Karácsony á lá Rékáék

A férjem többször mondta már nekem, hogy ne csak a rózsaszín maszlagot írjam meg nektek a blogon, hanem a kőkemény valóságot. A „Boldogszer”-es időkben hajlamos voltam arra, hogy túl idilli képet festettem az életünkről és családunkról, ezért is akadt ki olvasóim 99 százaléka akkor, amikor megtudta, hogy elválunk. Azt hiszem, amióta „Réka útja” van, azóta kicsit reálisabban mutatom meg hétköznapjainkat, de Zoli néha még most is visszaránt a földre, hogy a szép és jó mellett írjak a rútról és rosszról is, mert így lesz teljes kerek egész, amit írok, így lesz igaz és hiteles.

Nos, elhatároztam, hogy eképpen írom meg most a karácsonyuk történetét is, mert a végén még én is el fogom hinni a nagycsaládunkat ábrázoló kép alapján (amin persze mindenki cukin mosolyog, és kapott x lájkot és y lelkendező kommentet), hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vagyok elégedve.

A szombati napunk úgy indult, hogy mi ketten korán keltünk Zolival, és az utolsó alapanyagokért elmentünk a boltba. Az időjárásnak gyakorlatilag minden tényezője képviseltette magát aznap reggel: a völgyben köd volt, kelet felől látszott a tisztuló ég, esett valamilyen ónos vagy havas eső-szerűség, az utcák lejegesedve, az utak mentén fehérlett a megmaradt néhány napos hó.

Mire hazaértünk, a kislányok már ébren voltak, lent sertepertéltek, a nagyok „természetesen” mindeközben még a szobájukban. Nekiálltam gyorsan a 13 főre elkészítendő ételnek, a kicsiket meg befogtam segíteni, mert ők általában lóti-futiként funkcionálnak a legjobban. Menj oda, hozd ide, vidd ki, stb. Így készült el a háromféle rakott kaja rizses-tojásos alappal, fűszeres-tejfölös szósszal: darált húsos (igen, én, a vega, húsos ételt készítettem, évente egyszer vetemedek erre, bár enni nem szoktam belőle), kukoricás és cukkinis.

Mindeközben Zoli kivágta az amúgy is kivágásra ítélt fenyőfát a kertünkből, formára nyeste az ágait, belefaragta a karácsonyfatalpba, majd felállította a nappaliban. Szegény eléggé csálécska lett, egy tőből négyfelé ágazik, ki is kellett kötni a teraszajtó kilincséhez, különben felborult volna. A kislányok azért nekiálltak feldíszíteni. Legnagyobb kihívást az jelentette számukra, hogy cérnát kellett kötniük a szaloncukrokra. Idén nem vettünk új díszeket, maradtak a pirosas-fehéres árnyalatúak.

Tíz órakor aztán már felszóltam a nagyoknak, hogy örülnénk, ha lefáradnának végre. Virág betegen, Kende egyszerűen csak fáradtan vánszorgott le. Leírhatatlan volt az arckifejezésük, amikor megtudták, hogy segítséget kérünk tőlünk. Virág egy kicsit ott ült a kislányok mellett, a fotelből adva dekorációs tanácsokat, Kende meg kétszer fordult a tűzifával. Ennyi. Segítés részükről letudva. Tehát a két nagy gyerekem segítéségét egész délelőtt mindössze negyed órára élvezhettük, egyikük fadíszítés-segítő, másikuk fabehordó szerepében.

Zoli azt mondta, őt ez nem viselte meg annyira, mert megszokta, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag nem segítenek itthon semmit, ezért nem is számított tőlük semmire. Én viszont kiborultam, mert szerintem (volna) az a természetes, hogy ahol lakunk, ott besegítünk a házimunkába, és ha a család együtt készül az ünnepre, abban mindenki részt vesz. A két nagykamasz mostanában azonban láthatóan csak üdülni jár haza, kipihenni a kimerítő gimis heteik fáradalmait. Arra nem gondolnak, hogy a három húguk ugyanúgy tanul a hétköznapokon (mellette még zongora, fuvola, dráma, kutyafüle), nem mellesleg az édesanyjuk tanít és háztartást vezet.

