Ma már megcsináltad?

Tagja lettem egy facebook-csoportnak. Ebben persze semmi különös nincsen, hiszen tagja vagyok több másiknak is: otthontanulós, vidéken újrakezdős, hippis, vega, stb. Ez a csoport viszont egy kihívás céljából alakult. A cél igazából egyfajta életmód-váltás, vagyis hétköznapiasan: felkészülés a bikini-szezonra. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az admin minden nap felrak egy-egy újabb gyakorlatot, aztán a tagok saját lelkiismeretére bízza, hogy ezeket otthon megcsinálják.

Majdnem ötvenen vagyunk a csoportban, néhány tagot személyesen ismerek, de a legtöbbek vadidegenek. Van, aki a mínusz nulláról indult, én azzal, hogy naponta tornázom, már a rutinosabbak közé tartozom. Kommentekben beszámolunk arról, hogy vagyunk épp aznap, mennyire sikerült a feladatokat elvégeznünk, esetleg mi is adunk ötleteket a többieknek.

Arról már korábban többször írtam ezen a blogon és másutt is, hogy én milyen reggeli tornát szoktam végezni. Ezekhez jöttek most hozzá kiegészítésnek a csoportban javasolt gyakorlatok, mint például a plank, a székre fel- és lelépés, vagy a fekvőtámasz helyzetben kar- illetve lábemelés.

Vannak (számomra legalábbis) vicces gyakorlatok is, és ez a törzsfordítás meg a guggolás. Szerinted, kedves olvasóm, ezeken az égvilágon semmi vicces nincsen? Akkor képzeld magad elé, ahogyan két kislányommal együtt úgy fordulunk meg guggolunk, hogy a fejünkön egy-egy könyv van. Eredetileg konzervdobozzal szólt a javaslat, de egyrészt nálunk itthon nincs konzerv, másrészt nem kockáztattam volna egy lábujjtörést. A könyvek is néha le-lepotyognak, viszont a testtartásunk egyre szebb, és ebben a fura helyzetben érezhetően egészen más izmok dolgoznak, mint máskor.

Ezeken felül légző-gyakorlatok, nyújtások és tartásgyakorlatok tartoznak még a napi feladatok közé. Nekem az tetszik még, hogy ezen felül táplálkozással, és egyéb, életmóddal kapcsolatos tanáccsal is szolgál. Például hogy mennyire fontosak a citrusfélék a bél-tisztításban, együnk sok nyers gyümölcsöt és zöldséget, minden falatot alaposan rágjunk meg, stb.

Javasolja a méregtelenítés masszázs és szauna segítségével, valamint a pozitív gondolkodást, a relaxációt, a kikapcsolódást. És hogy mindent csináljunk mosolyogva.

Felraktunk egy-két olyan fotót a csoportba magunkról, ami régebben (5-10-20 éve) készült rólunk, és amilyen(hez hasonló) formába most is szeretnénk hozni magunkat. Ezen kívül a jelen állapotot bemutató fotósorozat is készült, de ez mindenkinek szigorúan házi használatra. Ugyanis meztelenül kellett lefotóznunk, fotóztatnunk a testünket, hogy aztán a kihívás végén összehasonlíthassuk a kiindulási és a cél-állapotot.

Motivációs képekkel, videókkal ösztönözzük egymást. Az adminunk is nagyon motiváló szövegeket rak fel arról, mennyire szépek vagyunk, bár kérdés, ezt ki hiszi el neki. Én néha abszolút, máskor viszont kivénhedt öregasszonynak érzem magamat.

Nem tudom eldönteni, mitől függ a lendületem. A lényeg, hogy akár lazán, akár nyögvenyelősen, akár röpke fél óra alatt, akár majdnem egy óráig is elhúzva, de megcsináljam a gyakorlatokat.

Én kiegészítésként kétféle tornát raktam még ezekhez hozzá. Az egyik az intimtorna. Bővebben Kriston Andreánál lehet róla olvasni, én a szülésfelkészítőn szereztem róla anno tapasztalatot, amikor Király Ági bába mutatta be eszméletlenül viccesen a gyakorlatokat. 

