Karácsony á lá Rékáék

A férjem többször mondta már nekem, hogy ne csak a rózsaszín maszlagot írjam meg nektek a blogon, hanem a kőkemény valóságot. A „Boldogszer”-es időkben hajlamos voltam arra, hogy túl idilli képet festettem az életünkről és családunkról, ezért is akadt ki olvasóim 99 százaléka akkor, amikor megtudta, hogy elválunk. Azt hiszem, amióta „Réka útja” van, azóta kicsit reálisabban mutatom meg hétköznapjainkat, de Zoli néha még most is visszaránt a földre, hogy a szép és jó mellett írjak a rútról és rosszról is, mert így lesz teljes kerek egész, amit írok, így lesz igaz és hiteles.

Nos, elhatároztam, hogy eképpen írom meg most a karácsonyuk történetét is, mert a végén még én is el fogom hinni a nagycsaládunkat ábrázoló kép alapján (amin persze mindenki cukin mosolyog, és kapott x lájkot és y lelkendező kommentet), hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vagyok elégedve.

A szombati napunk úgy indult, hogy mi ketten korán keltünk Zolival, és az utolsó alapanyagokért elmentünk a boltba. Az időjárásnak gyakorlatilag minden tényezője képviseltette magát aznap reggel: a völgyben köd volt, kelet felől látszott a tisztuló ég, esett valamilyen ónos vagy havas eső-szerűség, az utcák lejegesedve, az utak mentén fehérlett a megmaradt néhány napos hó.

Mire hazaértünk, a kislányok már ébren voltak, lent sertepertéltek, a nagyok „természetesen” mindeközben még a szobájukban. Nekiálltam gyorsan a 13 főre elkészítendő ételnek, a kicsiket meg befogtam segíteni, mert ők általában lóti-futiként funkcionálnak a legjobban. Menj oda, hozd ide, vidd ki, stb. Így készült el a háromféle rakott kaja rizses-tojásos alappal, fűszeres-tejfölös szósszal: darált húsos (igen, én, a vega, húsos ételt készítettem, évente egyszer vetemedek erre, bár enni nem szoktam belőle), kukoricás és cukkinis.

Mindeközben Zoli kivágta az amúgy is kivágásra ítélt fenyőfát a kertünkből, formára nyeste az ágait, belefaragta a karácsonyfatalpba, majd felállította a nappaliban. Szegény eléggé csálécska lett, egy tőből négyfelé ágazik, ki is kellett kötni a teraszajtó kilincséhez, különben felborult volna. A kislányok azért nekiálltak feldíszíteni. Legnagyobb kihívást az jelentette számukra, hogy cérnát kellett kötniük a szaloncukrokra. Idén nem vettünk új díszeket, maradtak a pirosas-fehéres árnyalatúak.

Tíz órakor aztán már felszóltam a nagyoknak, hogy örülnénk, ha lefáradnának végre. Virág betegen, Kende egyszerűen csak fáradtan vánszorgott le. Leírhatatlan volt az arckifejezésük, amikor megtudták, hogy segítséget kérünk tőlünk. Virág egy kicsit ott ült a kislányok mellett, a fotelből adva dekorációs tanácsokat, Kende meg kétszer fordult a tűzifával. Ennyi. Segítés részükről letudva. Tehát a két nagy gyerekem segítéségét egész délelőtt mindössze negyed órára élvezhettük, egyikük fadíszítés-segítő, másikuk fabehordó szerepében.

Zoli azt mondta, őt ez nem viselte meg annyira, mert megszokta, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag nem segítenek itthon semmit, ezért nem is számított tőlük semmire. Én viszont kiborultam, mert szerintem (volna) az a természetes, hogy ahol lakunk, ott besegítünk a házimunkába, és ha a család együtt készül az ünnepre, abban mindenki részt vesz. A két nagykamasz mostanában azonban láthatóan csak üdülni jár haza, kipihenni a kimerítő gimis heteik fáradalmait. Arra nem gondolnak, hogy a három húguk ugyanúgy tanul a hétköznapokon (mellette még zongora, fuvola, dráma, kutyafüle), nem mellesleg az édesanyjuk tanít és háztartást vezet.