Nagy szomorúság nekem, hogy azok a gyerekeim, akik elvileg abban a szellemben nevelkedtek, hogy a család egy közösség, amihez mindenki egyforma mértékben tesz hozzá, akik kiskoruktól kezdve be voltak fogva a házimunkába, mostanra szó szerint magas ívben szarnak a családra is, a házra is. Soha, de soha az életben nem kérdezik meg, hogy miben segíthetnek, a nagylányom még nem vette ki a kezemből önként a mosogatószivacsot, és a nagyfiam nem hozott be magától egy adag fát sem. Ez hát a kőkemény valóság a rózsaszín cukormáz mögött.

Amikor Nagymamiék megérkeztek déltájban, én síkideg dúvadként járkáltam fel s alá, még gyapjúpulcsiban és bő gatyában voltam, ide-oda pakolgattam a jénai tálakat, mosogattam sorra a maszatos edényeket, közben gyorsan átvedlettem blúz-szoknya kombóba, hogy nézzek már ki valahogy, kapkodva próbáltam megfésülködni és egy kis sminket feldobni, ha már ünnep van. Mindeközben dühöngve füstölögtem, és szidtam a lusta disznó gyerekeimet.

Mire Nagypapiék megérkeztek, persze már elszállt a mérgem. Tudtam, hogy ha esemény van, akkor egyből jó lesz itthon a hangulat. És így is lett. Mindenki felvette a mosolygós álarcát. Főleg, hogy rendhagyó ünneplésre készültünk: együtt anyukámék, apukámék és a húgomék. Erre még nem volt példa korábban. Soha nem karácsonyoztunk még így mindannyian, ráadásul úgy, hogy rövid időre Attisék is bekapcsolódtak közénk a net segítségével Kanadából.

Szokástól eltérő módon előbb ettünk és utána ajándékoztunk. Ugyanis ebédre vártuk a vendégeket, ás jól sikerült az időzítés: pont akkor vettem ki a kész ennivalókat (ráolvadt reszelt sajttal) a csikótűzhely sütőjéből, amikorra a gyerekek megterítették az asztalt. Igazából az asztal tehet mindenről. Meg a bővített nappali tér. Mármint arról, hogy végre volt hová meghívni ennyi embert, mert itt tényleg kényelmesen elfértünk mind a 13-an.

Az ebédnek nagy sikere lett (házi uborkát ettek hozzá), és utána elfogyasztottunk még egy csöppnyi adag süteményt is. Ha jól számolom, nyolcféléből választhattunk: diós bejgli, zserbó, krémes, hókifli, habcsók, sajtos-sós, gesztenyés és csokis golyók. Ez van akkor, ha azt mondjuk a Nagymaminak, hogy ne süssön sok sütit. (Mi lenne, ha arra kérnénk, hogy sokat süssön???) Érdekes módon idén valahogy nem vetették rá magukat a gyerekek annyira az édességekre, a szaloncukrokból is rengeteg maradt, sőt, a fán lévőkből egyetlenegyet sem szakítottak le.

Amikor már mindenkinek tele lett a hasa, és leszedtük a terítékeket, felparancsoltam az egész csapatot a tetőtérbe. Csak Ottó maradt lent, mert ő 91 évesen alig bír lépcsőzni (hogy ne leselkedjen, becsukta a szemét, erre el is szundított a kanapén), valamint két angyalka: az egyik elmosogatott (ez volt Nagymami), a másik (én) elhelyezte az ajándékokat. Ehhez névkártyákra is szükség volt, amiket a gyerekek már előre legyártottak.

