Kék Duna

Volt idő, amikor a Balaton (és környéke) jelentette számomra az otthont és egyben a legközelebbi strandolási lehetőséget. Most jó ideje a Duna testesíti meg ugyanezt: Nógrádtól viszonylag könnyen elérhető, a varázsa pedig szerintem a Magyar Tengerével vetekszik. Hétfőn a Dunakanyar volt az úti-célom. Hívtam én a gyerekeimet is, de: 1. dolgoztak, 2. nem értek rá, 3. nem volt kedvük. Így egymagam vágtam neki a nagy kalandnak. 

Bizony, igencsak kalandosra sikeredett mind az oda-, mind a visszaút. Brutális késések, totális káosz. Történt ugyanis, hogy kerek egy hónapra lezárták a Nyugatit, mivel Rákosrendezőnél felújításokat végeztek. Egy héttel a megnyitás után aztán egy vonat kisiklott, pont a „felújított” szakaszon (Röhej!). 

Ezt javították épp hétfőn. A Veresegyház irányába menőknek Rákospalota-Újpestre kellett kibumlizniuk, az Esztergom felé tartóknak Újpest vasútállomásról indult a vonatuk. Nekem szerencsére a Nyugatiból, így „csak” 26 perc késéssel indult a „zónázó”, az idézőjel azért, mert a vonat személlyé alakult át, minden állomáson és megállóhelyen megállva. 

Szegény kalauznak meg mozdonyvezetőnek egy ideig fogalma se volt, hogy mi a szitu, tájékoztatás nuku. Ez a kóla csak illusztráció, természetesen nem saját, mivel sosem iszom ilyet, de a címkéje hűen tükrözi véleményemet.

Így a menetrend szerintinél majdnem egy órával később jutottam el Zebegénybe.

Nem volt kedvem felmászni a dombra a kilátóhoz, csak a központban sétáltam egy kicsit és bevásároltam.

Innen lementem a strandhoz, ahol leültem egy padra és „megreggeliztem” (a késés miatt nevezzük inkább ebédnek).

Gyönyörködtem a folyó látványában, és megpróbáltam kicsit lenyugtatni zaklatott elmémet.

Aztán irány a Napraforgó Házak! Apponyi grófnő egykori Virágegyletének emlékét máig őrzik ezek a csodák. 

Ma főként vendégházként működnek az egykori üdülők. Imádom ezt az egységes és autentikus stílust! 

Jellegzetességük: kék, néhol zöld tetők, kerítések, kapuk, ajtó- és ablakkeretek, spaletták...

Innen fentről is nagyon szép kilátás nyílik a strandra, a Dunára és a szemközti hegyekre.

Nagymaros volt a következő úti cél. Viszont azon agyaltam, hogyan jutok oda át? Gyalog túl messze lenne, pláne ilyen hőségben. Várakozzak akár egy órát is a tűző napon, úgy, hogy ki tudja, mikor jön a vonat, vagy hogy egyáltalán jön-e.

Aztán merészen úgy döntöttem, stoppolok. A második autós fel is vett, jó fej férfi volt, kedves, vidám. Végig beszélgettük és nevetgéltük az utat.

A Fő téren búcsúztunk el egymástól.

A központban először felsétáltam a templomhoz.

Innen le a hajókikötőhöz

Majd a révhez.

Nem maradhatott el a finom fagyi a Sakurában.

Viszont elmaradt a limonádé a Piknikben.

Lementem a partra, a strandra. A törülközőmet leterítettem a homokos partra, és többnyire napozgattam, merengtem.

Amikor már nagyon felhevültem, lehűtöttem a testemet a Dunában.

Néhányszor a móló közelében beúsztam a vízbe, aztán hagytam, hogy lejjebb vigyen a sodrás.

Mostanában többen azon izélnek, hogy lehet a Dunában fürdeni, koszos veszélyes, fertőző, főleg most a kisebb árvíz után. Nekem és a gyerekeimnek még soha semmi bajunk nem volt attól, hogy belementünk a folyóba, természetesen most sem.

Leginkább a panorámát csodáltam, a Pilist, a Visegrádi hegységet, Visegrádot, a Salamon tornyot, és persze a Visegrádi Várat.