A másik pedig a szemtorna, amit sajnos méltatlanul elhanyagoltam. Már három éve használok szemüveget olvasáshoz-íráshoz, de mostanában éreztem, mintha még tovább romlott volna látásom, ezért gyorsan elővettem a szemtornát, hogy megelőzzem a további negatív következményeket. Mielőtt felírattam volna az olvasó-szemüveget, több évig a szemtornával tudtam szinten tartani a látásomat, remélem, ez most is sikerül.

Azt, hogy a strandszezonra mennyire sikerül felkészülnöm, meglátjátok majd a bikinis fotókon. Addig is gyorsan bekapok egy almás fánkot…

2018. február

Budaörs

Képriport a múlt hétvégi budaörsi túránkról

Aminek 3-4 óra alvás után (előző nap iskola-farsang és születésnapi buli volt), meglehetősen náthás állapotban vágtam neki. Ahhoz képest 8 csúcsot sikerült megmásznunk!

Sajnos eléggé borongós, de legalább nem túl hideg időt fogtunk ki.  A kesztyű azért jó szolgálatot tett a bot fogásánál és a sziklákra kapaszkodásnál. Először a Törökugratót vettük célba.

Ezután jött a 24 ökrös hegy, szép kilátással. Kedves férjem elkezdett paráztatni, hogy vad-szagot érez, amiről én rögtön vaddisznóra asszociáltam. 

Itt a bércen vártam meg, míg Zoli megkeresett a sziklafalban három kisebb barlangot. Addig szépen megreggeliztem. 

Jó hasznát vettem a kettő okoska-botocskának. Igazi minden bajból kihúzócskák.

A Csík-hegy csúcsán. Itt nem csúcs-kő volt, hanem csúcs-farakás. 

A kalóz macskák ide építették fel hajójukat sok-sok fadarabból. 

A Ló-hegyre elég nehéz volt felkapaszkodni. Persze itt már mosolygok, pedig ezután a lejutás sem volt egyszerű.

A Ló-hegy csúcsán fiatalokat találtunk, tábortűzzel, függőágyakkal. Szerintem fent aludtak előző éjszaka.

A Szállás-hegyre is meredek úton vitt fel az út. Vagyis út, az nem volt, csak kaptattunk felfelé a hegyoldalban, míg fel nem értünk.

Zoli ért fel először a csúcsra. Érdekes volt a kilátás a környező kopár hegyekre. 

Én "villámtempómban" követtem őt. Innentől a gerincen haladtunk tovább.

A Farkas-hegy volt a következő csúcsunk.

A Vitorlázó-repülős emlékműnél fotózkodtunk.

Ez a kép már az Odvas-hegy csúcskövén készült. Jó meredek volt az ide vezető ösvény is, ugyanis nem a lankás déli oldalról, hanem észak felől közelítettük meg. 

Sajnos Zolinak hosszas keresgélés után sem sikerült megtalálnia az itteni barlangot. Aztán később a messziről, a másik hegy oldalából visszanézve látta meg a bejáratát, de akkor már késő volt, nem ment vissza. 

Utolsó állomásunk a Kő-hegy volt. Mielőtt megmásztuk volna, Zoli talált több kisebb barlangot is, mindegyikhez felmászott, némelyikhez igencsak küzdelmes kapaszkodás után. 

Zoli természetesen erre a sziklára is felmászott. Mint mindenhová,ami az útjába akad. Amikor régebben Budaörsön laktam, még csak a kereszt volt meg itt, a kápolna később épült.

Sajnos az itteni barlang bejáratát bezárva találtuk. Úgyhogy gyönyörködtünk a panorámában, a keresztben, kápolnában, szobrokban, majd innen indultunk el hazafelé.
Nyolc csúcs, 14 kilométer, kb. 500 szint felfelé is, lefelé is - kb. 5 óra alatt.

2018. február

Itt a farsang, áll a bál (plusz szülinapi buli)

Valahogy mostanában eléggé elbénáztuk a farsangot. Igazából a máriahalmi-únyi, valamint a széplaki időszak óta kikopott az életünkből az össznépi jelmezbe öltözés. Azokban az években nemcsak iskolai farsangokon vettünk részt, de volt, hogy a baráti társaság szervezett ilyet, lett farsangja a családi napközinek, de nagyszabású falu-farsangon is buliztunk.