Ezután mindig lehívtam valakit, aki a fülembe súgta, hogy a hálószobában elrejtett töménytelen mennyiségű ajándék közül melyiket kinek a helyére tegyem. A legkisebbtől kezdtem, és a legnagyobb felé haladtam. (A legnagyobbak általában jobban kibírják, hogy ne kukucskáljanak az asztalra, a már kitett ajándékokra, mert nálunk sok ajándék nincs becsomagolva.)

Ekkor készült az a történelmi fotó, hogy anyukám és apukám egy képen van rajta, ráadásul velem. Emlékeink szerint utoljára ilyen 1974-ben, azaz 44 éve történt.

Amikor már dugig volt az asztal (némely ajándék rá se fért, a székre kellett tenni), akkor lehívtam mindenkit. Meggyújtottuk az összes csillagszórót a csomagban, és elénekeltük a „Kiskarácsony”-t.

Régebben megvártuk, míg mindenki egyenként kibontja, a legidősebbtől a legpicurabbig, de most olyan sokan voltunk, hogy nem akartam például szegény Kincsőt ilyen hosszú várakozásnak kitenni. Ezért egyszerre nézte meg mindenki, hogy mit is kapott. Tőlünk a két nagy utazási kupont, azaz magyarul pénzt, amit a jövőre tervezett utazásaikhoz használhatnak fel. A két kicsi pedig társasjátékot, a Boróka Társas-körből ismert Concept-et és Imagine-t. Csillag ajándéka volt a legviccesebb: megvettük neki az egész Szent Johanna Gimi sorozatot (9 kötet! marker place-ről), és Zoli elrejtette őket a ház különböző pontjaira. Az első, asztalon lévő könyvben lévő cetli segített megtalálni a másodikat (a szakácskönyvek között), a másodikban lévő a harmadikat (a láda alatt), stb. Nagyon örült a könyveknek, de láthatóan ez a keresgélés is nagyon tetszett neki.

A nagyszülők tőlünk fotókönyvet és fotóalbumot kaptak, illetve kézműves szappant, fülbevalót és angyalkákat, valamint saját lekvárokat, befőtteket.

Mi már az ajándékaink egy részéről előre tudtunk: a fonott foteleket, a keleti ágyterítőket, a lámpaburát. De azért akartak meglepetések is: levendulás tálcák és alátétek, natúr tusfürdő és fürdőbomba, táska és kerámiaszobor, meleg zokni és szexis bugyi…

De a férjemet megleptem egy tegezzel (nemrég kapott egy íjat), és az 5 gyerek 5 nyílvesszőt adott neki. Ő pedig engem lepett meg, de nagyon! Vett egy tálast, hozzá sok-sok népi tányért, korsót és bokályt. Azóta már a házunk falát díszíti.

A gyerekek főleg könyveket, kézműves-alkotós dolgokat, kirakókat kaptak, de praktikus órát, ágyneműt és pizsamát is.

Közhely, de az ünnepben tényleg az együttlét a legjobb. Jókat beszélgettünk, mindenki körbenézett és megcsodálta a házat, sokat röhögtünk, hülyéskedtünk, és a végén még az új társasjátékkal is lejátszottunk pár menetet.

Az ünnep zárása viszont sajnos a kezdéshez hasonlóképpen zajlott. A gyerekek felvitték az ajándékokat a tetőtérbe, és egy pillanatra se jöttek le többet, miközben én mindent elpakoltam utánuk, és fel is söpörtem. Tudom, tudom, ez az én hülyeségem, ráért volna másnap is az a fránya pakolás és takarítás, de én már csak ilyen rendmániás vagyok.

A gyerekek vasárnap kapták a hátizsákjaikat, és irány a vasútállomás. Bevonatoztak Budapestre, és ezen a héten ott töltik a karácsonyt és a téli szünetet az édesapjukkal.

