, már jól kimelegedtem.

Eleve hogy későn kel a nap és korán sötétedik, valamint dolgozom is, nem úgy, mint a nyári szünetben, kicsit ritkábban és kicsit rövidebb távokat futok. (De persze ez is jobb, mint a semmi.) Például a jógára vagy a pingpongra kocogva jutok el, így két legyet ütök egy csapásra. A rövidnadrágot felváltotta a hosszú, a trikót a pulcsi (kezemre is húzom az ujját), nemsokára pedig eljön a sálas-sapkás futások ideje.

Arra is kíváncsi vagyok, mikor mondom azt a kerékpáros közlekedésre, hogy egyelőre vége, újrakezdés tavasszal. Most még, nehezen, de bírom azért. Ma reggel például jéggé dermedt a kezem a kormányon, a fékhez majd odafagytak az ujjaim. Lehet, hogy itt lenne az ideje a kesztyűnek is? Ha lefelé gurulok a lejtőn, a menetszél tépi a fejem, átsüvít a testemen. Viszont szeretem, mert mindenhová sokkal hamarabb odaérek. Ráadásul javulást fedeztem fel magamon: kevesebbet váltok vissza, jobban bírom az emelkedőket. Azért a Hajnalka vagy Viola utca még mindig túl nagy kihívás számomra, ott tolom a járgányt.

A kosáredzések most sorra maradnak el fogadóóra, őszi szünet és nemzeti ünnep miatt. Remélem, novemberben új lendületet veszünk, mert nagyon szeretem ezt a csapatjátékot is. Ráadásul gyúrnunk kell a tanév végi tanár-diák meccsre is, nehogy nagyot égjünk. Viszont bowlingoztunk egyet a kollégákkal Bánkon (höm-höm, hátulról lettem a harmadik).

Pingpongozni már inkább nem egyszer, hanem kétszer járok le. Fiam közölte, hogy a pingpongozás az nem edzés. Nem-e? Hát én úgy kimelegszem tőle, hogy csuda. Rendesen megfuttatjuk egymást. Közben lekerül rólunk a kabát, de elkél a vastag pulcsi. (Nosztalgiával emlékszem vissza a nyári trikós-shortos meccsekre.) A hűsben kevesebb embernek van kedve játszani, így néha nem párosban, hanem egyéniben ütögetünk. Ezek is nagyon hasznosak, úgy érzem, a reflexeim sokkal gyorsabbak lettek. Nekem csak az ujjaim szoktak fázni az esti szabadtéri edzések közben. Ilyenkor az ember a szünetekben beül a melegbe, megiszik egy üdítőt, és beszélget a többiekkel. 

A múlt hét címszavakban: az egyórás reggeli tornákon kívül futás Almáskertben, pingpongra és jógára, pingpong kétszer, jóga egyszer, kerékpár suliba-faluba-haza, és 21 km-es túra húgommal és a lányokkal a Csóványosra. (Ennek a képeivel illusztráltam ezt a bejegyzést.)

Én már nem is tudnám elképzelni úgy az életemet, hogy ne mozogjak. Mert ez annyira JÓ!

2021. október

Tanúhegyek: Szent György és Gulács

Visszatértem a Balaton-felvidékre! Korábban ott éltem két és fél évet (három helyen), most eltöltöttem ott két és fél napot.

Van énnékem egy régi jó barátom. Pétert egy női (!) kör kapcsán ismertem meg, ennek a vicces története maradjon inkább titok. A lényeg, hogy kb. nyolc éve találkoztunk először, azóta szinte minden évben felkeresi családunkat. Járt már nálunk Lesenceistvándon, Henyén a jurtában és a présházban, Nógrádon is többször. Én viszont még soha nem jártam nála, pedig többször invitált egyre szépülő nemesgulácsi házába. Most eleget tettem meghívásának.

Péternél a kerítés helyi vulkanikus kövekből épült, bambuszerdő van a kertjében, címeres téglákból épült a veranda, és még októberben is érik a füge.

Ahol még sosem jártam, az a Szent György hegy és a Gulács. A Balaton-felvidék gyakorlatilag összes jelentős magaslatát megmásztam. A Fekete-hegyet (aminek az oldalában éltünk) és a Hegyestűt, a Csobáncot és a Tóti hegyet, természetesen a Badacsonyt és Szigligetet is, és persze megvolt a Hegyestű meg a Fülöp-hegy is. A fent említett két hegy azért maradt ki, mert egy túra során (ex-férjjel) annyira leszakadt az ég, hogy az eső miatt el kellett halasztanunk a megmászásukat. Most pótoltam.

