Hóvirág utca

Azt nem mondom, hogy minden rendben van most körülöttünk, de a nehezén túl vagyunk. Rögtön egy érdekes történettel kezdem a bejegyzést.

A hatodikosoknak télen volt egy olyan projektfeladatuk, hogy képeslapot kellett írniuk angolul, bárkinek címezve. Az egyik kislány nekem írt, és a címzés helyére véletlenül Hajnalka utca helyett Hóvirágot írt. Kijavítottam, mert akkor még nem sejtettem, hogy mire eljön a tavasz, a Hóvirág utcában fogok élni a gyerekeimmel. (A lányka úgy látszik tudat alatt jóstehetség.)

Nos, ugyebár a múltkor csak rövid mondatokat írtam a költözésről, mert hulla voltam, néhány fotót kattintottam, mert a holmik áthurcolásával és elpakolásával voltam elfoglalva. Hát igen, gyakorlatilag az elmúlt hét csak erről szólt. Bár ha jobban belegondolok, inkább másfél hónap.

Az előkészületek ugyanis már több hete elkezdődtek. Szinte rögtön, amint kimondtuk a válást, nekiálltam pakolászni. Valahogy nálam így megy ez, a tér leegyszerűsítése segít a folyamatban. Amint fokozatosan csupaszodott le körülöttem minden, úgy lett egyre könnyebb az elválás attól az háztól, amit addig a biztos pontnak, életem végleges otthonának tekintettem. Lekerültek a függönyök, a növények, a fotók, és élettel teli otthonból pusztán csak házzá vált számomra.

Aznap, amikor kiderült, hogy elválunk, rögtön felraktam a mi szuper kis helyi csoportunkba, hogy kiadó házat keresek. Nem mondom, hogy sokan tudtak segíteni (pedig ez a falu híres a segítő közösségéről). Mindenki azt írta, hogy képtelenség, itt Nógrádon nincs albérlet, lehetetlenre vállalkozom. Pedig nekem semmi kedvem nem volt elköltözni a faluból, de még Almáskertből sem, annyira a szívemhez nőtt.

És akkor beugrott nekem egy kedves itteni barátunk, akivel még télen utaztunk együtt a kis piros vonaton. Ekkor mesélte, hogy vett magának egy kis házat a Dunakanyarban, így nemsokára kiköltözik az addig bérelt házából. Nem tudok-e valakit a helyére? Nos, akkor még nem tudtam, bezzeg most! Hol is van az a házikó? Nógrád, Almáskert – Hóvirág utca!

Vasárnap: válás. Kedd: háznézés. Csütörtök: telefonos egyeztetés a tulajdonossal. Következő vasárnap: személyes találkozó, megegyezés. Egy hét telt el, és sikerrel találtam magunknak új házat! Szerencse, mondhatják egyesek, de én nem tudom értelmezni ezt a szót. Bevonzás, teremtés, mondják azok, akik hisznek az ilyesmiben.

Közben a régi házban folyamatosan zajlott a pakolás. Kétszer anyukám is ki tudott jönni, örök hála neki ezért. Nem is a fizikai segítség volt fontos, bár nyilván az is jelentős, még inkább a lelki támasz, amit nekem, nekünk nyújtott. (Tudom, hogy olvasod, Nagymami, szeretünk!!!) A gyerekek miután hazaértek az iskolából, nem a leckének álltak neki. Nekik más házi feladatuk volt: holmikat selejtezni, dobozokba, zsákokba rakni. A nagy közös tér is eléggé kaotikussá vált, de megmaradt számomra a saját kis kuckóm, amit a régebbi hálószobából alakítottunk ki. Ez volt számomra a béke szigete, ahová el tudtam vonulni, ha akartam.

