Marokkó - Nászút 3.

Azt nem mondom, hogy hét-nyolc nap alatt kiismertük a marokkói embereket, de hogy bőséges tapasztalatot szereztünk velük kapcsolatban, az biztos. Pozitívot és negatívat egyaránt.

Első nap délután érkezünk meg Marrakesh-be, ott autót bérlünk, majd egész éjjelen át utazunk át a „fél” országon. Gondoljuk, elég lesz majd másnap Fez-ben váltanunk eurót dirham-ra (a helyi valuta, átlagban 1 euró = 10 drh). Azt viszont elfelejtjük, hogy többször autópályán fogunk haladni, és náluk nem előre megvásárolható a matrica, hanem kapuk vannak emitt-amott. Mivel a tankoláskor a benzinkúton is elfogadták az eurót, bíztunk benne, hogy ez a kapuknál is így lesz. Nem így van. A fickó a bodegában közli, hogy X dirham-ot kér. Erre Juli, a sofőrünk közli, hogy itt van Y euró. A pasas rázza a fejét, hogy ő ilyet nem fogadhat el. (Jelzem: Európához legközelebb eső afrikai ország, az európai biztosítási zóna része, stb.) Juli addig kardoskodik, míg nagy kegyesen, sóhajtozva, kicsit vacakabb váltással végül is elfogadja. A következő kapuhoz már felkészülten érkezünk. A 20 drh-os díj hallatán Juli egyből a férfi kezébe nyom 2 eurót, mondván „This is 20 dirham.”, és beletapos a gázba. Kénytelen felemelni a sorompót… Tudjuk, hogy ezt azért nem játszhatjuk el a további kapuknál, ezért betérünk egy benzinkútra váltani. Á, dehogy, ez ott nem lehetséges. Akkor hol? Bent a városban, napközben. Basszus. Újabb, erőteljesebb kérdésem, hogy na, esetleg, talán mégis? Erre a hapsi: „Rasiiid!” Rasid jön, hamiskás ábrázattal, még a szeme sem áll jól. Susmorognak valamit arabul, gondolom azt, hogyan rázzák át minél jobban ezeket a szerencsétlen turistákat, aztán 9-es árfolyamon csak beváltanak egy kis eurót.

Ha már közlekedés, nem hagyhatom ki az önjelölt parkoló-őröket sem. Amilyen kaotikus a közlekedés, természetesen az sincs kiírva sehol sem, hogy egy parkoló őrzött, fizetős. Mégis, mindegyikben ott áll legalább egy, sárga láthatósági mellényt viselő illető. Vagy nem áll ott, legalábbis megérkezéskor nem látszik, de amint távozni kívánunk a parkolóhelyről, érdekes módon előbukkan a semmiből. A díj teljesen esetleges, hol 5 (akár egy egész napért), másutt 20 dirham (egyetlen órácskáért), kiigazodni ezen képtelenség. A vége felé az a sanda gyanúnk támad, hogy ezek az emberek önhatalmúlag szépen felosztották maguk között a parkolókat, és csak úgy saját szakállukra szedegetik be a pénzt. Ahogy telnek a napok, egyre kevesebbet vagyunk hajlandóak nekik adni. Rabatban egy őszes férfi kevesli az 5 drh-t, de Juli közli, hogy „Thank you”, és az ablakot felhúzva indít. Az utolsó helyen, a casablancai strandnál már annyira merész, hogy le se húzza az ablakot, mikor látja, hogy közeledik az állítólagos „őr”. Magyarul odaszól neki, hogy „Nincs is kiírva”, és szemrebbenés nélkül elhajt.

Önjelöltből nemcsak parkoló-őr létezik, hanem idegenvezető is. Ezekkel jól megjárjuk. Most már tudjuk: Marokkóban tilos helyi embertől útbaigazítást kérni, mert az illető nemcsak elmondja, hogy merre kell menni, hanem el is kísér minket. „Milyen kedves”, gondolhatnánk, egészen addig a pillanatig, ameddig a célpontot elérve nyújtja a markát, legtöbbször konkrét összeget megnevezve az idegenvezetésért. Egy fiatalember Fez sikátor-labirintusából vezet ki minket egy olyan kilátópontra, ahonnan a városfalról gyönyörű kilátás nyílik a medinára. Juli végül is ad neki 15 dirhamot, mert szerinte soha nem találtunk volna fel oda, és a látvány tényleg megéri. Viszont amikor a srác oldalra mutat a városfalon álldogáló, sárga láthatósági mellényes (úgy látszik, ez itt a divat!) haverjára, hogy neki is jár 20 dirham a biztonságunk garantálásáért, akkor kiröhögjük.