Tudtam, hogy másnap pont ott leszek a túlparton, fent a várban, és akkor onnan fogom azt a helyet nézni, ahol most vagyok.

A kedd futással indult. A párom ahogy ment dolgozni, kirakott engem Kaszásdűlő után, én meg onnan visszafutottam Óbudára. Lájtos két és fél kilométer volt csak, jól esett. 

Azért csak ennyi, mert utána nekem is dolgoznom kellett, hiszen várt rám az indiai csoport és a Dunakanyar Tour.

Találkozó Terézvárosban, a szállodánál. Mivel szokásomhoz híven korábban értem oda, ezért sétálgattam egy kicsit a Nagymező utcában.

Az úgynevezett Pesti Broadway igazi kulturális központ, tele színházakkal, múzeumokkal.

Operett (előtte a Walk of Flame, azaz a hírességek lábnyomai), Thália, Mai Manó Ház, Kálmán Imre és Hofi Géza szobra…

A Hotel Pullmanból indultunk útnak. Közben meséltem nekik a római emlékekről, láttunk az Amfiteátrumot és Aquincumot, valamint az általunk Chuck Norrisnak hívott Megyeri hidat.

Jó volt átutazni Leányfalun, Tahitótfalun és Dunabogdányon, kellemes energiája van ezeknek a településeknek.

Visegrádon bejártuk a várat. Tetszett nekik a Szent Korona mása és a címerek, zászlók, meg a fegyverkiállítás.

Megnézték a viaszbábukból összeállított Visegrádi Királytalálkozót, kipróbálták a kalodát és meghallgatták a toronyban a reneszánsz énekest-kobzost.

Természetesen, mint mindenkit, a vendégeimet is lenyűgözte a kilátás.

Szemben a Börzsöny, alatta Nagymaros, az előző napom helyszíne.

A Duna folyó szépséges kanyarulatai, a Szentendrei-sziget a Kisoroszi szigetcsúccsal.

Innen a rövidebb úton mentünk visszafelé, Lepence majd Pilisszentlászló érintésével.

Át a Pilisen, erdőkön keresztül, hegyek között kanyarogva.

Így Sztaravodánál meg tudtam nekik mutatni a Skanzen házainak egy részét, az útról is látható Erdélyi tájegységet.

Szentendrén annyi időnk maradt, hogy a Bükkös pataktól bekísérjem őket a Fő térig, aztán le a Duna-partra.

Innentől már egyénileg járták be a várost, és a Maharadzsa Étteremben ebédeltek.

Én pedig rohantam haza mert délután már tanítottam.

Még szerencse, hogy szombaton több időm volt és jobban be tudtam járni, több fotót tudtam készíteni Szentendréről.

Érdekes, hogy az indiaiak mennyire szenvedtek a hőségtől, pedig náluk is igencsak magas hőmérsékletek tudnak lenni. 

Viszont azt mondták, ott másfajta meleg van; itt sokkal nehezebb volt nekik elviselni a forróságot és a tűző napsütést.

Én később szenvedtem, ugyanis a vonatozás sajnos ezen a napon is megkínzott. Pedig ezúttal pontosan jött és érkezett minden (El sem akartam hinni). Viszont: dögmeleg Hév, dögmeleg zónázó, dögmeleg kispiros. Bizony, még a zónázón se volt klíma. 

Nem működött a légkondi, az ablakokat pedig ugyebár ott nem lehet lehúzni. Úgy éreztem, ott olvadok el, konkrétan csorgott rólam a víz (minek járok egyáltalán szaunába?). Eskü a kispiroson jobb volt az életérzés, mert ott legalább minimálisan járt a levegő. 

Sosem gondoltam, hogy valaha pozitívat fogok írni az ósdi, lassú, mocskos és iszonyatosan meleg Bzmotról.  Ez amúgy annyira szomorú, hiszen véleményem szerint a kötött-pályás közlekedés (lehetne) a legjobb, a vasúté (kéne legye) a jövő.

Nógrádon aztán szokásosan pár napra belecsöppentem a hétköznapi életbe, azaz a tanítás, házimunka, gyerekek háromszögébe. Ilyenkor mindig megpróbálom utolérni magamat, és rendet meg tisztaságot tenni a házban és a kertben, valamint a kiapadt élelmiszer-készleteket feltölteni.

