Negev - Izrael 5.

Ez a nap a sivatagról szólt.

Az emberben él egy képe erről, méghozzá az afrikai homoksivatagok alapján. Én is jártam már a Szaharában, a homokdűnék között, amikor Marokkóban tevegeltünk, és berber táborban aludtunk.

Izraelben, azon kívül, hogy berberek helyett beduinok vannak, a sivatag képe is egész más. Mindenhol csak kő és kő és kő. Mégsem unja meg az ember, mert változatosak a színek, méretek, formák.

A borzalmas éjszaka után nem vágytam másra, csak pihenésre és melegre. A pihenés úgy-ahogy sikerült a kocsiban, merthogy én bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között el tudok aludni.

Meleg ugyan nem volt, de végre kisütött a nap, nagyon jól jött ez a két esős nap után. A szél viszony nagyon tombolt, ahányszor kiszálltunk nézelődni, le akarta tépni a fejünket. És a sok autókázás mellett sokszor ki is szálltunk.

Egy olyan boltban vásároltunk be útközben (előre gondolva a közelgő sabbat-ra), ahol orosz feliratok voltak, és a legtöbben oroszul beszéltek! Ezen felül főleg fotózni álltunk meg, és fotó-téma akadt bőven.

Egy olyan helyen is kiszálltunk, ahol kis tavacskákban gyűlt össze a víz. Hasonlított az Alpok-béli tengerszemekre. Itt egy kiállítás-szerűséget is láttunk különböző kőfajtákból és homokfélékből.

A fő célunk ezen a napon igazából a Vörös-kanyon volt. A Vörös-kanyon tényleg vöröses (lilás, bordós, stb.) színű. Ehhez le kellett gyalogolnunk egy völgybe, ahol aztán megkezdhettük az utat a kőfalak között. Elég sok turista járt akkor arra, többször hallottunk magyar szót is.

Az út először szűk volt, majd egyre tágult, a kőfalak pedig egyre magasabbá váltak. Az a túra-útvonal, amit a többség végigjárt, csak egy rövid szakasz volt. Mi természetesen úgy döntöttünk, hogy a piros után a zöld jelzésen megyünk tovább. 

Szélesedett a kanyon, és az addig vöröses sziklák sárgássá váltak. Aztán következett a fekete jelzés, ami már felvezetett ezeknek a szikláknak az oldalában, egészen a tetejükig.

Mivel reggel eléggé rosszul voltam, a túra végére legyengültem. Így míg a kiindulóponthoz visszatérve a többiek újból visszamentek a kanyonba, én leültem egy székre, és süttettem magamat a lenyugvó nappal. Közben meg élveztem, hogy sokan azt hiszik, én vagyok ott a helyi tourist guide J Jól esett kicsit beszélgetni emberekkel.

Estére értünk a Vörös-tenger partjára, Eilatba. A szállásunk eléggé béna helyen volt, de maga a hostel szobával elégedettek voltunk. Mondjuk az autó után kábé bármi is jobb lehetett. Örültünk, hogy fedett helyen, ágyban hajthatjuk álomra a fejünket. Hamar be is szundítottunk.

Másnap a Timna park és tengeri fürdő várt ránk…

2020. január

Názáret - Izrael 4.

Azt nem mondom, hogy a következő napon sokat javult az idő, de valahogy a kedvünk és az események is pozitívabbnak tűntek. Egészen az éjszakáig. De erről majd a végén.

Amikor reggel felébredtünk Haifában, az eső reménytelenül zuhogott. Kicsit húztuk az időt evéssel és pakolással, de valamikor csak útnak kellett indulnunk, és az eső ekkor is szakadt. Egy kis pékségben feltankoltuk a napi ennivalót, majd kocsiba pattantunk, és Názáret felé vettük az irányt.

Izraeli utazásunk egyik célja a különböző vallások szent helyeinek bejárása volt. Názáret kettő dolog miatt jelentős. Egyrészt itt történt az ún. szeplőtelen fogantatás, amikor az angyal megjövendölte Máriának Jézus születését. Másrészt Betlehemből ide tért vissza a szent család, és itt éltek sokáig.

A vacak idő miatt nem igazán voltam ráhangolódva a nap eseményeire, a városka sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, kicsit el is tévedtünk, szóval ilyen fura hangulatban léptem be az Angyali Üdvözlet Templomba.

A kerengőn rögtön megragadta tekintetemet a sok mozaikkép. Közös tulajdonságuk, hogy mindegyiket egy-egy ország küldte Názáretnek, és mindegyik Máriát ábrázolta a kisdeddel. A magyar mozaikot csak később találtuk meg bent a templomban, egész közel az oltárhoz.

Maga a templom nagyon meglepett, mert ez egy viszonylag új, ráadásul betonból készült épület, döbbenetes módon mégis tetszett nekem. A templom atmoszférája is nagyon megfogott, pedig aki ismer, tudja, hogy engem inkább nyomasztani szoktak az ilyen helyek. 

