Csavargások

Csavargások, azaz: kimozdulni a karantén után

A két és fél hónap alatt én tényleg alig voltam valahol. A munkámat online végeztem, boltba ritkán mentem, azt is sokszor az itthon maradó gyerekeim intézték. Mindösszesen kétszer jártam Diósjenőn és kétszer Vácon, a kísértetiesen üres szellemvonaton utazva.

Amikor enyhült a helyzet, és már lehetett jönni-menni, kicsit újra kitárult előttem a világ. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül írom meg nektek, hol jártam, miket láttam, mit csináltam.

A Várjátékok idén sajnos elmaradt, hiányzott is. Ezért valahogy úgy adódott, hogy nemrégiben kétszer is felmentem a várba. Egyszer „kellemesen” esős, másszor csak úgy simán borús időben. (Apropó: ti mennyit láttátok a napot az elmúlt napokban-hetekben?).

Kalodába zártak, kőfalakon mászkáltunk, bástyából nézelődtünk. Kiélvezve az éttermek megnyitását egyszer még Béla bácsihoz is betértünk ebédelni. (Vár Vendéglő Nógrádon, olcsó és isteni, ez itt a reklám helye.)

Több sétát is tettem a környéken, például a Kálvária-dombra, ahol geoládáztunk, heverésztünk a keresztek tövében.

Vagy Almáskert szélére, ahol vadász-lesre másztam, gabonamező mentén, erdő szélén, ribizlis-málnás közelében gyalogoltunk, közben növényeket gyűjtöttünk.

Pünkösdkor a hosszú hétvégén nagyobb utazás várt rám, méghozzá olyan vidékekre, ahol nem, vagy csak nagyon régen jártam. Egy Békéscsaba közeli kis falu volt az első állomás. Az Alföld nekem furcsa táj, sehol egy domb, pláne hegy, a börzsönyi rengeteg után telepített kis erdők, de inkább napraforgó-, kukorica és gabonaföldek.

Másnap irány Rúzsa, Életiskolás találkozó. (Nem összekeverendő az én ÉletIskolámmal, azaz a szabad otthontanulással.) Sokaknak bizonyára ismerősen cseng Szombathelyi Tibor neve, aki másfél éve hunyt el tragikus módon. Az ő mozgalmára épült egy közösség, akikkel a neten már egy ideje ismerkedek.

Most élőben is lehetőség adódott a találkozásra. Egy tanyán ettünk, beszélgettünk, biokertet csodáltunk, tábortüzeztünk.

Vasárnap a napfény városa: Szeged! Utoljára 27 éve voltam ott, hiszen egy évet oda jártam egyetemre.

Meg is néztük a JATE épületét József Attila szobrával, szökőkúttal.

A régi életem kis darabkáit újra láthattam, például a Tiszát a Belvárosi híddal. Szinte kötelező volt fagyizni egyet a Virág cukrászdában.

Mennyit sétáltam régen a Kárász utcán, a végállomás természetesen mindig a Széchenyi tér volt.

Megnéztük a felállványozott dómot is az árkádsorral.

És hogy ki volt a társam eme programok közepette? Hát Valaki J

A skype-on nemcsak a tanítványokkal meg a rokonsággal volt nehezebb a kapcsolattartás, hanem a nőtársakkal is. Megkíséreltem ugyan egy online női kört, de csak háromszög lett belőle. Érezhető volt, hogy egyszerűen ilyenhez kell a személyes jelenlét.

Úgyhogy amint megnyitott a Boróka ház, rögvest lett élő női kör, a középpontban a Test témájával.

Nem sokkal utána egy családállításon vettem részt. Életemben ez volt a negyedik ilyen alkalom, és másodjára állítottam magamnak. Ugyebár az itt történtekről nem szokás írni nyilvánosan, csak annyit hát, hogy párkapcsolati téma állt nálam a középpontban. Még annyit, hogy legalább annyira intenzív élmény volt segítőnek lenni, vagy akár kívülről szemlélődni, mint a saját életemben benne lenni.

Szerintem már százszor leírtam nektek, hogy nemcsak azért szeretek itt élni, mert szép a vidék, hanem azért is, mert jó a közösség. Ennek új megnyilvánulása egyik kedves barátném Holdköre. Jurtában gyűltünk össze, virágokból oltárt készítettünk, énekeltünk, doboltunk.

Egy papírra felírtunk mindent, amit el akarunk engedni életünkben, és elégettük a tűzben. Nagyon felemelő volt ilyen más minőségben is nőtársaimhoz kapcsolódni.