Úgyhogy most egy hét nyugi kettesben, amit főleg írással, olvasással, filmnézéssel és persze szerelmeskedéssel töltünk. De nem bírjuk ki, hogy ne rendezkedjünk valamit minden nap a házon. Zoli megcsinálta a könyvespolca folytatását, és átpakolta rá a maradék könyveit. Befejezett egy szekrényt is, ahová a varrós cuccai kerülnek. A fogantyúk és tartó-elemek mind faágakból készültek.

Én a fürdőszobaszekrényt pakoltam át és a lépcső alatti részt, ahol sikerült megtalálnom, hogy múltkor hol szökött be a fránya egér. Úgyhogy karácsony szent napján Zoli lambériázott és purhabozott. És hogy szépítsünk is, felköltöztettük ágyneműinket az új hálóba. Közös képek a falon, dísztárgyak-mécsesek a párkányokon, függönyök az ablakokon, és új ágyterítő a szivacson. Nagyon kényelmes és meghitt kuckó lett belőle, édesdeden aludtunk odafent, de előtte megcsodáltuk fentről a falunkat, a fényeket és a várat, és a távolban a börzsönyi hegyeket.

(Ezekről majd később külön bejegyzés fog születni.)

Most pedig irány Eger!

2018. december

Különös karácsony - Előzmények

Az egyik mániám, hogy különleges legyek, és soha ne úgy csináljam a dolgokat, ahogyan a nagy átlag. Amióta beköltöztem az ökofaluból meg erdőből meg szőlőhegyről a faluba (igaz, annak csak a szélére), amióta jurta helyett házban élek (igaz, faház), és amióta abbahagytam az otthontanulást, és a gyerekek tanulni járnak a suliba, én meg dolgozni, azóta egy kicsit megcsappant ezeknek a különlegességeknek a száma. Oké, még mindig úgy nézek ki néha, mint egy hippi indián asszony, és az öt gyerek is eléggé kuriózumnak számít kicsiny hazánkban, ahol az átlag gyerekszám, 1,3. És megmaradt még valami: a különleges karácsonyok.

Mi soha nem 24-én ünnepelünk, hanem a téli napfordulón, vagy technikai okokból az az előtti-utáni napon. Ez a szokás már jó sok éve tartja magát családunkban. Fény-ünnepnek neveztük el, és ha a körülmények meg az időjárás engedi, akkor az országos fénylánchoz kapcsolódva ilyenkor még szer-tüzet is gyújtunk. 

Amióta elváltunk, ennek az időzítésnek praktikus okai is vannak. A gyerekek 21-én vagy 22-én itthon ünnepelnek, aztán fogják a cókmókjukat, és egy egész hétre átvonulnak az apjukhoz az országnak abba a szegletébe, ahol épp lakik. Tehát nálunk az igazi családi „szenteste” a téli napforduló, amikor a fény születését ünnepeljük. 

Az idei karácsony több szempontból is eltért az eddigiektől. Az azt megelőző hétre legjobban az „Ember tervez, Isten végez” mondás illik. 

A vásárlások például olyan simán mentek, hogy csak tátottam a számat. Voltam olyan vakmerő, hogy összesen egy délelőttöt szántam arra, hogy a fővárosban megvegyem azt, ami Nógrád cityben nem kapható. Már szinte előre felkészültem a káoszra, arra, hogy amit kinéztem, az nem lesz, vagy nem olyan lesz, szóval szinte spannoltam magamat arra, hogy ilyenkor idegeskedni szokás. Ráadásul ez volt az a nap, amikor leesett az első igazi idei hó, tehát a főváros totálisan felbolydult (meglepődtek, hogy télen ilyen fehér csuda is előfordul).

Előtte precízen megterveztem az útvonalamat, mert én takarékossági okokból gyalog szoktam Budapest belvárosában közlekedni. És mindent, de mindent kaptam, ott és olyat, ami a fejemben volt. Gyerekeknek a társasjátékokat, férjemnek a tegezt és a nyílvesszőket, magunknak a lámpaburát... És hogy a nap vége is tökéletes legyen, a máskor rendre késve induló vonat időben kigördült a pályaudvarról, a csatlakozást elértem Vácon, és tökéletes pontossággal érkeztem meg Nógrádra, a latyakos városból a fehér hóval borított szépséges falunkba. 