Az óvodában cigánylány meg indiánlány voltam, alsó tagozatban varázsló és Ludas Matyi, felsőben pedig egy nem túl fantáziadús kertész. Onnantól kezdve aztán megszűntek az egyéni jelmezek, viszont hetedikben az osztályunk, ahol csupán 7 fiú volt, viszont 22 lány, közös előadással készült. Adta magát, hogy az akkor népszerű Honky Tonk Woman-t adjuk elő; a fiúk lettek a Z’zi Labor, mi pedig a Veresegyházi asszonykórus. Ezzel megszereztük az első helyet és a tortát.

Legközelebb a gimnáziumi bolondballagáson öltöttem magamra egy meghatározhatatlan jelmezt, ami svájci sapkából, kerek szemüvegből és csíkos matrózpólóból állt. Egyetemistaként az egyik csoport-bulira volt kötelező jelmezben érkezni, ahol én krétaporos arcú, rúzs-piros szájú, egyik szemével síró, a másikkal nevető bohóc lettem.

Ezután már csak anyukaként farsangoztam. Máriahalmon az osztályommal keleti nőknek-férfiaknak öltöztünk: a szultánok (vagy pasák, basák, mindegy is) turbánban, bő bugyogóban letelepedtek a színpadra, mi pedig hastáncosként libegtük körül őket. Nagy sikerünk volt. Únyon az iskolában a szülők közül csak én viseltem jelmezt. Oké, tudom, nem valami eredeti ötlet, de ekkor is bohóc lettem. A családi napközis ünnepen én voltam a Tűz (hosszú, bő, vörös ruhámban, arcfestéssel), Széplakon pedig egyszer indiánként jelentem meg.

Kutatok emlékeimben, hogy a gyerekeim eddig milyen jelmezeket választottak maguknak. Virág volt indián, hastáncos, bohóc kétszer is, és az én páromként Víz. Széplakon a barátnőivel együtt diszkós csajoknak, következő évben pedig dámáknak öltöztek. Kende szinte minden évben valami harcos, huszár, ősmagyar vagy vadász lett, aztán egyszer tűzoltó is. Csillag törpe, királylány, szivárvány, angyal, és bohóc volt (úgy látszik ez családunk legnépszerűbb jelmeze, egy pszichológus biztosan jól ki tudná elemezni…). Ilus nevéhez méltón tündér, törpe, hastáncos, és tűzoltó. (A felsorolásból látszik, hogy a jelmezek sokszor testvérről testvérre öröklődtek).

A tavalyi nógrádi farsangon került sok Kincső hivatalos debütálására, méghozzá kertészként, idén pedig cica lett, méghozzá rózsaszínű. A stylist, a sminkes, és a fodrász feladatait mindkét esetben egy személyben a nővére, Csillag vállalta be. Érdekes, de Ilusnak se tavaly, se idén nem volt kedve a jelmezes beöltözéshez, és ezt tiszteletben is tartottam (bár Sherlock Holmes halványan szóba jött, Kende kalapjával és Zoli régi pipájával, de aztán mégsem).

Kende sok év kihagyás után tavaly egy igencsak ötletes jelmezt talált ki. Nyakába akasztott egy képkeretet, benne saját kiskori fotójával, és teljesen hétköznapi ruhában lépett a színpadra. Mindenki találgatta, vajon ki lehet, aztán nagy volt a nevetés, mikor kiderült: ő egy képviselő (kép-viselő)… Az a hagyomány a nógrádi iskolában, hogy a nyolcadikosok nem öltöznek be jelmezbe, hanem a középiskolások szalagavatójához hasonlóan egy keringőt adnak elő. Kíváncsi voltam, Kende idén hogyan lejti majd a táncot csokornyakkendőben, de erre mégsem került sor. „Személyi okok miatt” úgy döntött, nem vesz részt az osztály-táncon – és én természetesen ezt a döntést is tiszteletben tartottam.

Családunkból az idei farsang első számú sztárja egyértelműen Csillag volt. Lányomék előadása mintha a mi régi hetedikes produkciónkra rímelt volna. Az egész osztály beöltözött náluk, fiúnak is, lánynak is. Méghozzá úgy, hogy a lányok elöl lányok voltak, hátul pedig fiúk, a fiúk meg épp fordítva. Tehát Csillagnak elöl szép hajfonatai voltak, meg piros kötény, mikor viszont megfordult, fekete ingje volt, és nyakkendője. Az ellenkező nemű arcot, ami gumival lett hátulra a fejekre erősítve, mindenki magának festette meg. Szerintem az övé kiköpött Justin Bieber lett!