Nagy szomorúság nekem, hogy azok a gyerekeim, akik elvileg abban a szellemben nevelkedtek, hogy a család egy közösség, amihez mindenki egyforma mértékben tesz hozzá, akik kiskoruktól kezdve be voltak fogva a házimunkába, mostanra szó szerint magas ívben szarnak a családra is, a házra is. Soha, de soha az életben nem kérdezik meg, hogy miben segíthetnek, a nagylányom még nem vette ki a kezemből önként a mosogatószivacsot, és a nagyfiam nem hozott be magától egy adag fát sem. Ez hát a kőkemény valóság a rózsaszín cukormáz mögött.

Amikor Nagymamiék megérkeztek déltájban, én síkideg dúvadként járkáltam fel s alá, még gyapjúpulcsiban és bő gatyában voltam, ide-oda pakolgattam a jénai tálakat, mosogattam sorra a maszatos edényeket, közben gyorsan átvedlettem blúz-szoknya kombóba, hogy nézzek már ki valahogy, kapkodva próbáltam megfésülködni és egy kis sminket feldobni, ha már ünnep van. Mindeközben dühöngve füstölögtem, és szidtam a lusta disznó gyerekeimet.

Mire Nagypapiék megérkeztek, persze már elszállt a mérgem. Tudtam, hogy ha esemény van, akkor egyből jó lesz itthon a hangulat. És így is lett. Mindenki felvette a mosolygós álarcát. Főleg, hogy rendhagyó ünneplésre készültünk: együtt anyukámék, apukámék és a húgomék. Erre még nem volt példa korábban. Soha nem karácsonyoztunk még így mindannyian, ráadásul úgy, hogy rövid időre Attisék is bekapcsolódtak közénk a net segítségével Kanadából.

Szokástól eltérő módon előbb ettünk és utána ajándékoztunk. Ugyanis ebédre vártuk a vendégeket, ás jól sikerült az időzítés: pont akkor vettem ki a kész ennivalókat (ráolvadt reszelt sajttal) a csikótűzhely sütőjéből, amikorra a gyerekek megterítették az asztalt. Igazából az asztal tehet mindenről. Meg a bővített nappali tér. Mármint arról, hogy végre volt hová meghívni ennyi embert, mert itt tényleg kényelmesen elfértünk mind a 13-an.

Az ebédnek nagy sikere lett (házi uborkát ettek hozzá), és utána elfogyasztottunk még egy csöppnyi adag süteményt is. Ha jól számolom, nyolcféléből választhattunk: diós bejgli, zserbó, krémes, hókifli, habcsók, sajtos-sós, gesztenyés és csokis golyók. Ez van akkor, ha azt mondjuk a Nagymaminak, hogy ne süssön sok sütit. (Mi lenne, ha arra kérnénk, hogy sokat süssön???) Érdekes módon idén valahogy nem vetették rá magukat a gyerekek annyira az édességekre, a szaloncukrokból is rengeteg maradt, sőt, a fán lévőkből egyetlenegyet sem szakítottak le.

Amikor már mindenkinek tele lett a hasa, és leszedtük a terítékeket, felparancsoltam az egész csapatot a tetőtérbe. Csak Ottó maradt lent, mert ő 91 évesen alig bír lépcsőzni (hogy ne leselkedjen, becsukta a szemét, erre el is szundított a kanapén), valamint két angyalka: az egyik elmosogatott (ez volt Nagymami), a másik (én) elhelyezte az ajándékokat. Ehhez névkártyákra is szükség volt, amiket a gyerekek már előre legyártottak.

Ezután mindig lehívtam valakit, aki a fülembe súgta, hogy a hálószobában elrejtett töménytelen mennyiségű ajándék közül melyiket kinek a helyére tegyem. A legkisebbtől kezdtem, és a legnagyobb felé haladtam. (A legnagyobbak általában jobban kibírják, hogy ne kukucskáljanak az asztalra, a már kitett ajándékokra, mert nálunk sok ajándék nincs becsomagolva.)

Ekkor készült az a történelmi fotó, hogy anyukám és apukám egy képen van rajta, ráadásul velem. Emlékeink szerint utoljára ilyen 1974-ben, azaz 44 éve történt.

Amikor már dugig volt az asztal (némely ajándék rá se fért, a székre kellett tenni), akkor lehívtam mindenkit. Meggyújtottuk az összes csillagszórót a csomagban, és elénekeltük a „Kiskarácsony”-t.

