A testileg-lelkileg kimerítő kálvária-járást követően délután
kimentünk a falon túlra, csakhogy ezúttal a keleti részre, az Olajfák hegyéhez.
A „hegy” szó ebben az esetben igencsak túlzás, inkább nagyobbacska domb ez.
A lábánál először a Nemzetek Templomába mentünk be.
Ennek előterében található a Gecsemáné kert. Itt fogták el
Jézust az utolsó vacsora után.
Aztán elég meredek úton felgyalogoltunk a hegy oldalában.
Első állomásként a zsidó temető szélén lévő kilátóhelyhez.
Itt pihentünk, falatoztunk, fotóztunk.
Innen csodálatos látvány nyílt az Óvárosra. A domboldal tele
volt mohamedán sírokkal.
Így más szögből láthattuk a mecset aranykupoláját.
Innen pillantottuk meg a befalazott Aranykaput is.
Egy olyan templomhoz is kitértünk, amelynek egyik falát
végig üvegablak borította. A hívek a pap mögött Jeruzsálem Óváros panorámáját
láthatják a mise alatt.
Feljebb érve egy viszonylag eldugott helyen lehetett lejutni
a zsidó próféták sírjaihoz. Érdekes volt, gyertyával kezünkben körbemenni az
alagutakban. A sírokat természetesen már nem találtuk ott, csak azokat a falba
vájt üregeket, ahová régebben helyezték őket.
A hegytetőn láttunk sok turistát, egy tevét, és olyan
embereket, akik mindenképp fuvart akartak nekünk szerezni a lejutáshoz.
Közöltük velük, hogy köszönjük, de van saját lábunk.
Kissé odébb találtuk meg a Mennybemenetel kápolnát.
Pünkösdkor, a feltámadást követő 40. napon állítólag innen szállt fel a
Mennyországba Jézus. Talpa nyomát egy kő is őrzi.
Lefelé menet be akartunk térni az aranykupolás Mária
Magdolna templomba, hogy ne csak távolról, hanem közelről-belülről is
láthassuk, de kapuját sajnos zárva találtuk.
Egy nagyon csicsás ortodox templomban viszont, számos
lépcsőfokon lesétálva, megtaláltuk Mária sírját. Ikonokkal és fém-díszekkel
körbevéve egy kis fülkében található a kősír.
Közvetlenül mellette található az a hely, ahol Júdás
elárulta Jézust. Itt kapott még el egy eléggé furcsa érzés…
Az útikönyvet lapozgatva egy különös mondatba kapaszkodva
megpróbáltuk a falon kívül, az Óvárostól északra megkeresni az igazi sírt, de
lezárt területbe botlottunk, sötétedni is kezdett, így feladtuk.
Aztán egy utolsó, estébe nyúló séta a bazárban, és az utolsó
vacsora (a mai nap fényében kicsit morbid ez az elnevezés…). Mivel utunk során alig
ettünk normális kaját az út során, most nagyon jól esett a falafel sült
krumplival. Ráadásul desszertnek „jellegzetes” helyi csokit, azaz Milkát is
ettem.
Rengeteg ember aludt aznap éjjel a hostelben, mászkáltak,
horkoltak, lámpákat kapcsolgattak - rosszul aludtam.
Másnap még sötétben keltünk, összepakoltunk, és a kihalt
sikátorokon sétáltunk ki az Óváros kapujáig. Itt villamosra szálltunk, és
eljutottunk a Központi Vonatpályaudvarig – amit zárva találtunk! Mások is
jöttek oda, turisták, csomagokkal, láthatóan mindenki a reptérre igyekezett, és
mindenki legalább annyira tanácstalan volt, mint mi.
A helyi biztonsági őrnek fogalma sem volt arról, mikor
nyitják meg a kapukat, a buszpályaudvaron viszont felvilágosított minket egy
másik őr, hogy ne várjunk, csak később nyit. Menjünk inkább busszal. Amire 40
percet kellett várni, hidegben, metsző szélben, sok más, hozzánk hasonlóan
eltévelyedett turistával együtt.
Megváltásnak tűnt, mikor végre megérkezett a busz; így
felmelegedhettünk, és biztosak lehettünk abban, hogy nem késsük le a repülőt. A
reptéri bejáratnál hasonló biztonsági ellenőrzés volt a buszon, mint
Betlehemben. Felszálltak rendőrök, katonák, körbenéztek mindent és mindenkit.
Egy kis malőr a reptéren is történt. Naivan a 3. Terminálnál
szálltunk le a buszról, hiszen ide érkeztünk 12 nappal korábban. Majd a
repjegyet ellenőrizve jöttünk rá, hogy hazafelé viszont az 1. Terminálról megy a
repülőnk. Szerencsére gyorsan megtaláltuk az oda menő Airport Shuttle járatot,
ami szerencsére rögtön indult is, viszont annyi ember zsúfolódott benne össze,
hogy kapaszkodnunk se kellett, megtartottuk egymást a kanyarokban.
Azért is indultunk olyan korán reggel, mert azt hallottunk,
hogy a biztonsági ellenőrzés kifelé még sokkal szigorúbb, mint befelé. Mivel
érkezéskor egy órán át ment a kikérdezés, arra számítottunk, hogy most is nagy,
sőt, még nagyobb faggatózásban és vizsgálgatásban lesz részünk.
Tévedtünk. Egy nő hármunkat egyszerre hívott a pulthoz,
olyan kérdéseket tett fel, hogy Zoli mi célból járt korában Jordániában, megismerkedtünk-e
valakivel kint tartózkodásunk során, meg hogy mi pakoltuk-e össze a
csomagjainkat (gondolom kábító- meg robbanószer-téma). Öt perc se volt az
egész, aztán mehettünk békével.
Jól esett, hogy egy itt dolgozó nő magyarul köszöntött
bennünket – ekkor már nagyon vágytam is haza. Az utolsó sékeleket elszórtuk a
Duty Free-ben szuvenírekre, és kényelmesen megreggeliztünk.
Kicsit késve indult a gép, de rendben zajlott a repülés, és
3 óra múlva megérkeztünk Debrecenbe, a magyar ködbe és zúzmarába. Még várt ránk
egy félórás gyaloglás a kocsihoz, majd egy fél napos autózás és vonatozás
hazáig. Nagyon fáradt és éhes voltam, és jól esett végre itthon pihenni a meleg
házikóban, a családom körében, és finom hazai kosztot enni (Köszi, Nagymami!).
Aki végigolvasta az összes, Izraelről szóló bejegyzést,
leszűrhette belőlük, hogy igencsak változatos élményeket jelentő, hullámzó
hangulatú, pozitív és negatív élményekkel egyaránt szolgáló út volt ez. Kellett
hozzá ez a másfél-két hónap, meg ez a sok blog-bejegyzés, mire leülepedett
bennem az egész.
Bizonyos döntések is születtek bennem, nemcsak Izraeltől vettem búcsút - de ezekről majd
később…
2020. február