Közösen előadtak egy táncot az „Egy szoknya, egy nadrág” című fim zenéjére: „Micsoda nő ez a férfi…” Igyekeztem objektíven nézni a produkciót, de még így elfogulatlanul is az a véleményem, hogy nagyon jók voltak. Nemcsak az osztálytánc stimmelt, hanem a helyezés és a nyeremény is. Elsők lettek, tortát kaptak, ráadásként még finom pizzát is. A tombolán pedig Kincső egy nagyon szép kék kerámia-virágtartót nyert.

Ha azt hiszitek, hogy ezzel véget ért a fárasztó nap, akkor tévedtek. Ekkor kezdődött csak el a haddelhadd. Ugyanis épp úgy esett, hogy erre a napra esett Kincső lányom 8. születésnapja is. A családi köszöntés most szombaton lesz, de a bulit pénteken rendeztük. Buli, ugyan már, gondoltam először magamban lazán, hiszen eleinte arról volt csak szó, hogy összesen kettő barátnője jön el. Aztán később csatlakoztak az ő fiútesóik is. Ja, meg akkor már Csillag egy osztálytársa is hadd jöjjön el. Jöjjön…

Így összesen kilenc gyerek randalírozott a 35 nm-es tetőtérben. Igazából sokkal nagyobb zajra számítottam, de ők egész elviselhetőek voltak. Először a farsangról csóringált lufi- és szalag-dekorációkkal feldíszítették a gyerekszobát. Aztán Dixit-eztek, majd rajzversenyt rendeztek maguknak (zsűrivel, díjakkal, stb.). Én pedig szép lassan elszundítottam lent a földszinten. Arra a gondolatra ébredtem, hogy jaj, elaludtam, mi lesz így a fánkból? Farsang tiszteletére ugyanis bedagasztottam előre egy csomó fánktésztát, amit aztán este 11-kor álltam neki kisütni. Házi baracklekvárral megette a gyerekcsapat.

Tettem korábban nekik egy felelőtlen kijelentést, miszerint nem fogom őket az ágyba parancsolni, addig maradnak fent, ameddig csak akarnak. Persze meg voltunk róla győződve, hogy éjféltájban csak kidőlnek. De nem! El nem tudom képzelni, hogy bírták ilyen sokáig, nekem a szemem majd leragadt már, de ők fél 3-kor (!!!) kezdtek csak el készülődni. Kilenc gyereknek ez minimum fél óra, úgyhogy 3 körül kerültünk az ágyba. Másnap viszont 6-kor kellett kelni; ők mentek az apjukhoz, mi meg hullafáradtan túrázni Budaörsre. Erről fog szólni a következő bejegyzésem…

2018. február

Marokkó - Nászút 3.

Azt nem mondom, hogy hét-nyolc nap alatt kiismertük a marokkói embereket, de hogy bőséges tapasztalatot szereztünk velük kapcsolatban, az biztos. Pozitívot és negatívat egyaránt.

Első nap délután érkezünk meg Marrakesh-be, ott autót bérlünk, majd egész éjjelen át utazunk át a „fél” országon. Gondoljuk, elég lesz majd másnap Fez-ben váltanunk eurót dirham-ra (a helyi valuta, átlagban 1 euró = 10 drh). Azt viszont elfelejtjük, hogy többször autópályán fogunk haladni, és náluk nem előre megvásárolható a matrica, hanem kapuk vannak emitt-amott. Mivel a tankoláskor a benzinkúton is elfogadták az eurót, bíztunk benne, hogy ez a kapuknál is így lesz. Nem így van. A fickó a bodegában közli, hogy X dirham-ot kér. Erre Juli, a sofőrünk közli, hogy itt van Y euró. A pasas rázza a fejét, hogy ő ilyet nem fogadhat el. (Jelzem: Európához legközelebb eső afrikai ország, az európai biztosítási zóna része, stb.) Juli addig kardoskodik, míg nagy kegyesen, sóhajtozva, kicsit vacakabb váltással végül is elfogadja. A következő kapuhoz már felkészülten érkezünk. A 20 drh-os díj hallatán Juli egyből a férfi kezébe nyom 2 eurót, mondván „This is 20 dirham.”, és beletapos a gázba. Kénytelen felemelni a sorompót… Tudjuk, hogy ezt azért nem játszhatjuk el a további kapuknál, ezért betérünk egy benzinkútra váltani. Á, dehogy, ez ott nem lehetséges. Akkor hol? Bent a városban, napközben. Basszus. Újabb, erőteljesebb kérdésem, hogy na, esetleg, talán mégis? Erre a hapsi: „Rasiiid!” Rasid jön, hamiskás ábrázattal, még a szeme sem áll jól. Susmorognak valamit arabul, gondolom azt, hogyan rázzák át minél jobban ezeket a szerencsétlen turistákat, aztán 9-es árfolyamon csak beváltanak egy kis eurót.