Ennél durvább történik velünk a bőrösöknél. Ugye korábban írtam már, hogy irdatlan bűz jelzi, merre is menjünk, de mi fel akarunk jutni a tetőteraszokra, hogy onnan lássunk le a cserző- és festő-kádakra. Erre is akad emberünk, aki először feleségül akarja venni Nórit, mondván, ő egy gazdag ember, X számú üzlete van, stb. Nóri kikosarazza, viszont (meglehetősen gyanútlanul) igent mondunk idegenvezetésére. Ő tényleg sokat beszél, elmeséli az egész folyamatot cakkumpakk. De! Fent szintén konkrét összeget kér a csapat számára, akik bemutatják nekünk a nyúzást, a festést és a cserzést. Összenézünk, majd megegyezünk, hogy összesen kapnak 40 dirhamot, amit aztán úgy osztanak el maguk között, ahogy akarnak. Elégedettnek tűnnek, le is jutunk, „tourist guide”-unk a nyomunkban. 

A sikátorban visszaérve tudjuk meg tőle, hogy ohó, ez még semmi, ő külön kér még ennyit a kalauzolásunkért. Eleinte nevetve mondjuk neki, hogy ne szórakozzon, ott a közös pénz a haverjainál, osztozzanak. Egyre dühösebb, egyre emeltebb hangon követeli a jussát. Nóri gúnyosan megkérdezi tőle, hogy ha ennyire gazdag, miért akad ki vacak 40 drh miatt? Én már szinte ordítok vele, de legjobban Zoli hozza ki a sodrából. Ő ugyanis nem igazán tud angolul, ezért a szemébe nézve folyamatosan magyarul beszél hozzá. Aki erre totál idegbeteg lesz, végül, mikor lerázzuk, egy ismerőse, idősebb hölgy mutatja is ujját a halántékához tartva, hogy a fickó nem teljesen százas.

Meknes-ben már rutinosak vagyunk, és ugyan megkérdezünk egy embert, merre van a... már nem is emlékszem, micsoda, de amikor oda is akart kísérni, egyből ráripakodtunk, hogy: „No, tourist guide, no!” De képzeljétek, hogy így is követ minket, ajánlkozik, hogy majd ő megmutatja, majd ő odavisz, mi meg fél órán keresztül próbálkozunk kicselezni, mire sikerül lezárni. A slusszpoén, hogy több órával később, mint egy kísértet, a fazon újból felbukkan az életünkben, és a zsúfolt piacon kiabál oda nekünk, hogy: „Hello, Hungary!”

Szóval az eddigiekből is láthatjátok, hogy központi szerepet játszik a helyieknél a pénz. Ott vannak például a főtereken a kígyóbűvölők, a majmot vagy struccot kiállítók. A gyanútlan turisták odamennek hozzájuk, kattintanak párat a fényképezőgépükkel, erre az arabok máris nyújtják a markukat a pénzért. Ha nem kapnak, felháborodottan kiabálnak, és mutogatják, hogy akkor töröljék ki a képet a gépből. Ilyen esetekre csak a határozottság a megoldás. Nemet mondani. Elmenni onnan. Satöbbi.

Mellénk egy kedves, öt-hat év körüli kisfiú ül le egy kút peremére, és mikor látja, hogy őt is belekomponálták a fotóba, egyből nyílik a tenyere, és hablatyolni kezd valamit, de mi mosolyogva elbúcsúzunk tőle. Egy másik, olyan 10-11 éves kissrác meg egy faragóműhelybe invitál be bennünket. Be is kukkantunk, nézelődünk, de amikor távozásunkkor a kapuban a kezét tartja, Zoli barátilag belecsap, és továbbmegy.

A két legnagyobb átverési lehetőség az étterem illetve a szállás. Kezdjük az előbbivel, mert ott igazából csak egyszer faragunk rá. Első esténk Marrakesh-ben, éhesek vagyunk, együnk már valami főttet a főtéren. Rengeteg szabadtéri kajálda, mindegyik előtt legalább egy „étekfogó”, aki igyekszik becsábítani a turistákat. Nagyon rámenősek, alig lehet nekik nemet mondani, aztán rájövünk, hogy itt nem a „No!” a legjobb szöveg, hanem a „Maybe later” (talán később). A legviccesebb szöveg a következő: „It’s the same shit everywhere, but our shit is the best.” (Mindenütt ugyanazt a szart lehet kapni, de a mi szarunk a legjobb.)