A boltba kora reggel kerékpárral indultam, de vissza kellett fordulnom, mert valami gond volt a kerekével. Univer pedig annyira kedves volt, hogy először lefelé, majd felfelé is „értem küldte” a szomszédunkat, akinek segítségével nem a hátamon és a kezemben kellett hazacipelnem a sok bevásárolt ennivalót.

A veteményesben termett cukkinit ismét többféleképpen használtuk fel: én reszelve, a gyerekek rántva. Készítettem finom tejfölös lencselevest házi csipetkével. A lányok pedig isteni brownie-t sütöttek.

A kertben próbáltam menteni a menthetőt, és ledarált ágakból készített mulccsal némileg feljavítottam az ágyások talaját. Ebben az aszályban a zöldségek eléggé kiégtek, viszont nézzük a jó oldalát is: csapadék híján a fű se nő, így nem kell nyírni.

Ismét jó kis randijaink voltak a párommal. Valahogy úgy érzem, tök jól ki vagyunk egyenlítődve. Kábé ugyanannyi energiát fektetünk a kapcsolatunkba, kölcsönösen adunk és kapunk (szeretetet, segítséget, érintést, figyelmet…). Így a mostani időszakot nagyon harmonikusnak éljük meg.

Belekezdtünk egy sorozatba. Múltkor a „Blokád” című filmet néztük meg együtt, most pedig a szintén rendszerváltás korszakát idéző magyar alkotást, a „Besúgó”-t. Egyrészt jó kis nosztalgikus érzéseket ébreszt az emberben a nyolcvanas évek iránt, másrészt képtelenség nem észrevenni az összefüggéseket az akkori éra és a jelenkor között. Még három részen át kell izgulnunk azért, hogyan csavarodnak tovább a történet szálai a végkifejletig.

Rég futottam Almáskertben, a héten tettem egy kört itt az üdülőövezetben, a virágneves utcákban kanyarogva. Ez egy kb. három kilométeres táv, emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva.

Ellátogattam a húgomékhoz. Zugló, jó tömegközlekedés, mégis csendes környék, felújított ház, gondozott kert. Már nagyon várt pici cuki unokaöcsém, Márk, hiányzott neki a nagynénje, Andiii (ő így hív engem). Egy mini tűzoltóautóval leptem meg őt. Kisautókkal játszottunk, labdáztunk, beszélgettünk, és mikor kikísértek este a metróhoz, az én kezemet fogva sétált végig.

Mint az utóbbi időkben mindig, most is sok inspirációt kaptam a húgomtól a mozgás terén. Ő elég nagy motivációt jelent számomra az egészséges életmód, egészen konkrétan a futás terén. Tavasszal lefutotta a maratont, őszre megint erre készül. Így a párkapcsolat, gyereknevelés és munka témái mellett edzésprogramokat vitattunk meg.

Ha már Duna: ugyebár az volt a tervem, hogy ezen a héten kipróbálom a Duna Arénát. De rájöttem, hogy az egy zárt épület, csupa fedett medencével. Ilyen napsütéses nyáron, ekkora kánikulában inkább a szabadtéri fürdőzéshez volt kedvem, ezért ismét a Dagály mellett döntöttem.

Előtte szombat reggel elmentem piacra. Habár a Kórház utcai nem olyan pöpec, hatalmas méretű és nagy választékú, mint a Lehel, amihez szoktam, azért szerintem mindent megtalál itt az ember. 

Van itt sokféle zöldség, gyümölcs, tejtermék, péksütemények (és húsevőknek húsáru). Az egyik pékségben flódnit találtam, le is csaptam rá, mert ez az egyik kedvenc péksüteményem.

Mivel délelőtt a fiammal találkoztam, így eléggé elhúzódott a nap, csak délben értem oda a strandra. Hétvége, kánikula, naná hogy tele volt emberekkel, főleg kisgyerekes családokkal. Szerencsére ők főleg a lubickolós medencékben és környékükön, valamint a büfékben koncentrálódtak.

Szóval azért tudtam rendesen úszni, amiben az az újdonság, hogy végre egyszer sem álltam meg pihenni. Egy hónap alatt eljutottam oda, hogy nulla megállással leúszok egy kilométert, és ez önmagamhoz képest nagyon szuper eredmény. Jövő héten tovább növelem a távot és/vagy a tempót.