Ha már közlekedés, nem hagyhatom ki az önjelölt parkoló-őröket sem. Amilyen kaotikus a közlekedés, természetesen az sincs kiírva sehol sem, hogy egy parkoló őrzött, fizetős. Mégis, mindegyikben ott áll legalább egy, sárga láthatósági mellényt viselő illető. Vagy nem áll ott, legalábbis megérkezéskor nem látszik, de amint távozni kívánunk a parkolóhelyről, érdekes módon előbukkan a semmiből. A díj teljesen esetleges, hol 5 (akár egy egész napért), másutt 20 dirham (egyetlen órácskáért), kiigazodni ezen képtelenség. A vége felé az a sanda gyanúnk támad, hogy ezek az emberek önhatalmúlag szépen felosztották maguk között a parkolókat, és csak úgy saját szakállukra szedegetik be a pénzt. Ahogy telnek a napok, egyre kevesebbet vagyunk hajlandóak nekik adni. Rabatban egy őszes férfi kevesli az 5 drh-t, de Juli közli, hogy „Thank you”, és az ablakot felhúzva indít. Az utolsó helyen, a casablancai strandnál már annyira merész, hogy le se húzza az ablakot, mikor látja, hogy közeledik az állítólagos „őr”. Magyarul odaszól neki, hogy „Nincs is kiírva”, és szemrebbenés nélkül elhajt.

Önjelöltből nemcsak parkoló-őr létezik, hanem idegenvezető is. Ezekkel jól megjárjuk. Most már tudjuk: Marokkóban tilos helyi embertől útbaigazítást kérni, mert az illető nemcsak elmondja, hogy merre kell menni, hanem el is kísér minket. „Milyen kedves”, gondolhatnánk, egészen addig a pillanatig, ameddig a célpontot elérve nyújtja a markát, legtöbbször konkrét összeget megnevezve az idegenvezetésért. Egy fiatalember Fez sikátor-labirintusából vezet ki minket egy olyan kilátópontra, ahonnan a városfalról gyönyörű kilátás nyílik a medinára. Juli végül is ad neki 15 dirhamot, mert szerinte soha nem találtunk volna fel oda, és a látvány tényleg megéri. Viszont amikor a srác oldalra mutat a városfalon álldogáló, sárga láthatósági mellényes (úgy látszik, ez itt a divat!) haverjára, hogy neki is jár 20 dirham a biztonságunk garantálásáért, akkor kiröhögjük.

Ennél durvább történik velünk a bőrösöknél. Ugye korábban írtam már, hogy irdatlan bűz jelzi, merre is menjünk, de mi fel akarunk jutni a tetőteraszokra, hogy onnan lássunk le a cserző- és festő-kádakra. Erre is akad emberünk, aki először feleségül akarja venni Nórit, mondván, ő egy gazdag ember, X számú üzlete van, stb. Nóri kikosarazza, viszont (meglehetősen gyanútlanul) igent mondunk idegenvezetésére. Ő tényleg sokat beszél, elmeséli az egész folyamatot cakkumpakk. De! Fent szintén konkrét összeget kér a csapat számára, akik bemutatják nekünk a nyúzást, a festést és a cserzést. Összenézünk, majd megegyezünk, hogy összesen kapnak 40 dirhamot, amit aztán úgy osztanak el maguk között, ahogy akarnak. Elégedettnek tűnnek, le is jutunk, „tourist guide”-unk a nyomunkban. 