A többi ajándék amúgy házilag készített, helyben vásárolt, illetve netről rendelt darab (könyvek) lett. Megint készítettem sok mindent, fotókönyvet, fotóalbumot, fotó-montázst, illetve falusiaktól szereztem be dolgokat: mézet Adriéktól (Börzsönyi Nektár), szappant Barbitól, és ékszereket Laurától (Gew-gaw).

Szoktam karácsonyt megelőzően tartani egy kisebb böjtöt, olyasmit, mint húsvét előtt. Most úgy gondoltam, ezt kivételesen nem teszem meg, pedig szerintem a testemnek szüksége lett volna rá, mert az utóbbi időben eléggé sok édességet ettem (ráadásnak a reggeli tornák is elmaradtak). A természet azonban maga gondoskodott a megtisztulásról. Elkapta a családot egy hányásos vírus, amin először Tündér esett át, aztán Kende és én, majd Csillag. Egy-egy nap alatt túl voltunk rajta, de addig minden kijött belőlünk. Nem volt kedvünk semmit enni, az ételnek a puszta említésétől is rosszul lettünk. Nem tudtunk más csinálni, csak feküdni, és nagyjából átaludni/átfetrengeni a napot. Nagyon legyengültünk, és emiatt sajnos a tűzgyújtás is elmaradt, annyira erőtlennek éreztük magunkat 

Az iskolában a sok gyerekem miatt sok szabadságom is van, aminek egy részét nem vihettem át következő évre, hanem kötelező volt kivennem most. Csütörtökre beterveztünk hát Zolival egy budapesti csellengést, egy utolsó ajándékvadászatot, egy adventi vásárbéli hangulatot és egy közös mozit is. Na, ez volt a nap, amikor Csillag lett rosszul, tehát borult minden, itthon kellett maradnunk. Elcsúsztattuk a városi programot egy nappal és pár kilométerrel odébb.

Mihez kezdjek akkor? Egy nappal voltam túl a betegségen, karom-lábam emelni alig tudtam, de rájöttem, hogy ha aznap nem csinálom meg a nagytakarítást, akkor végzetesen elúszom az idővel. Ezért úgy zajlott nálam a takarítás, hogy végeztem egy sarokkal, aztán leültem negyedórára pihenni. Újból nekiálltam egy másik saroknak, megint minimum 15 perc üldögélés. Amikor már képes voltam néhány falatot is lenyelni, kicsit nagyobb erőre kaptam, így tovább tartott az egy lendülettel elvégzett munka ideje, és rövidült a pihenésé. A legjobb akkor volt, amikor elkészült a sokféle zöldségből főtt levesem, amit joggal nevezhetek erőlevesnek (habár nálam a csont kimaradt belőle). Ez után már jóval energikusabban söpörtem, súroltam, porszívóztam. 

Pénteken mentünk be végül a városba, de nem Budapestre, hanem Vácra, nem volt adventi vásár, csak sima boltok, és a közös mozizás is elmaradt. De hát ez van. Így legalább a gyerekek délután rendbe tudták hozni a szobáikat, és megcsinálták a tetőtérben a nagyobb takarítást is. Este a lányok együtt még elvégezték az utolsó simításokat az ajándékaikon. 

Szép lassan díszbe öltöztettük a házat is. Fenyődísz került az ajtóra, fenyőágak az asztalra, sok gyertya és mécses a nappali térbe. Így vártuk a vendégeinket, mert hogy ettől volt a legeslegkülönösebb a karácsony: együtt ünnepelt egyszerre az egész nagy család!

(Folyt. köv.)

(Ezt az írást karácsonyra kapott illetve adott tárgyak fényképeivel illusztráltam.)