Nőiesség és kimozdulás karantén után: végre megnyitott a helyi fodrász! Ennek örömére nemcsak a hónapok óta lenőtt, egyre jobban őszülő hajamat festettem be a szokásos egészen sötétbarnára (a gyerekeim szerint ez fekete). Úgy döntöttem a kevés vágás lehet most több, a frizura is lehet kicsit más, lendületesebb, a totális megújulás jegyében.

Változás, megújulás, újrakezdés. Ennek jegyében pedig újabb csavargások várnak rám. Majd mesélek ezekről is.

Addig is: VAKÁCIÓ!

2020. június

VI. Nógrádi Várjátékok

Hatodik, a településen, bár számunkra még "csak" a negyedik, hiszen alig több mint 3 éve élünk itt Nógrádon. Amióta itt lakunk, azóta mindig ellátogatunk falunk legnagyobb rendezvényére. 

Ez már jóval túlmutat egy szokásos falunapon. Nemcsak a környékről, hanem jóval messzebbről is ellátogatnak hozzánk az emberek, minden évben egyre többen, és én erre tök büszke vagyok. 

Idén kivételesen karszalagot is osztogattak, hogy megtudják, mennyi is a látogatók száma. Ha jól tudom, 3000-nél fogytak el a színes szalagok, de még utána is jöttek, és csak jöttek, és csak jöttek (A lakosság száma amúgy kb. 1500). Az esti koncerten szerintem 4-5000-en lehettünk.

Büszke vagyok, amikor elindulunk reggel otthonról, és már a felső úton haladva látjuk, hogy állnak a sátrak, és kirakták a bástyára a nagy magyar zászlót.

Büszke vagyok, mikor látom, mennyien fotózzák fentről a falunk látképét. Bizony, szép a táj, háttérben egyik oldalon a Börzsöny, a másikon a Naszály, és mi tudjuk, hogy ott van Almáskert is, a mi szűkebb hazánk, a fák mögött pedig megbújik valahol a kedves házikónk.

Büszke vagyok a gyerekeimre, mert valamelyikük ilyenkor mindig benne van a sodrásban. Tavaly Kende volt az egyik zászló-vivő, és Csillag fuvolázott, idén Kincső lépett fel a kórussal. „Együtt dobban a szív” – énekelték a kicsi iskolások együtt a Búzavirág kórussal.

Tavaly nagyon idegesített a képviselők politikával átitatott felszólalása (török magyar harcok párhuzamba állítása a migránsokkal!), ezért elhatároztuk, hogy ha idén is ez lesz, akkor megint tüntetőleg hátravonulunk, de szerencsére nem volt most ilyen. Színpadra léptek viszont a három testvértelepülés küldöttei. Lejátszották a lengyel himnuszt (szerintem még soha életemben nem hallottam), és szívhez szóló volt hallgatni a felvidékiek életérzéseit idehaza és Szlovákiában.

Arra is büszke vagyok, hogy a szervezők nem engedik be a bóvlit. Fából, bőrből, kerámiából, gyöngyből (satöbbi, satöbbi) ami szépséget el lehet képzelni, az mind itt van. A Banya-tékában kártyából jósoltak, a Borókások kézműveskedtek. 

A lányaim idén mag-képet és pörgettyűt készítettek velük. Hédi henna-díszt pingált a vállamra, és vettünk végre nógrádi hűtő-mágnest.

Apropó szervezők: le a kalappal előttük! Tudjátok, mennyi munka van egy ilyen rendezvény mögött? Igazából én se látok bele, csak azt tudom, hogy valakinek le kellett kaszálnia azt a rengeteg füvet, fel kellett szállítania a sok kelléket, meg kellett főznie a sok pörköltet. Zoli idén is szarvast evett, én lángost, a gyerekek pedig vega-burgert meg jégkrémet.

A műsor persze a szokásos – is, meg nem is. Tánc, zene, bajvívók, tüzérek, mesejáték és gólyalábasok idén is akadtak. Viszont jöttek lovasok is, és a csata érdekes forgatókönyv szerint zajlott - egy reneszánsz esküvőbe csöppentünk bele (amúgy a párnak tényleg akkor volt az esküvője). 

Érkezett a násznép, már el is kezdődött a szertartás - ahonnan elrabolták a menyasszonyt. A hoppon maradt várúr katonákat fogadott fel, hogy szerezzék vissza aráját. Sem az ágyútűz, sem a lovas-viadal nem volt hatásos – csak a kézitusa után maradtak a földön a hullák.