Amikor végre igent mondunk az egyiknek, megtapsolnak, hogy őket választottuk. (Ezt később igencsak megbánjuk!) Kiválasztjuk a gazdag kínálatból a zöldségeket (halakat, húsokat), amit ott helyben, nyílt tűzön megsütnek nekünk. Amíg várakozunk, kihoznak négy kisebb tányért mindenféle kóstolóval, mondván „Welcome”. Jé, milyen rendesek, üdvözölnek, kínálnak, gondoljuk. Tunkoljuk a szószba a lepényt, esszük a falatnyi krumplit, gombócot, és mindenféle beazonosíthatatlan ételt. Ezután megérkezik a vacsoránk, persze nem pont az, amit rendeltünk, van, amit visszaküldünk, van, ami helyett mást kérünk, és van, amire azt mondjuk, oké, jó lesz ez is. A végén pedig megérkezik a számla, amiben a „welcome” kaja is felszámolásra kerül, méghozzá nem is alacsony áron. A továbbiakban csak olyan helyen eszünk, ahol előre kifizethetjük azt, és csakis azt, amit kértünk.

A sivatagi túra során szembesülünk az éttermi kapcsolatok összefonódásáról. Soha nem egy város közepén állunk meg ebédelni, ahol lenne több választási lehetőség, hanem a puszta közepén, ahol a csoport kizárólag egyetlen étteremben ehet (valószínűleg az utazási cég haverjai, rokonai). Szerencsére mi felkészültünk erre, előre bevásároltunk 3 napi hideg élelmet, így ebédidőben inkább kiülünk napozni, beszélgetni, és tizedannyi pénzből jóllakunk, mint társaink.

A sivatagi túra két további átverése közül az egyiket Ait Benhaddouban szenvedjük el, amikor a buszból leszállva egy narancssárga turbános, kék kaftános fickó közli, hogy itt ő kalauzol minket körbe. Szuper, csakhogy a végén kiderül, mindez plusz 25 drh per fő. Ez átszámolva nem egy vészes összeg, minket csak az akaszt ki, hogy ez nem volt benne az árban.

Mint ahogyan a berber show sem. A sivatagi táborban a helyiek tüzet gyújtanak, köré ülünk, és hallgatjuk a helyi zenét, dobokat, énekeket. (Mi is énekelünk nekik magyar népdalokat.) Szuper a buli! Másnap üröm az örömben, hogy a kasbah-ba visszaérve a berberek vezetője szintén tartja a markát. Végül is adunk valamennyit, hiszen tetszett a show…

A három legnagyobb átverést a szállásokkal kapcsolatban szenvedjük el. Az első, hogy az ígéretek ellenére egyik helyen sincs, vagy legalábbis nem normális a fűtés. Oké, hogy Afrika, na de decemberben éjjelre azért 5-10 fokra lehűl a hőmérséklet. Variációk: egyáltalán nincs fűtés; van, de nem működik; annyira működik, hogy a 25 fokot jelző termosztáttal sikerül 15 fokot elérni; annyira működik, hogy aki 20 centire ül tőle, az érzi, hogy langyos; van fűtés, de csak akkor adnak hozzá kapcsolót, ha kifizetünk plusz 10 eurót. A legalacsonyabb hőmérsékletű szálláson 10 fok van. A 9 fokos bambuszsátor a sivatagban ezek után már meg sem kottyan.

A legnagyobb marokkói csalás Rabatban ér minket. Megérkezünk az apartman-házba, ahol egy viszonylag gyanús külsejű tulaj fogad minket. Hogy még morbidabb legyen a helyzet, a szomszédos apartman tele gyászolókkal, ugyanis aznap halt meg valami rokon, egész éjjel zajlik a tor, az utcán sátrak, esznek, isznak, hangoskodnak. De mindez semmi. A pasas közli, hogy mégsem az A, hanem a B apartmant kapjuk meg, ami (hogy örüljünk), nagyobb, mint a másik. (Ja, amúgy fűtés – persze - nincs, a nővére elvitte a radiátort!). Nekünk tök mindegy, bár eléggé szutyok hely, de kibírjuk, fizetünk. Akkor törölni kellene a booking.com-os foglalást az A apartmanról. Dehogy töröljük, akkor a barátnőmnek, aki foglalta, 45 eurós büntit kellene fizetnie! Oké, a tulaj elpályázik. Kb. fél óra múlva pityeg Nóri telefonja, hogy törölték a foglalását. Átvágtatunk a tulajhoz, hogy ez meg mi? Tagadja, hogy az ő keze lenne a dologban (Trust me! Believe me!), de mi nem bízunk benne, nem hiszünk neki. Követeljük, hogy azonnal jelezze a booking.com-nak: mi igenis megjelentünk a szálláson, nehogy Nóri kártyájáról levonják a 45 eurót. 