Rendhagyó karácsony

Normális ez a Réka, hogy most tesz fel bejegyzést az ünnepekről? Január 19. van! Lassan egy hónap telt el karácsony óta.

Na, igen, ha azt a karácsonyt nézzük, amelyik a naptárban van, és amit az emberek nagy többsége ünnepelni szokott. Mi igazából annál korábban, a téli napfordulókor szoktunk…

Most azonban minden másképp történt, méghozzá a nászutunk miatt. Nászút ilyenkor? Igen, igen, tudom, hogy már fél év eltelt az esküvőnk óta, de a gyerekek elhelyezését csak a téli szünetre tudtuk megoldani, másrészt anyagi okai is voltak ennek. A lényeg, hogy az utolsó tanítási napon mi Marokkó felé vettük az irányt (amiről természetesen be fogok nektek is számolni, csak még mindig ülepszik bennem a dolog), a gyerekek pedig az apjukhoz indultak karácsonyozni.

De akkor mikor tartsuk a családi karácsonyt? Az összes korábbi dátum valamelyik családtag miatt nem jött össze (nagycsalád hátrányai). Akkor hát, akármennyire béna is, legyen később! Szilveszter előtt? Újév után? Mindegyik javasolt időpont meghiúsult. Végül is, akármennyire röhejesen hangzik is, január 6-án találtunk egy olyan napot, amikor mindenki ráért.

Mivel volt ebből sok feszültség, sőt, veszekedés is, a végére már kezdtük totál erőltetettnek érezni ezt az egész karácsony-témát. Elérkeztem arra a pontra, amikor azt mondtam: „Tojok rá (persze rondább kifejezést használtam), akkor most nem karácsonyozunk.”

A gyerekek ezen kiakadtak, nagymami meg felháborodottan közölte, hogy ilyen márpedig nem lesz, karácsony az kell, és kész. Mint a nagy mamma, összefogta a csapatot – Vízkereszt napjára.

Végül is nem is sikerült rosszul az ünnep. Mindenki készített vagy vett ajándékokat, és elkészült egy karácsonyi dekoráció is. A titkos manók összerakták az ajándékokat egy kupacba, és gyújtottunk csillagszórót.

Kincső karácsonyi (meg másféle) dalokat zongorázott, de sajnos Csillagot nem sikerült rávenni a fuvolázásra.

Korsorrendben bontottuk ki az ajándékokat. Ez mindig nagy türelempróba a kicsiknek, mert ugye Ottóval meg Nagymamival kezdtünk, aztán velem meg Zolival folytattuk (mondta, hogy ő úgyis csak 40 éves, na ja, haha, igazából idén lesz 49, ezért udvariasan előreengedett engem…). A gyerekeknél is a 17 éves kapta meg először a csomagokat, és a 7 éves legutoljára.

Sajnos Lajos nem tudott jelen lenni, de okos-telefon segítségével virtuálisan mégiscsak részt vett egy kicsit az ünneplésben. Szerintem azt is sajnálhatta, hogy nem ehetett Nagymami hamis-húsleveséből. (Ez igazából egy vegyes zöldségleves daragaluskával.) A húsosoknak jutott egy kis sült, a többiek viszont rögtön rávetették magukat a sütire. 

Mivel kértem anyukámat, hogy idén ne hozzon már olyan sokfélét, ezért „csak” diós bejglit, zserbót, Raffaello-szeletet, kókuszgolyókat hozott. (Mi lett volna, ha nem hangzik el az előzetes kérés???). Én cseresznyés lepényt sütöttem, Zoli fekete-ribizlis joghurttortát készített, úgyhogy utána 3-4 napig csak sütik etettünk, és a karácsonyi menü maradékait.

Habár már belecsúsztunk a farsangi ünnepkörbe, nálunk még most is a karácsonyi ajándékok foglalják el az évszakasztalt. Jövő héten, ha már túl leszünk a vizsgákon, azért elteszem őket végleg, és átvehetik a helyüket az álarcok és jelmez-tervek.

2018. január