Egy ideig, mivel egy újabb nagy balhé után el kellett otthonról jönnünk. Egy hetet úgy csináltunk végig, hogy szó szerint hajléktalanok voltunk. Hol anyukám lakásában aludtunk Budapesten, hol barátnőmék nógrádi házában. (Ezúton is hálás köszönet Heninek és Marcinak!) Ingáztunk három hely között: Bp. Vág utca, Nógrád Nárcisz utca – és a Hesz Mihály Általános Iskola. Remek volt 5-kor kelni ahhoz, hogy fél 9-re ott legyünk a suliban…

A gyerekek amit csak tudtak, bent hagytak a padban. Mindig két napra előre kellett gondolkodnunk, hogy miket is vigyünk magunkkal. A hátizsákban ott volt a váltás ruha, a pipere-holmik, ennivalók – egyszóval: hurcoltuk magunkkal ide-oda az életünk legfontosabb tárgyait.

Kemény volt, de végképp segített abban, hogy el tudjak búcsúzni a régi helytől. Szép lassan a saját szobám is katasztrófa-sújtotta övezetté vált: először az ágyneműk, majd fokozatosan a ruháim is nagy fekete kukazsákokban landoltak.

A költözés maga több szakaszban történt. Szombaton lezajlott a szerződéskötés, kaució és bérleti díj átutalása, a ház átadása-átvétele. Andris egész hétvégén (úgy, hogy szegény közben totál beteg volt), hordta el a cuccait, mi meg közben hoztuk át a mienket.

Vasárnap Marci négy fordulóval zsákokat, dobozokat szállított át. Az ötből négy gyerek ekkor már itt is aludt, mert a ház tartozéka volt egy dupla, és két szimpla fenyőágy. Mivel az én kanapém és Csillag ágya még nem került át, mi aznap még a Hajnalkában aludtunk – utoljára.

Hétfőn megjött a várva várt Balázs és Bendi, Kendével együtt ők cipelték a nagy és nehéz bútorokat, és egy óriási utánfutón vitték át őket a Hóvirágba, három fordulóval. Az ágy az ablakon került ki, majd durva módon, de az emeleti ablakon került be (!!!) a házba. A lépcsőfordulónk ugyanis nagyon szűk, ott hiába próbálkoztunk. Tehát Csillag, Tündér és én toltuk felfelé, először a földről, majd székekre állva, odafönt pedig Kende és Kincső emelték be. Sikerült!

Ezen a napon érkezett még Dezső (Börzsönyi Nektár Méhészet, ez itt a reklám helye), a platón egy hűtővel, amit Anettől kaptam Diósjenőről, és egy mosógéppel, amit Petiék adtak kölcsön. Dezső, Adri és Hunor még egy fordulónyi cucc elhozatalában, illetve két asztal A pontból B pontba való átszállításában is segített. Az asztalokat egyébként Krisztától kaptam. 

Aztán Kata is jött a terepjárójával, kétszer fordult, és átkerültek a könyvek meg a konyhai dolgok. Ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített a szállításban, bútorok adományozásában!

És most hogy állunk? Bútorok a helyükön, számomra klassz elrendezésben. Könyvek a polcon, személyes tárgyak a komódban.

Sajnos lőttek a saját szobának, sőt, a saját ágynak is – mostantól a kanapén alszom a nappaliban.

Ruháim egyelőre a régi festett kék szekrényben (régi szép jurtás idők), bár rajta vagyok a témán, hogy vegyek egy fenyő ruhásszekrényt.

A cserépkályha szuper, többször begyújtottunk, lassabban melegszik fel, mint a régi csikótűzhely, de sokkal tovább tartja a hőt. A meleg feljut a tetőtérbe, nem fázik senki sem. Ráadásul örököltünk jó sok száraz tűzifát, úgyhogy megfagyni nem fogunk, még ha most egy hétig újra tél is lesz.

Az étkezőrészben ma ettünk először együtt, hiszen tegnap érkeztek meg az asztalok. Eddig a tányért az ölünkbe fogtuk, illetve a gyerekek kreatív módon a két fonott bárszéket alakították át asztalkává. Ma viszont megtörtént az első normális családi étkezés. Ez lesz az alkotós asztal, Virág is itt festett ma. Kreatív cuccok a kredencben.

Számomra a konyha a ház legkevésbé kedvenc része: pici tér, ronda fehér bútorok. Ha már ketten vagyunk benne, akkor folyton összeütközünk, három ember a konyhában kész tömegnyomor. De legalább a holmink nagyja befért, aztán lesz itt még további változtatás.