Erre közli, hogy nem is ő a tulaj, hanem a bátyja. Akit ott előttünk felhív telefonon, persze arabul beszél vele, mit tudjuk mi, hogy miről. A végén már gyakorlatilag üvöltök vele, hogy azonnal adja a „bátyját”, vagy bárki is legyen az illető, akinek ultimátumot adok: öt percet kap arra, hogy felfüggesszék a foglalás törlését. A probléma aztán bizarr módon oldódik meg: jelez a booking.com, hogy ugyan Nóri törölte a foglalást az utolsó percben (ami nem, nem, nem igaz!), de ők a tulaj kérésére eltekintenek a 45 eurós bünti megfizetésétől. Oh, köszi! Másnap reggel köszönés nélkül adjuk át a kulcsokat, és távozunk. Sajnos, mivel „lemondtuk a szállást”, nem tudjuk nulla pontjainkkal értékelni a szállást, de utólag Nóri ír az esetről egy levelet a booking.com-nak, nehogy mások is így járjanak, mint mi. Értitek az átverés lényegét? Mi kifizetjük kp-ban a szállásdíjat, és ő még pluszban lenyúlná a lemondás miatti büntipénzt is…

A második sokk a legutolsó estén ér minket. Marrakesh medinájának szívében, a főtértől öt percre jelzi a gps a szállásunkat. Amit nem találunk. Többször körbejárjuk az épülettömböt, érdeklődünk a pincérektől, egy közeli szállás recepciósától (ők nem lehetnek önjelölt tourist guide-ok!), még soha nem is hallott egyikük sem arról az utcáról, amit mi keresünk. Telefonálás a megadott számon a tulajnak – nem veszi fel. Telefonálás a booking.com központjába, ahol az angol nyelven beszélő ügyintéző megígéri, intézkedik. Ott várunk egy csomó ideje, már majd bepisilünk, fáradtak vagyunk, éhesek vagyunk, mint a kis Vuk, de szállás sehol. Megérkeztünk, itt vagyunk időben a jó helyen, csak a szállás nincs ott, ahol jelzi a térkép. Rejtély megoldása egy ismeretlen fickótól: ó, ő ismeri azt az utcát, de az nem itt van a belvárosban, hanem valahol kint a francban, a külvárosban. Ekkor jöttünk rá a csalásra: a tulaj direkt rossz koordinátákat adott meg. A turista központi helyen lévő szállást akar, keresi, nem találja, a tulaj közben azt jelzi a booking.com-nak, hogy nem érkezett meg, így a bünti az övé Micsoda átverés ez is!

Szegény marokkóiak, most eléggé befeketítettem őket, és úgy tűnhet, mintha mindenkinek a vérében volna az átrázás. Akkor gyorsan írok néhány pozitívumot a végére. A hiper-szuper, sokcsillagos szálloda szintű (amúgy tök olcsó) „királyi lakosztályukról” a meknes-i riadban (jellegzetes marokkói szállás-típus), ahol a személyzet is sokcsillagos. A marrakesh-i első szálláson a srácról, aki nevetve meséli, hogy járt Magyarorzágon, és megosztja velünk is élményeit. A zsidó kereskedőről, aki behív minket a boltjába, mi rögtön leszögezzük, hogy nem akarunk venni semmit, ő mégis kedélyesen elcseveg velünk, sőt, dicséri a magyar almát. A berber szőnyegkészítő-családról, ahol a férfi rögtön az elején kihangsúlyozza: „Mi nem vagyunk olyanok, mint a városiak, akik nyomulnak. Itt semmi sem kötelező. Ha vesztek, jó, ha nem, úgy is jó. No woman, no cry.” (Hogy ez az utolsó mondat hogy jön ide, azt nem tudom.) A bazárban a kerámia-árusról, aki szinte élvezetet talál kettőnk alkudozásában, és a végén a tenyerembe csap. A minket folyamatosan megszólító helybéliekről, akik ránk nézve tippelgetnek: „Lengyelek vagytok? Románok? Csehek?” Amikor eláruljuk, hogy magyarok, akkor: „Á, Magyarország szép ország! A magyarok nagyon kedvesek!” Lehet, hogy ugyanezt mondanák a lengyelekről vagy Csehországról is, de azért akkor is jól esik.
Ne feledkezzünk meg a szép természeti látnivalókról, műemlék épületekről, kézműves remekekről, a medinák sikátorairól, a különleges állatokról, növényekről, ételekről, a helyi viseletről, fűszerekről, illatokról... Ezekről a Marokkó 1. illetve 2. bejegyzésekben olvashattok. Egyszóval Marokkó az ellentétek, a szélsőségek országa, de...

Marokkó, te pont így vagy jó…

2017. február