A nyári szezon véget ért, ilyenkor a tömegközlekedéssel való lejutás eléggé nehézkes a Balaton-felvidékre. Délután indulva Nógrádról csak az éjszaka közepén értem volna célba. Úgy gondoltam, hiába szeretek vonatozni, ezúttal inkább telekocsival próbálkozom. Utoljára akkor éltem ezzel a lehetőséggel, mikor az egyik Everness-fesztiválra akartam lejutni. Akkor egy nagyon kedves hölgy lett a sofőröm, akivel annyira jól összebarátkoztunk, hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jártam nála Kisorosziban és a lányaink remélhetőleg jövőre osztálytársak lesznek Abán.

Most egy fiatalember hirdetett fuvart az Oszkáron, Tapolcáig. Egy ismerősöm megrökönyödve kérdezte: „Te be mersz ülni egy vadidegen mellé a kocsijába?” „Miért ne?” Mostanában amúgy is ez a kedvenc mondatom, életfilozófiám. De az idegenekkel való utazás amúgy is egyik kedvencem, hiszen szeretek stoppolni is. Így utaztunk be sok helyet az országban-világban, többek között Madeira szigetét is stoppal jártuk körbe.

Telekocsival utazni kényelmes, gyors, olcsó, nem mellesleg jó útitársakkal repül az idő. Ezúttal két fiatalabb hölgy lett az útitársam, végig beszélgetve töltöttük el az időt. Sofőröm pedig annyira rendes volt, hogy a kedvemért került egy kicsit, és Tapolcáról átvitt Nemesgulácsra. Itt már várt Péter, és másnap a tanúhegyek!

Reggel neki is vágtunk a Szent György hegynek. Csodálatos időt fogtunk ki, a nap ragyogóan sütött, felhő egy szem se volt az égen. Pulóverben indultunk, de napközben már elég volt csak a póló. Jó kis túrabakancsom nem hagyott cserben, nagyon kényelmes, szeretem. Ráadásul valahogy úgy éreztem, a szokásosnál sokkal könnyebben megy a mászás. Pedig mostanában jóval ritkábban kirándulok, viszont sokat sportolok, ezért az állóképességem összességében érezhetően javult. Szerintem a rendszeres futás miatt történt, hogy végig gyorsan, lendületesen tudtam haladni felfelé. (Amúgy is észrevettem, hogy egyik mozgásfajta egyre jobban hat a másikra. Pl. a pingpongozásnak köszönhetően sokkal gyorsabbak a reakcióim a kosárlabdában, a reggeli tornák miatt a jóga a vártnál kevésbé facsar ki, stb.)

Először Kisapátiba gyalogoltunk át, ahol a helyi kisboltban feltankoltuk a napi kaját. Péter kicsit körbevezetett a hegy aljában, a számára már ismerős pincék között, amik közül a Szent Kereszt kápolnánál lyukadtunk ki. Sajnos zárva volt, bemenni nem tudtunk, de körbejártuk ezt a kedves, kőből épült kis kápolnát. Már innen szép kilátás nyílt a távolba.

Aztán nekivágtunk a hegynek. Sok volt a kontraszt – elhagyott, régi kis pincéket és gyönyörűen felújított, kibővített présházakat egyaránt találtunk. Az egyik előtt egy kedves, fiatal pár üldögélt, napoztak, kávéztak. Péter ismerte őket, kiderült, hogy borászkodnak. Nagyon szimpatikusak voltak, jól elbeszélgettünk velük.

Az ő környékükön találtunk egy takaros, szürke kőből épült házat, teraszán egy régi kanapéval. Annyira vonzott az a kanapé, hogy (miután körbenéztünk, hogy sehol senki), szépen leheveredtem rá. Innen még szebb panoráma tárult elénk.

A hegyen feljebb kapaszkodva egyre kevesebb lett a ház, egyre több a természet. Az erdő őszi színekben pompázott, gyönyörű volt!

Az első komolyabb megállót a Kaán Károly turistaháznál tartottuk. Elvileg kulcsos házként működik, de az ablakokon betekintve megállapítottuk, hogy ugyan igazán nem vagyunk finnyásak, de ezen a lepusztult szálláson nem szívesen töltenénk az éjszakát. A házat magát tehát igencsak elhanyagolt állapotban találtuk, viszont állt mellette egy érdekes-jelképes kő. Rávésve Nap, Hold, csillagok és szív. Ennek a közelébe telepedtünk le reggelizni. Isteni volt a burgonyás pogácsa és a mákos-meggyes rétes!