A fürdőszoba is pici, de cuki. Itt is van kád, nem olyan hatalmas, mint a Hajnalkában, de azért menő sarokkád. A mosógépet ma üzemeltük be, jól szuperál. A dekoráció a megszokott türkiz, tengeres, kagylós.

A lépcső alá kerültek a háztartási holmik, cipők, meg olyan dolgokat dobáltam be egyelőre, amiknek még nem találtam helyet.

A tetőtér kb. akkora, mint a Hajnalka utcában, csak most négy mini-szoba helyett kettő van, ráadásul egymásból nyílnak, és az egyiknek nincs ajtaja sem. Itt lesz mostantól öt gyerek (10 és 19 között) birodalma. A gyerekek odafent már kábé háromszor rendezték át, hogy ki hol alszik.

Sokáig full káosz volt odafent, folyamatos veszekedés hallatszódott le, csak zsákokon és dobozokon átkelve lehetett feljutni; nem is dugtam fel az orromat egy ideig. Most elvileg elsimultak a viták. Kincső (direkt) nem ágyon alszik, hanem szivacsokon, a tető és a kémény közötti kuckóban. Virág és Kende keleties textilekkel borították a ferde falakat. 

A hatalmas, faltól falig beépített szekrény nagyjából sikerrel elnyelte a ruháikat. Megkapták az éjjeliszekrényeket, ott tartják a személyes holmikat. Azt el nem tudom képzelni, hol lesznek a játékos kosarak, babaágyak, plüssök, legók és hasonlók.

A ház nagyon klassz része a tágas terasz, ami most éppen tele van mindenféle vicek-vacakkal. Az ősrégi ágyat már sikerült innen tovább ajándékozni, de található itt autósülés, pad, plédek, virágcserepek, ki tudja még mi. A kiszuperált kanapé lesz a kinti pihenőhelyünk. Alig várom, hogy eltűnjön ez a sok minden, végre körbe lehessen ülni az asztalt, és kint lehessen enni.

Az új otthonunknak élő tartozéka is van, egy macska személyében. Hál istennek ez amolyan félvad jószág, nem engedi magát felvenni, a házba eszébe sem jut beslisszolni. Összevissza kóborol a környéken, néha megpihen a teraszon, tesz pár kört a kertben, eltűnik, majd másnap megint itt alszik nálunk.

Végre képzeletben kijutottunk a kertbe. Ami nagyon szuper! Van benne három cseresznyefa, két diófa, három mogyoróbokor, egy almafa, egy ringló, egy birs, nyírfa, fenyők, és még sok tuja (ami nem igazán a kedvencem, de ez van). A gyerekek rögtön belakták, felkerült a függőágy (én eddig kb. 5 percet pihentem meg benne), a hinták, kötéllétrák, stb. A nagy melegben kint napoztak polifoam-okon.

A déli részen található néhány már összetöppedt magas-ágyás. A talaj szuper, Kende tegnap fel is ásta őket, most jön rá a jó kis csapadék, aztán ha visszatér a tavasz, kezdődik végre a vetés.

Van pince és sufni, ez utóbbi rettenetesen ronda, bár az szuper, hogy jók lesznek rakodóhelynek (jelenleg szintén tele vannak mindenféle vicek-vacakkal).

Hát ilyen ez a Hóvirág utca, amit egyelőre bérlünk, de elárulom nektek, hogy hosszú távú terveim is vannak vele. De ez majd a jövő zenéje.

Ez a hét életem egyik legkeményebb hete volt. Gondolom tudjátok, még milyen kihívással kellett tanárként szembenéznem. A digitális suliról, az online oktatás nehézségeiről és szépségeiről később írok majd nektek.

2020. március

Költözés

Mivel hulla vagyok, és írni is alig van erőm, az elmúlt hét, különösen a hétvége, és főleg a mai nap után, ezért a költözésről most csak egy rövidke képriportot teszek fel, aztán később részletesen is megosztom veletek, mi volt, hogy volt.

Kiürítve az ágyneműtartó. 

Megkezdődött a nappali lecsupaszítása. 

Képek le, cuccok a szekrényekből ki. 

Dísztárgyak nélkül üres minden.