A sikátorban visszaérve tudjuk meg tőle, hogy ohó, ez még semmi, ő külön kér még ennyit a kalauzolásunkért. Eleinte nevetve mondjuk neki, hogy ne szórakozzon, ott a közös pénz a haverjainál, osztozzanak. Egyre dühösebb, egyre emeltebb hangon követeli a jussát. Nóri gúnyosan megkérdezi tőle, hogy ha ennyire gazdag, miért akad ki vacak 40 drh miatt? Én már szinte ordítok vele, de legjobban Zoli hozza ki a sodrából. Ő ugyanis nem igazán tud angolul, ezért a szemébe nézve folyamatosan magyarul beszél hozzá. Aki erre totál idegbeteg lesz, végül, mikor lerázzuk, egy ismerőse, idősebb hölgy mutatja is ujját a halántékához tartva, hogy a fickó nem teljesen százas.

Meknes-ben már rutinosak vagyunk, és ugyan megkérdezünk egy embert, merre van a... már nem is emlékszem, micsoda, de amikor oda is akart kísérni, egyből ráripakodtunk, hogy: „No, tourist guide, no!” De képzeljétek, hogy így is követ minket, ajánlkozik, hogy majd ő megmutatja, majd ő odavisz, mi meg fél órán keresztül próbálkozunk kicselezni, mire sikerül lezárni. A slusszpoén, hogy több órával később, mint egy kísértet, a fazon újból felbukkan az életünkben, és a zsúfolt piacon kiabál oda nekünk, hogy: „Hello, Hungary!”

Szóval az eddigiekből is láthatjátok, hogy központi szerepet játszik a helyieknél a pénz. Ott vannak például a főtereken a kígyóbűvölők, a majmot vagy struccot kiállítók. A gyanútlan turisták odamennek hozzájuk, kattintanak párat a fényképezőgépükkel, erre az arabok máris nyújtják a markukat a pénzért. Ha nem kapnak, felháborodottan kiabálnak, és mutogatják, hogy akkor töröljék ki a képet a gépből. Ilyen esetekre csak a határozottság a megoldás. Nemet mondani. Elmenni onnan. Satöbbi.

Mellénk egy kedves, öt-hat év körüli kisfiú ül le egy kút peremére, és mikor látja, hogy őt is belekomponálták a fotóba, egyből nyílik a tenyere, és hablatyolni kezd valamit, de mi mosolyogva elbúcsúzunk tőle. Egy másik, olyan 10-11 éves kissrác meg egy faragóműhelybe invitál be bennünket. Be is kukkantunk, nézelődünk, de amikor távozásunkkor a kapuban a kezét tartja, Zoli barátilag belecsap, és továbbmegy.

A két legnagyobb átverési lehetőség az étterem illetve a szállás. Kezdjük az előbbivel, mert ott igazából csak egyszer faragunk rá. Első esténk Marrakesh-ben, éhesek vagyunk, együnk már valami főttet a főtéren. Rengeteg szabadtéri kajálda, mindegyik előtt legalább egy „étekfogó”, aki igyekszik becsábítani a turistákat. Nagyon rámenősek, alig lehet nekik nemet mondani, aztán rájövünk, hogy itt nem a „No!” a legjobb szöveg, hanem a „Maybe later” (talán később). A legviccesebb szöveg a következő: „It’s the same shit everywhere, but our shit is the best.” (Mindenütt ugyanazt a szart lehet kapni, de a mi szarunk a legjobb.)

Amikor végre igent mondunk az egyiknek, megtapsolnak, hogy őket választottuk. (Ezt később igencsak megbánjuk!) Kiválasztjuk a gazdag kínálatból a zöldségeket (halakat, húsokat), amit ott helyben, nyílt tűzön megsütnek nekünk. Amíg várakozunk, kihoznak négy kisebb tányért mindenféle kóstolóval, mondván „Welcome”. Jé, milyen rendesek, üdvözölnek, kínálnak, gondoljuk. Tunkoljuk a szószba a lepényt, esszük a falatnyi krumplit, gombócot, és mindenféle beazonosíthatatlan ételt. Ezután megérkezik a vacsoránk, persze nem pont az, amit rendeltünk, van, amit visszaküldünk, van, ami helyett mást kérünk, és van, amire azt mondjuk, oké, jó lesz ez is. A végén pedig megérkezik a számla, amiben a „welcome” kaja is felszámolásra kerül, méghozzá nem is alacsony áron. A továbbiakban csak olyan helyen eszünk, ahol előre kifizethetjük azt, és csakis azt, amit kértünk.