Van itt egy érdekes kőrakás, Sárkány-lik, avagy Sárkány-barlang a neve. Igazából lyukat is alig láttunk, nemhogy barlangot, ahová lemászhattunk volna, mindenesetre elolvastuk a természeti képződmény keletkezésének történetét, és egy időre mesevilágba képzeltük magunkat. Ki más is győzhette le a sárkányt, mint maga Szent György, akinek a nevét a hegy viseli.

Innen lépcsősor vezetett a bazaltorgonák mentén. Őket eddig csak messziről láthattam, most közelről megcsodálhattam. A népnyelv Kőkapunak is hívja ezt a helyet. Mintha itt is egy mesevilágba csöppentünk volna, sárkányok után óriások közé. Hihetetlen, hogy mire képes a természet!

Az ösvény kanyargósan vezetett fel a Szent György hegy tetejére. Utunk során több kilátópontot is érintettünk. Hol Tapolca városát és a Tapolcai-medencét láttuk, hol Gyulakeszit és a Csobáncot, máshonnan a két ikertesót, a Tóti hegyet és a Gulácsot, végül a Badacsonyt és Szigligetet, aztán persze elénk tárult a Balaton látványa is. 415 méter magasan van a csúcs.

Az útról többször letértünk, mert Péter ismert néhány titkos utat, amelyek mentén elhagyott, összeomlott présházakat láttunk. Érdekes, kicsit borzongató volt belegondolni, hogy ahol épp állunk egy nagy kőrakás közepén, ott régen emberek éltek, és ahol most dzsungelszerű erdő van, ott anno szőlőt műveltek. Az egyik ilyennél kiültünk egy elhagyott kilátó-helyre, és ott ebédeltünk.

A hegyről megkezdtük az ereszkedést, majd egy rendkívül érdekes helyre tértünk be. Mennyország Kerthelyiség a neve. A tulajdonosa, Szemeti Péter itt él, és amikor itthon van, háza a turisták előtt nyitva áll. Pontosabban a terasza, ahonnan a kilátás egyszerűen pazar. Régebben ételt is lehetett fogyasztani nála, ma „csak” italokkal kínálja a hozzá betérőket. A „csak” azért idézőjel, mert rengeteg-féle házi szörpje meg pálinkája van, borkóstolókat is szervez, és olajokat is forgalmaz. A kínálatból mi a sárkányfű-szörpöt választottuk, ami igazából tárkonyból (!) készül.

Ez itt a reklám helye: https://www.facebook.com/pages/Mennyorsz%C3%A1g%20Kerthelyis%C3%A9g,%20Szent%20Gy%C3%B6rgy-Hegy/464853240560609/

Vele főleg az aktuális járvány-helyzetről és politikáról beszélgettünk. Reálisan látta a jelent, viszont talán kissé pesszimistán a jövőt. Én egyszerűen nem vagyok hajlandó belesüppedni a negatív gondolatokba. Hívhatjátok ezt struccpolitikának (de nem az, mert én se vagyok vak, látom, hallom, tapasztalatom, mi folyik itt), meg akár naivitásnak is, de Réka akkor is örök optimista marad! Megegyeztünk Péterrel abban, hogy bizonyos tudatszintet tartva, azt emelve lehet csak ebből a helyzetből ép ésszel kikerülni.

Lefelé vezető utunk során három dolog volt jellemző: szépséges pincék-présházak (itt a déli oldalon nagyobbak, szebbek, gondolom, jóval drágábbak is), szőlő-ültetvények, és kápolnák. Ja, és a beszédes nevű Oroszlánfejű kút, ahol vizet töltöttünk a palackokba.

Pincéből talán itt a legismertebb a paraszt-barokk stílusú Tarányi-présház. Hétvége és szép idő lévén jó sok látogató is jött ide, ültek a teraszon, ettek, boroztak, nézték a tájat. A szépen felújított sárga épület a Szent György hegy egyik jelképe, az elé kihelyezett szürke, csöppet sem autentikus tucat-bútorok viszont szerintem nagyon nem illettek a képbe.

Kápolnából hármat láttunk, mind a három egész más volt. Az első a XVIII. században épült Lengyel-kápolna, ami talán a legismertebb ezen a vidéken. Mondjuk ha így van, lehetne kívülről egy kicsit jobb állapotban is, ráférne egy vakolás-festés.

A másik egy nagyon lepusztult darab, méltatlan állapotban. Ify kápolna és remetelak a neve, a területén nemcsak egy rogyadozó egyházi épülettel, hanem régi lakóházakkal, összeomlott óllal, sírokkal. Nem tudom, miért hagyták, hogy ennyire az enyészetté váljon. Attól tartok, olyan állapotban van, hogy most már esélytelennek tűnik a rendbehozatala.