A zoknigombóc- és papírkard-csata idén rekord-ideig tartott. A műsor már javában folytatódott a kis-színpadon, de az elszántabb gyerekek még akkor is ott csépelték egymást a dombon. A szalmabáláknak nyoma se maradt a küzdőtéren.

Mi is rekord-ideig maradtunk: a legelejétől ezúttal a legvégéig (eddig a tűzijátékot mindig a teraszról néztük). A koncert olyan nagyszabásúnak ígérkezett, hogy a vár falai közül levonultunk a sportpályára. Soha nem láttam még ott ennyi embert!

A Bordó Sárkány melegített be, azután pedig a Kárpátia lépett színpadra. Régen sokat hallgattuk őket, manapság már ritkábban. Tudom, megosztó banda, de most nem akarok sem innen, sem onnan politizálni. A lényeg, hogy jót buliztunk, énekeltünk, ugrándoztunk. 

A gyerekeim pedig közben frizbiztek! A várról fellőtt tűzijátékot végre élőben láthattuk lentről.

Akinek tetszett a beszámolóm és a képek, az jövőre mindenképp jöjjön el hozzánk!

2019. június

Szüret

Kis falunkban, Nógrádon a legnagyobb, hetedhét-országra szóló esemény a Várjátékok. Ezt mindig június első szombatján rendezik meg, és mi már háromszor vettük rajta részt. A második legrangosabb programon, a szüreten viszont korábban még soha – egészen mostanáig. Az egyik évben nem voltunk itthon, a másikban pedig annyira rossz volt az idő, hogy semmi kedvünk sem volt kilépni a jó meleg házból az utcára. Most viszont minden adott volt az ünnephez: egy kis szabadidő, kellemesen meleg hőmérséklet és napsütés.

Szüret… Vicces ez a szó, mert én Nógrádon ill. környékén nem túl sok szőlőskertet láttam. Igaz, ami igaz, a börzsönyi klíma nem igazán kedvező a borászat számára, sokkal inkább a bogyós gyümölcsök teremnek meg errefelé. A „szüret” szó azonban tágabban is értelmezhető: a nyár lezárását, a termések betakarítását is érthetjük alatta, és ez itt Nógrádon általában szeptember végére szokott megtörténni. Szeptember utolsó hétvégéje tehát ideális időpont volt a szüreti ünnepségre.

Szombaton tartották a szüreti felvonulást. Sajnos a családunk nem igazán tudott egységesen megjelenni ezen az alkalmon. Zoli elutazott, Virág itthon maradt, Csillag pedig csak pár percre jött el. Kincső nem volt hajlandó népviseletet magára venni, Kende is laza ruhában követette a menetet Bendivel, hol rolleren, hol kerékpáron. Tehát csak Tündér és én öltöttünk magunkra hímzett blúzt, táncos szoknyát, kopogós cipőt.

Így lettünk jogosultak arra, hogy a sok várakozó jármű közül az egyikre felpattanjunk. Álltak ott lovak, hintók és szekerek, traktorok utánfutókkal és egy kisvonat is. Mindegyik feldíszítve virágokkal, szalagokkal, lufikkal (míg el nem durrantak). A legszebb hintón a „menyasszony és vőlegény” utazott, a másikon meg a „bíró és bíróné”. De tiszteletét tette a „cigánybanda” tarka tagjai is, akik egy kiszuperált babakocsiban alkoholt rejtegettek.  

A járműveken pedig fent ült az ünneplő tömeg. A lányok fonással, pántlikával, pruszlikban, színes rakott szoknyában, köténnyel, az asszonyok konttyal, sokak fején a jellegzetes palócos főkötő, a fázósabbak vállára kötött kendő terítve. A legények, férfiak pedig fejükön kalappal, bő ingben, a lábukon bőrcsizma.

Tündér azt javasolta, hogy a kisvonattal utazzunk. Ez azért is jó választásnak bizonyult, mert mi indultunk másodikként. A menet elején egy nyitott platójú kocsi haladt, énekessel, szintetizátorral és táncosokkal. A hangszóróból bömbölt a mulatós zene, és erre menet közben ropták a platón a táncosok. Persze el tudtam volna ezt úgy is képzelni, hogy népzene megy, élő zenészekkel, igazi hangszerekkel, de igazán nem akarok telhetetlennek tűnni. Így is nagy szó, hogy falunkban ennyire őrzik a régi hagyományokat – néhol modernnel vegyítve.