Régebben megvártuk, míg mindenki egyenként kibontja, a legidősebbtől a legpicurabbig, de most olyan sokan voltunk, hogy nem akartam például szegény Kincsőt ilyen hosszú várakozásnak kitenni. Ezért egyszerre nézte meg mindenki, hogy mit is kapott. Tőlünk a két nagy utazási kupont, azaz magyarul pénzt, amit a jövőre tervezett utazásaikhoz használhatnak fel. A két kicsi pedig társasjátékot, a Boróka Társas-körből ismert Concept-et és Imagine-t. Csillag ajándéka volt a legviccesebb: megvettük neki az egész Szent Johanna Gimi sorozatot (9 kötet! marker place-ről), és Zoli elrejtette őket a ház különböző pontjaira. Az első, asztalon lévő könyvben lévő cetli segített megtalálni a másodikat (a szakácskönyvek között), a másodikban lévő a harmadikat (a láda alatt), stb. Nagyon örült a könyveknek, de láthatóan ez a keresgélés is nagyon tetszett neki.

A nagyszülők tőlünk fotókönyvet és fotóalbumot kaptak, illetve kézműves szappant, fülbevalót és angyalkákat, valamint saját lekvárokat, befőtteket.

Mi már az ajándékaink egy részéről előre tudtunk: a fonott foteleket, a keleti ágyterítőket, a lámpaburát. De azért akartak meglepetések is: levendulás tálcák és alátétek, natúr tusfürdő és fürdőbomba, táska és kerámiaszobor, meleg zokni és szexis bugyi…

De a férjemet megleptem egy tegezzel (nemrég kapott egy íjat), és az 5 gyerek 5 nyílvesszőt adott neki. Ő pedig engem lepett meg, de nagyon! Vett egy tálast, hozzá sok-sok népi tányért, korsót és bokályt. Azóta már a házunk falát díszíti.

A gyerekek főleg könyveket, kézműves-alkotós dolgokat, kirakókat kaptak, de praktikus órát, ágyneműt és pizsamát is.

Közhely, de az ünnepben tényleg az együttlét a legjobb. Jókat beszélgettünk, mindenki körbenézett és megcsodálta a házat, sokat röhögtünk, hülyéskedtünk, és a végén még az új társasjátékkal is lejátszottunk pár menetet.

Az ünnep zárása viszont sajnos a kezdéshez hasonlóképpen zajlott. A gyerekek felvitték az ajándékokat a tetőtérbe, és egy pillanatra se jöttek le többet, miközben én mindent elpakoltam utánuk, és fel is söpörtem. Tudom, tudom, ez az én hülyeségem, ráért volna másnap is az a fránya pakolás és takarítás, de én már csak ilyen rendmániás vagyok.

A gyerekek vasárnap kapták a hátizsákjaikat, és irány a vasútállomás. Bevonatoztak Budapestre, és ezen a héten ott töltik a karácsonyt és a téli szünetet az édesapjukkal.

Úgyhogy most egy hét nyugi kettesben, amit főleg írással, olvasással, filmnézéssel és persze szerelmeskedéssel töltünk. De nem bírjuk ki, hogy ne rendezkedjünk valamit minden nap a házon. Zoli megcsinálta a könyvespolca folytatását, és átpakolta rá a maradék könyveit. Befejezett egy szekrényt is, ahová a varrós cuccai kerülnek. A fogantyúk és tartó-elemek mind faágakból készültek.

Én a fürdőszobaszekrényt pakoltam át és a lépcső alatti részt, ahol sikerült megtalálnom, hogy múltkor hol szökött be a fránya egér. Úgyhogy karácsony szent napján Zoli lambériázott és purhabozott. És hogy szépítsünk is, felköltöztettük ágyneműinket az új hálóba. Közös képek a falon, dísztárgyak-mécsesek a párkányokon, függönyök az ablakokon, és új ágyterítő a szivacson. Nagyon kényelmes és meghitt kuckó lett belőle, édesdeden aludtunk odafent, de előtte megcsodáltuk fentről a falunkat, a fényeket és a várat, és a távolban a börzsönyi hegyeket.

(Ezekről majd később külön bejegyzés fog születni.)

Most pedig irány Eger!

2018. december