Növénykéink, kerámiáink.

Elkezdődött az edények szétválogatása. 

Fiókból elő mindennel!

Zsákokban a ruháim.

Ennek a képnek az a köze a költözéshez, hogy itt kényszerültünk egy idei Bp-en lakni, és onnan ingázni. A fotón Virág dzsekijét, Csillag pulcsiját, és Kende nadrágját viselem (minden saját ruhám a mosógépben) - indulunk jégkrémezni :)

És közben kitavaszodott, és eljött a nőnap.

A kertben előbújtak az első hagymások. 

A házban a káosz a tetőfokára hágott.

Végre átcuccoltunk!

A gyerekek ebből az itteni ronda kanapéból csináltak egy kinti pihenőhelyet.

A terasz (és környéke) tele a holminkkal.

Az ágy nem fért fel a lépcsőfordulóban, az ablakon keresztül jutott a tetőtérbe.

Így néz ki most bent a tér. Még nagy a káosz, de látom a fényt az alagút végén.
A lényeg, hogy most végre az új helyen vagyunk, most alszom itt először. Annyi sarok van, hogy meg sem tudom számolni :)
A koronavírusról, és az emiatt kialakult helyzetről sokat elmélkedek. Fogok majd róla írni később...

2020. március

Új élet

(Figyelem, ez most egy nagyon személyes bejegyzés lesz! Aki a tőlem megszokott témákat várta, túráról vagy gyereknevelésről szeretne olvasni, esetleg egészség-tippekre vagy közösségi eseményekre kíváncsi, az térjen vissza kicsit később!)

Az Izraelről szóló bejegyzésekben már utaltam arra, hogy elég sok negatív dolog történt a decemberi utazásunk során, és itt most nemcsak az esőre, szélre, tömegre és autóban alvásra gondolok. A legutolsó posztnál írtam is, hogy nem sokkal utána hoztam egy döntést. Nos, igen, az volt az utolsó közös utazásunk. Január végén elhatározásra jutottam – elválok.

Gondolkoztam arról, hogy mit és mennyit osszak, oszthatok meg itt nektek erről… Természetesen vannak nem publikus részek, amit a hozzám közel állók úgyis ismernek, az olvasóim meg kénytelenek lesznek nélkülözni. Azért írok nektek egy kicsit erről, jó?

Aki megtudta, mi a helyzet, annak első reakciója az volt, hogy: „Ne már! Annyira szép pár voltatok! Minden olyan happy-nek tűnt!” (Nem ismerősek ezek a reakciók? Ugyanilyeneket írtatok nekem 2014-ben, mikor a gyerekeim apjától váltam el.)

Az ember nyilván nem rak ki mindent a nagy nyilvánosság elé, még akkor sem, ha a blogírás miatt azért alapvetően ország-világ előtt zajlik a magánélete. Elég most annyi, hogy nagyon nem volt minden fenékig tejfel, főleg az utóbbi időben. De veszekedések közben nem szokott az ember fényképeket készíteni… Érdekes, páran azért nem lepődtek ennyire meg, sőt úgy reagáltak, hogy „én ezt valahogy éreztem”.

Más dolog is mintha visszaköszönne a múltból:

Anno azt hittem, ha már válunk, azt képesek vagyunk emberi módon, közös megegyezéssel megtenni. Aztán mégsem. Valami átkattant. De nagyon. És ez sajnos most sincs másképp.

Anno az osztozkodás átment kicsinyes szőrözésbe, melynek eredményeképpen nagyjából semmivel indultam útnak az új életbe. Most ez egyáltalán nem így van, de a birtoklásvágy és kukacoskodás itt is megjelenik sajnos.

Következő általános kérdés: De miért???

Természetesen az okok közül is sok minden van, ami nem tartozik a nagy nyilvánosságra. De vázlatosan összeszedem, mi volt a lényeg. Kommunikációs problémák, szabadidő hiánya illetve szabadidő eltöltésének módja, összesen három (de ebből egy kemény) év építkezés, egy év külföldi munka – fokozatos eltávolodás egymástól. És rengeteg konfliktus a gyerekek miatt. Erről azért már írtam ide, hogyan visel el öt gyereket egy olyan ember, akinek sosem volt egy sem. Látjátok: sehogy!