A sivatagi túra során szembesülünk az éttermi kapcsolatok összefonódásáról. Soha nem egy város közepén állunk meg ebédelni, ahol lenne több választási lehetőség, hanem a puszta közepén, ahol a csoport kizárólag egyetlen étteremben ehet (valószínűleg az utazási cég haverjai, rokonai). Szerencsére mi felkészültünk erre, előre bevásároltunk 3 napi hideg élelmet, így ebédidőben inkább kiülünk napozni, beszélgetni, és tizedannyi pénzből jóllakunk, mint társaink.

A sivatagi túra két további átverése közül az egyiket Ait Benhaddouban szenvedjük el, amikor a buszból leszállva egy narancssárga turbános, kék kaftános fickó közli, hogy itt ő kalauzol minket körbe. Szuper, csakhogy a végén kiderül, mindez plusz 25 drh per fő. Ez átszámolva nem egy vészes összeg, minket csak az akaszt ki, hogy ez nem volt benne az árban.

Mint ahogyan a berber show sem. A sivatagi táborban a helyiek tüzet gyújtanak, köré ülünk, és hallgatjuk a helyi zenét, dobokat, énekeket. (Mi is énekelünk nekik magyar népdalokat.) Szuper a buli! Másnap üröm az örömben, hogy a kasbah-ba visszaérve a berberek vezetője szintén tartja a markát. Végül is adunk valamennyit, hiszen tetszett a show…

A három legnagyobb átverést a szállásokkal kapcsolatban szenvedjük el. Az első, hogy az ígéretek ellenére egyik helyen sincs, vagy legalábbis nem normális a fűtés. Oké, hogy Afrika, na de decemberben éjjelre azért 5-10 fokra lehűl a hőmérséklet. Variációk: egyáltalán nincs fűtés; van, de nem működik; annyira működik, hogy a 25 fokot jelző termosztáttal sikerül 15 fokot elérni; annyira működik, hogy aki 20 centire ül tőle, az érzi, hogy langyos; van fűtés, de csak akkor adnak hozzá kapcsolót, ha kifizetünk plusz 10 eurót. A legalacsonyabb hőmérsékletű szálláson 10 fok van. A 9 fokos bambuszsátor a sivatagban ezek után már meg sem kottyan.

A legnagyobb marokkói csalás Rabatban ér minket. Megérkezünk az apartman-házba, ahol egy viszonylag gyanús külsejű tulaj fogad minket. Hogy még morbidabb legyen a helyzet, a szomszédos apartman tele gyászolókkal, ugyanis aznap halt meg valami rokon, egész éjjel zajlik a tor, az utcán sátrak, esznek, isznak, hangoskodnak. De mindez semmi. A pasas közli, hogy mégsem az A, hanem a B apartmant kapjuk meg, ami (hogy örüljünk), nagyobb, mint a másik. (Ja, amúgy fűtés – persze - nincs, a nővére elvitte a radiátort!). Nekünk tök mindegy, bár eléggé szutyok hely, de kibírjuk, fizetünk. Akkor törölni kellene a booking.com-os foglalást az A apartmanról. Dehogy töröljük, akkor a barátnőmnek, aki foglalta, 45 eurós büntit kellene fizetnie! Oké, a tulaj elpályázik. Kb. fél óra múlva pityeg Nóri telefonja, hogy törölték a foglalását. Átvágtatunk a tulajhoz, hogy ez meg mi? Tagadja, hogy az ő keze lenne a dologban (Trust me! Believe me!), de mi nem bízunk benne, nem hiszünk neki. Követeljük, hogy azonnal jelezze a booking.com-nak: mi igenis megjelentünk a szálláson, nehogy Nóri kártyájáról levonják a 45 eurót. 