A harmadik olyan helyen van, amerre szerintem kevesen járnak, nekünk is le kellett térni a jelölt útról. A fák között bújik meg egy vadiúj ortodox kápolna. Egyszerűen remekmű, állítólag az ott lakó tulajdonos saját kezűleg építette.

Innen a már ismert úton jutottunk le a hegyről és tértünk vissza Kisapátin át Nemesgulácsra.

Három a magyar igazság: itt is várt ránk egy beszélgetés. Péter szomszédjának ugyanis egy viszonylag új vinotékája van, ami a Sellyei Bor nevet viseli. Gábor megmutatta a szépen felújított belső helyiséget, ahol nagyon tetszett a régi bútorok és a modern festmények kontrasztja, és a kertet is, ahol már most várják a vendégeket borkóstolásra.

Ez itt az újabb reklám helye: https://www.facebook.com/SellyeiBor-189260391494218/

Másnapra Gulácsot terveztük be. Reggelre azonban beborult az ég, lehűlt a levegő, éjjel esett is. A vizes járdát és a komor felhőket nézegetve még azon is elgondolkoztunk, hogy elhalasztjuk az aznapi hegymászást. Aztán, mondván, „Nem vagyunk cukorból!”, vettünk egy jó nagy lendületet és nekivágtunk. A pólóra vastag pulcsi és kabát is került. Néha még a kapucnit is fel kellett tenni a fejre, és a cipzárat is behúzni, annyira hűsen fújt a szél.

Nemcsak az időjárásnak köszönhető, hogy itt egész más volt a hangulat, más a környezet. Sokkal elvadultabb a természet, zárt az erdő, sűrűn nőttek a fák, keskeny az ösvény. Először egy kis forrásnál álltunk meg szusszanni.

Kettő elhagyott kőbánya van a Gulács oldalában, Péter a könnyebben megközelíthetőt mutatta meg nekem. A sáros úton kicsit csúszkáltunk, de azért sikerült felkapaszkodni a kőhalom tetejére.

Kis kő, nagy kő, szögletes és gömbölyű, mint Gombóc Artúr csokoládéi.

Kidőlt, kiszáradt fák mindenfelé, elvarázsolt vidék ez.

A bazaltorgonák itt keskenyebbek és szögletesebbek voltak, mint a Szent György hegyen.

Csigabiga vonalban haladtunk, spirálszerűen emelkedtünk fel a hegyen egyre magasabbra. Itt sokkal kevesebb volt a kilátópont, de azért néha feltűnt a ködben a Tóti hegy, a párás Badacsony, a homályos Szent György hegy, és alig láthatóan a Balaton is.

Végül feljutottunk a hegytetőre. Megtaláltuk az eldugott csúcskövet, amire mindenütt kötelező felállni és fotót lőni. A hegy magassága 393 méter.

A kövekre letelepedve reggeliztünk és néztük a tájat. Itt egy állat nagyon megrémített bennünket, a semmiből ugrott elő a bokrok közül. Talán őz volt, de gyorsan eliramodott. Nem tudom, ki ijedt meg jobban, ő vagy mi.

Kérdezte Péter, hogy gyorsan és röviden akarok-e lejutni, de meredekebben, vagy hosszabban és lassabban, de kényelmesebben. Én az utóbbira szavaztam. Nem volt kedvem a sárban meg a nyirkos avaron csúszkálni, gyökerekbe és faágakba kapaszkodni. Így a szőlőskerteknél lyukadtunk ki. Megint kontraszt: lent végtelen szőlő-ültetvények, mögöttük-föléjük magasodik a Gulács.

A faluban még őrzi a szüret emlékét a két szalmabála-bábu. Vagyis egy, de az egyik oldalát nőnek, a másikat férfinek öltöztették be.

Tehát végre a Balaton-felvidék összes jelentősebb hegye pipa. Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem is térek ide vissza, sőt! Otthonra ugyan a Börzsönyben találtam, de a magyar tenger északi partja, a tanúhegyek és szőlődombok vidéke örök szerelem marad számomra.

Az események közben ezerrel pörögnek itthon. Elkezdődtek a jóga-foglalkozások, az iskolában állatok világnapja, zene világnapja, papírgyűjtés, őszi osztálykirándulások, hajtás van, de élvezzük. Az őszi szünet előtt még beszámolok ezekről nektek. Arról is, miért szerettem meg egyre jobban az őszt. 

2021. október