És a gyerekek hogy viselik ezt?

Megmondom őszintén, megkönnyebbültek. Sok volt a feszültség. Nagyon sokszor miattuk. Néha teljesen jelentéktelen apróságok okán. Ennek végre vége, így örülnek. A három lánykával mintha emiatt szorosabbá is vált volna a kapcsolat, több a puszilkodás, ölelgetés. Csak hogy már megint egy újabb költözés…

Nem tudom, mennyire lesznek képesek majd stabil felnőttekké válni ennyi instabilitást megtapasztalva. Az egész életem egy érzelmi hullámvasút, egy vándorlás. Ennek az okait igyekszem majd feltárni két hét múlva egy családállításon.

Egyébként köszönöm fel nem tett kérdéseteket, egész jól vagyok. És tudjátok miért? Mert most minden ezerszer jobb és könnyebb, mint hat éve.

2014-ben öt gyerekkel költöztem el (illetve először néggyel, aztán 8 hónappal később a fiam is hozzám került). Végül is most is, de a két nagy már kollégista, ők nem részesei szervesen a hétköznapoknak. Sőt, szeptembertől már Csillaggal is csak a hétvégéken fogunk találkozni, hiszen ő is Abára fog járni, az Atilla Király Gimnáziumba.  (Hurrá, hurrá, ügyes lányom van énnékem!)

Akkoriban 4-13 közöttiek voltak a gyerekek, a kicsik állandóan rajtam lógva, a nagyok a kamaszkor viharában, az apjuk elvesztését és az életünk felborulását rajtam, csakis rajtam számon kérve. Most 10-19 évesek, sokkal önállóbbak, függetlenebbek. (Csak a számonkérések nem változtak…)

Akkoriban otthon tanultunk, 0-24-ig a gyerekekről szólt az életem. Végül is ma is, csak a sajátjaim helyett/mellett még több mint 100 gyerekről. És akármennyire is nehéz anyának is lenni, meg tanárnak is, mégis, paradoxon, valahogy így könnyebb.

Pláne, hogy a tanítás fix állást és rendszeres, egész jó fizetést jelent. Anno havi 105.000 forint volt a család bevétele (CSP és GYET), most ennek többszöröse. (Bár a tartásdíjat még mindig nem attól kapom, akitől kellene, hanem az államtól.) Így anyagilag abszolút stabil lábakon állok.

Anno egy komfort nélküli présházba költöztünk, most van víz, villany, keleti kényelem. Emlékeztek, ugye? Esővizet gyűjtöttünk, ivóvízért a forráshoz jártunk, forgataggal mostam, sparhelttel fűtöttünk. A mostani életkörülmények már pontosan megfelelnek az igényszintemnek.

A présház a világ végén volt, fent a semmiben, egy szőlőhegyen, másfél kilométerre a falutól. Itt is üdülőrészen vagyunk, aminek minden pozitívumát imádom: kevés autó, sok fa, madarak, mókusok, csend, nyugalom, tiszta levegő. Viszont ha akarunk, 10-15 perc alatt eljutunk a suliba, boltba, vasútállomáshoz. És ez így pont jó.

Nógrádon amúgy nemcsak az a jó, hogy szép és rendezett, hanem az itt lakó emberek is. Henyén 120-an éltek, itt tízszer annyi a lakosság. Ráadásul milyen lakosság! Amint híre ment a helyzetemnek, sorra jöttek a felajánlások. Segítenek pakolni, költözködni, barátoknál lehet aludni (Ezer hála, Heni és Marci!), lesz mosógépem és hűtőm. És nemcsak tárgyak vagy segítség, amit kapok, hanem az a sok jó szó, kedvesség! Valaki mindig rám ír, a kollégák folyton kérdezik, hogy vagyok. Rég nem látott barátok, ismerősök hívnak fel, telefonálunk, személyesen találkozunk. Ebben tulajdonképpen ez nagyon jó, megtapasztalni a figyelmességet, a közösség erejét. ÉN hiszek és bízok az emberekben, még ha valaki ezt naivitásnak is hívja.