Erre közli, hogy nem is ő a tulaj, hanem a bátyja. Akit ott előttünk felhív telefonon, persze arabul beszél vele, mit tudjuk mi, hogy miről. A végén már gyakorlatilag üvöltök vele, hogy azonnal adja a „bátyját”, vagy bárki is legyen az illető, akinek ultimátumot adok: öt percet kap arra, hogy felfüggesszék a foglalás törlését. A probléma aztán bizarr módon oldódik meg: jelez a booking.com, hogy ugyan Nóri törölte a foglalást az utolsó percben (ami nem, nem, nem igaz!), de ők a tulaj kérésére eltekintenek a 45 eurós bünti megfizetésétől. Oh, köszi! Másnap reggel köszönés nélkül adjuk át a kulcsokat, és távozunk. Sajnos, mivel „lemondtuk a szállást”, nem tudjuk nulla pontjainkkal értékelni a szállást, de utólag Nóri ír az esetről egy levelet a booking.com-nak, nehogy mások is így járjanak, mint mi. Értitek az átverés lényegét? Mi kifizetjük kp-ban a szállásdíjat, és ő még pluszban lenyúlná a lemondás miatti büntipénzt is…

A második sokk a legutolsó estén ér minket. Marrakesh medinájának szívében, a főtértől öt percre jelzi a gps a szállásunkat. Amit nem találunk. Többször körbejárjuk az épülettömböt, érdeklődünk a pincérektől, egy közeli szállás recepciósától (ők nem lehetnek önjelölt tourist guide-ok!), még soha nem is hallott egyikük sem arról az utcáról, amit mi keresünk. Telefonálás a megadott számon a tulajnak – nem veszi fel. Telefonálás a booking.com központjába, ahol az angol nyelven beszélő ügyintéző megígéri, intézkedik. Ott várunk egy csomó ideje, már majd bepisilünk, fáradtak vagyunk, éhesek vagyunk, mint a kis Vuk, de szállás sehol. Megérkeztünk, itt vagyunk időben a jó helyen, csak a szállás nincs ott, ahol jelzi a térkép. Rejtély megoldása egy ismeretlen fickótól: ó, ő ismeri azt az utcát, de az nem itt van a belvárosban, hanem valahol kint a francban, a külvárosban. Ekkor jöttünk rá a csalásra: a tulaj direkt rossz koordinátákat adott meg. A turista központi helyen lévő szállást akar, keresi, nem találja, a tulaj közben azt jelzi a booking.com-nak, hogy nem érkezett meg, így a bünti az övé Micsoda átverés ez is!

Szegény marokkóiak, most eléggé befeketítettem őket, és úgy tűnhet, mintha mindenkinek a vérében volna az átrázás. Akkor gyorsan írok néhány pozitívumot a végére. A hiper-szuper, sokcsillagos szálloda szintű (amúgy tök olcsó) „királyi lakosztályukról” a meknes-i riadban (jellegzetes marokkói szállás-típus), ahol a személyzet is sokcsillagos. A marrakesh-i első szálláson a srácról, aki nevetve meséli, hogy járt Magyarorzágon, és megosztja velünk is élményeit. A zsidó kereskedőről, aki behív minket a boltjába, mi rögtön leszögezzük, hogy nem akarunk venni semmit, ő mégis kedélyesen elcseveg velünk, sőt, dicséri a magyar almát. A berber szőnyegkészítő-családról, ahol a férfi rögtön az elején kihangsúlyozza: „Mi nem vagyunk olyanok, mint a városiak, akik nyomulnak. Itt semmi sem kötelező. Ha vesztek, jó, ha nem, úgy is jó. No woman, no cry.” (Hogy ez az utolsó mondat hogy jön ide, azt nem tudom.) A bazárban a kerámia-árusról, aki szinte élvezetet talál kettőnk alkudozásában, és a végén a tenyerembe csap. A minket folyamatosan megszólító helybéliekről, akik ránk nézve tippelgetnek: „Lengyelek vagytok? Románok? Csehek?” Amikor eláruljuk, hogy magyarok, akkor: „Á, Magyarország szép ország! A magyarok nagyon kedvesek!” Lehet, hogy ugyanezt mondanák a lengyelekről vagy Csehországról is, de azért akkor is jól esik.
Ne feledkezzünk meg a szép természeti látnivalókról, műemlék épületekről, kézműves remekekről, a medinák sikátorairól, a különleges állatokról, növényekről, ételekről, a helyi viseletről, fűszerekről, illatokról... Ezekről a Marokkó 1. illetve 2. bejegyzésekben olvashattok. Egyszóval Marokkó az ellentétek, a szélsőségek országa, de...

Marokkó, te pont így vagy jó…

2017. február