Bejártuk gyakorlatilag az egész falut (a mi szűkebb „hazánkat”, Almáskertet kivéve). Most szembesültem igazán azzal, hogy nem is annyira kicsi ez a község. Három helyen állt meg a menet, ahol lekászálódtunk a járművekről, és táncra perdülhetett bárki. Itt pogácsával, szőlővel és borral kínáltak minket. A falu központjában ért véget a felvonulás, ahol enni- és innivalót kapott mindenki, aki beöltözve részt vett az eseményen.

Délután a Margit-forrásnál a Váci ifjúsági fúvószenekar koncertjén vettünk részt. Ez azért volt különleges esemény, mert Tündér egyik osztálytársnője (tíz évesen a legfiatalabbként) is tagja az együttesnek. Méghozzá bariton kürtön játszik, ami annyira nagy, hogy alig bírja el, de annál jobban fújja. A koncert nagyon szuper volt, mert szinte minden műfajból játszottak valamit: operett, dixiland, népzene és komolyzene, diszkó… Sőt, még a „Despacito” is felcsendült - átdolgozva. Az is nagyon tetszett, hogy nem egy helyben ültek végig, hanem felálltak, leültek, mozogtak, és vicces volt a „tapsolóember” is. Igazi örömzenében lehetett részünk!

Aki viseletbe öltözött délelőtt, az kapott ingyenjegyet az esti bálra. Ezek a bálok nem igazán az én ízlésemnek valók, de Tündér annyira könyörgött, hogy menjünk már el, hogy nem volt szívem nemet mondani neki. Mi mindig pontosak vagyunk, ezért történhetett meg, hogy az első vendégek között érkeztünk meg a szinte kihalt tornaterembe. A színpadon már játszott a szintetizátoros, énekelt az énekes, és egyetlen pár táncolt.

Ahogy múlt az idő, érkeztek a vendégek, gyűltek a tánctéren a táncosok, teltek meg a padok emberekkel. Sajnos ennivalóból az össz-választékot a chips jelentette, pedig szívesen ettünk volna mondjuk egy sütit. Innivaló akadt viszont bőséggel, főként alkoholból. A zenei kínálatot a 80-as évek slágerei és a mulatós zenék jelentették. 

Én némelyikre szívesen táncoltam volna, de Tündért alig lehetett kirángatni a parkettre. Kicsit magányosnak éreztem magamat a tömegben, mert nem túl sok közeli ismerőst láttam, azok is főként baráti társaságokkal vagy párjaikkal érkeztek. Táncpartnerem sem akadt, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy a mai világban a férfiak részéről csöppet sem divat felkérni a magányosan üldögélő táncos lábú hölgyeket. Végül is 11-kor indultunk haza, és dőltünk ágyba a fárasztó nap után.

A vasárnap már a búcsúról szólt. Kitelepültek a focipályához a pörköltfőzők és a lepénysütők. A lányok „természetesen” kifesttették az arcukat-kezüket, és befaltak egy csomó vattacukrot (bleee…). A helyi kórus vicces műsort adott elő, egy bohóc lufit hajtogatott és kígyókat mutogatott, néptáncosok meg népdalosok váltogatták egymást a színpadon, és még Oszvald Marikát is hallottuk (operettet énekelni) és láttuk (cigánykerekezni!).

Az ugráló-váron, élő csocsón és céllövöldén kívül körhinta is állt ott, igazi, békebeli, láncos! Előtörtek belőlem a nosztalgikus emlékek, és nyúzni kezdtem Zolit (aki időközben hazaérkezett), hogy üljünk fel rá. Végül kötélnek állt, olyannyira, hogy a lányok néhány barátnőjét is befizette egy körre, így egy egész csapattal helyezkedtünk el az ülésekben.  

Már amikor elindult a gépezet, éreztem, hogy nem bírom én már annyira ezeket a pörgő-forgó izéket, mint hajdanán. Pedig régebben arról voltam híres, hogy felültem mindenféle brutális szerkentyűre. Bezzeg most! Voltam ráadásul annyira naiv, hogy bevállaltam egy kis lökdösődést is a levegőben: Boróka lendített a férjem felé, visszafelé röpültem, a tanítványaim visítottak, hogy „Réka néniii!!!”, én sikítottam, mint egy gyerek… Amikor leszálltam, totál rosszul éreztem magamat, a szédülés és émelygés egészen hazáig kitartott.

Azt hiszem, jövőre Nógrádon szüret ugyanitt – körhinta nélkül!

2018. október