Másrészt, hogy is vagyok? Természetesen rengeteg energiát kivesz ez az egész belőlem, különösen a körülmények, a mód, ahogyan zajlik. Este, mikor minden elcsendesedik, rengeteget agyalok azon, mi lesz, hogy lesz. Mélyen ások magamba, hogy ebben mennyi az én felelősségem, mit tehettem volna másképp, és a jövőben mit fogok másképp tenni.

Több dolog is segít amúgy. 

Beindult a női kör a Boróka-házban! Kitárulkozó, őszinte, támogató...

Elvégeztem egy „Bőség gyakorlatok” című kurzust, benne meditációval, ami mindig jól lenyugtatta az elmémet a sok zakatolás után. A következő napra is magammal tudtam vinni útravalónak egy-egy gondolatot.

Március van, tehát éves rutinom része, hogy ilyenkor indítom a fb-on a „Tavaszi megújulás” nevű programsorozatot. Miközben én adok másoknak mozgással, táplálkozással, szépségápolással és lelki egészséggel kapcsolatos tippeket, az alatt magam is gyógyulok.

És a sok jó zene! „Kiöllek magamból, hogy ne fájjon többé, ami vagy…” (Ákos)

Amit még sokan kérdeztek: Nem fáj otthagyni azt a szép házat?

De igen. Hogyne lenne fájdalmas! Benne van sok tervezés, és sok kétkezi munka. Részemről és a gyerekek részéről egyaránt. Egy nagy álom megvalósulása volt. Azt hittem, itt fogok megöregedni, és itt szórják majd szét a hamvaimat. És mindezt most szépen otthagyom.

A háztól való elválás folyamatát segíti az, hogy szép lassan lecsupaszítom a teret. Amikor már nincsenek a falon a fényképek, az ablakokon a függönyök, hiányzik a szobákból a sok dísztárgy és textília, akkor az már nem otthon, csak egy ház. Ráadásul a holmink nagy része is dobozokban és zsákokban van már, jövő héten készen is leszünk mindennel.

Merre tovább? Ugye ezek után nem hagyjátok ott Nógrádot?

Isten ments! Sőt, Almáskertet sem. Mindössze két utcával feljebb költözünk, egy kedves kis házikóba. Jelenleg egy barátunk lakja, és amint elköltözik saját nagymarosi házába (ami reményeim szerint bő egy hét), mi rögtön cuccolunk is át.

Az új házról meg, hisz ismertek már, úgyis fel fogok rakni sok képet. Béreljük, persze, szerencsére nem túl sokért. A nagy terv pedig egy saját ház megteremtése végre! Még nem tudom, hogyan, miből, de nem is kell egyelőre. A cél megvan, a mód meg úgyis jönni fog, érzem, tudom.

És a pasik?

Tudom, soha ne mondd, hogy soha. De itt én most kijelentem, hogy SOHA többé nem fogok férjhez menni. Mondtam is a családomnak, ha esetleg fontolgatni kezdenék egy újabb házasságot, lőjenek csak le bátran J Elegem van a nevem folyamatos változtatásából! Az eredeti Tóth után voltam én már Erdélyiné, Tihanyi és most Szabó. Ennek vége!

Sőt, most erőteljesen úgy érzem, hogy együtt élni sem kívánok senkivel. Nekem valahogy ez a „járjunk együtt” stílusú kapcsolat tetszene. Szabadidő közös eltöltése – közben megvan mindenkinek a saját élettere. Meg kell tanulnom egyedül élni. Ennyi gyerekkel ez eléggé viccesen hangzik, de remélem, értitek. A magam urának lenni.

Egyébként nem, nincsen más, új férfi az életemben. Nem keseredtem ám meg, nem gyűlöltem meg a férfiakat emiatt. Természetesen nyitott vagyok az ismerkedésre is. De soha többé függőség!

Radikálisak tehát a változások, új élet kezdődik. Hogy milyen, azt majd olvashatjátok, láthatjátok, ha továbbra is követitek Réka meglehetősen rögös, de izgalmas útját.

2020. március

(3. hónap 7. napja, két kedvenc számom…)