Kipróbáltam az úszószemüveget, így a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy full bénán tudok, sőt, mondjuk ki: nem tudok víz alatt úszni. Egyik célommá vált ennek megtanulása. Valamint van egy hosszabb távú célom is, de azt majd akkor írom meg, amikor tényleg készen állok rá.

A finn szaunában ezúttal a négy szakaszból kettőnél a harmadik szintre is felmerészkedtem. Nem mondom, hogy könnyen bírtam, de sikerült. Az infra-szaunában most hosszabb ideig voltam, az ajánlott fél órát. Állítólag ekkor indul be a zsírégetés, ugyanis az elektromágneses sugárzás nem a levegőt, hanem közvetlenül az emberi testet melegíti fel.

Kipróbáltam a „jeges” zuhanyt. Sajnos jéggép nem üzemel a fürdőben (a helye megvan, de valamiért nem működik), ezért a hideg merülőn, Kneipp-medencén és zuhanyon kívül az a legjobb módszer a szauna utáni lehűlésre, ha egy kart meghúzva egy dézsányi tök hideg víz zúdul az ember fejére és testére.

Többet napoztam, tovább barnultam. Kerestem egy relatíve csendesebb, nyugodtabb füves placcot a Duna-part közelében, és ott süttettem magamat a füvön heverészve.

A hét harmadik futása hosszabbra sikeredett. Lányomék hajnalban mentek ki a repülőtérre, irány Milánó, ezért egy darabig elkísértem őket villamossal-metróval, aztán a Ferenciek teréről hazafutottam. Szép látvány volt a kora reggeli fényekben a Duna, a Budai Vár, a Parlament… Petőfi, Shakespeare és Roskovics Ignác festő, valamint a Kiskirálylány és a Kutyás lány szobra mellett futottam el. Kényelmes tempóban, 55 perc alatt tettem meg a kb. 7 kilométeres távot. Az idei cél, a 10 km egyre elérhetőbbnek tűnik számomra. (A fotón látható szett nem a sajátom, csak míg a cuccaim a mosógépben voltak, "kölcsönvettem" anyukám ruháit.)

Egész jól bírtam a futást, BUT: 1. Az augusztus 20-i ünnepség miatt már most le vannak zárva a hidak, rakpartok. Terveim szerint a Lánchídon kocogtam volna át Budára, de ott kordon fogadott. A Margit-hídon az úttesttől elkerített ideiglenes sávban lehetett átjutni. A rakpart helyett járdán, kerékpárúton, úttesten, néhol macskaköveken, feltört betonon, homokon és gyomok között tudtam csak haladni. 2. Az időjósok által ígért lehűlés nem érkezett meg, ezért hiába indultam pirkadatkor, már akkor fülledt meleg volt. 3. Észak felől ugyan stabilan fújt a szél, ennek pozitívuma, hogy egy picit enyhítette a hőérzetemet, viszont kissé megnehezítette a haladásomat. 

Szeretem a nyár végi ízeket. Reggelire valamilyen magos vagy teljes kiőrlésű péksüteményt eszek, növényi pástétommal megkenve, sajttal megrakva, hozzá valamilyen friss zöldség. Kedvencem a müzlis joghurt vagy a mindenféle gyümölcsökből összerakott mixek. Ebédre meg jönnek a jó kis vega kaják. Az egyik lányom kedvéért tejfölös zöldbablevest főztem, a másikért tejszínes gombás szószos tésztát. Nehogy azt higgyétek ám, hogy csupa egészségeset eszek, bizony lecsúszik egy-egy süti vagy fagyi, de azért mértékkel. Az alapvetően egészséges, de rugalmas életmódban hiszek.

Elégedett vagyok az állóképességemmel és az alakommal is. Biztosan jól vagyok anatómiailag felépítve, jó a genetikám, viszont az életmód a kulcsa annak, hogy ezeket az adottságaimat a koromhoz képest jó szintre fejlesztettem és meg is tartom ezen a szinten.

Ezt a hetet tehát a Duna határozta meg, a jövő héten pedig a Balaton vár rám/ránk. Ha minden jól megy, kétszer is leutazom majd a Magyar Tengerhez. A következő blogbejegyzésben hozom róla a híreket és fotókat.

 

2025. augusztus