Viszonylag kevesen voltak az alsó szinten, mindenki csendben imádkozott, nézelődött. Ahogy közeledtem az angyali üdvözlet helyszínéhez, furcsa érzés tört rám. Amolyan ihletettségnek tudnám nevezni. Elfogott egy, nincs rá jobb szavam, szent érzés… (Előre jelzem, hogy az összes szent hely közül ez volt az egyetlen, amelyik ilyen hatást tett rám.)

Majd felmentünk a felső szintre, mert ez egy olyan különleges templom, hogy felül van maga a templom. Pont egy mise kellős közepébe csöppentünk, ráadásul karácsonyiba. Akárhogy is figyeltünk, nem tudtunk rájönni, hogy héberül vagy arabul beszél-e a pap, bár mindkettő elég érdekes. Itt már sok turista volt, a világ minden tájáról mindenféle bőrszín és nemzetiség.

Kint továbbra is ömlött az eső. Átmentünk a Szent József templomba, útközben megsimogatva József szobrának térdét, ami már fényesre kopott a sok érintéstől. Bent éppen lengyel (!!!) nyelven folyt mise, mi pedig közben megnéztük azt a barlangot, ahol Jézusék laktak, különös tekintettel a mikvére. Ez a zsidó fürdő, aminek Juli nagy szakértője.

A városban nem tudtuk megnézni a régészeti múzeumot, egy mecsetbe viszont bebocsáttatást nyertünk. Ehhez csak egy kendő kellett a fejünkre. Milyen különösek ezek a vallások: egyiknél a nőknek kell a fejükre valami, a másiknál a férfiaknak tilos a fejfedő. Mintha ez Istennek bármit is számítana…

Egy hangulatos teázóban megpihentünk és melegedtünk, aztán útnak indultunk a Genázáreti tóhoz. Itt hol beborult, hol kiderült. Amikor épp sütött a nap, sirályokat etettünk. 

Megnéztük a Szent Péter templomot-. Itt történt ugyanis a híres halászós sztori. Meg a tónál az, amikor Jézus a násznépnek borrá változtatta a vizet, illetve ennek vizén járt.

Lementünk ahhoz a részhez, ahol a Jordán folyó kifolyik a Genázáreti tóból. Itt egy banánültetvényen (bevallom töredelmesen) néhány banánt magunkhoz vettünk nasi gyanánt.

Aztán hosszú út várt ránk, egészet Beer Shevá-ig. Dugók, várakozás, majd kocsikázás az országúton – a változatosság kedvéért szakadó esőben.

Tök sötétben értünk a városba, és itt ért minket a hidegzuhany. Kerestük a lefoglalt szállást a megadott címen, de ilyen cím nem létezett. Összevissza kocsikáztunk keresztül-kasul a városban. Totális pánik. Egy kis sarki kajáldában segítettek, odahívták a tulajt, aki összevissza hazudott, majd elviharzott, mi meg ott maradtunk szállás nélkül. (Öröm az ürömben, hogy a booking.com végül nem vonta le a pénzt a számlámról.)

Kerestünk olcsó szállást, koleszban, hostelben, de nem akadt. A végső döntés: az autóban aludtunk azon az éjjelen. Hárman, „marha” kényelmesen, egy eldugott kis utcában, a hűsben összekucorodva. Pisilés a benzinkúton. Életem egyik legrosszabb éjszakája volt.

Pár óra alvás után aztán hajnalban ébredtünk végleg, hogy meghódítsuk a sivatagot. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz…

2020. január

Akko - Izrael 3.

Ez a nap már hűsebben és borúsabban, és nagyon szelesen indul. Először a Carmel Marketre megyünk, ami a helyi piac. Nem sok olyan őrült turista akad, aki ilyen korán kilátogat, így nincs tömeg, tudunk nézelődni. Sok a friss gyümölcs és zöldség, fűszer-hegyek, mi friss péksüteményeket veszünk az útra. Az egyik téren leülünk a színes padokra és megreggelizünk, nézegetve a sok különféle embert, tervezgetve a napot.

Kimegyünk utoljára a Földközi tenger partjára, ahol a vihar tépi a pálmafákat és a hajunkat is. Ez már talán a szörfösöknek is sok, hatalmasak a hullámok, senki sincs a vízben.

Utána elmegyünk a kölcsönzőbe, és átvesszük a bérelt autót. Julinak tetszik a pöpec kis járgány, hamar megszokja az automata sebváltót, és útnak is indulunk észak felé.

Sajnos ahogy egyre inkább haladunk úticélunk irányába, az időjárás egyre szörnyűbb. Gyűlnek a fellegek fölöttünk, először csak csepereg, majd esni, végül szakadni kezd az eső, a szél viharos erejű. 

Eredetileg egészen felmentünk volna a libanoni határhoz, a tengeri barlangokhoz, de ilyen időben esélytelen lejutni. (Később megtudjuk, hogy ilyenkor le is van zárva a hozzájuk vezető út.)

Akkóba tartunk hát, bízva abban, hogy legalább az ősi várost meg tudjuk nézni. Az erődnél tombolnak az elemek, a víz az emlékműi kicsap. A kőfalakat verik a hullámok. Rajtunk póló, vékony és vastag pulcsi, kabát, kapucni, és még így is hűs a hőérzet.

A várost az időjáráshoz alkalmazkodva próbáljuk bejárni. Amikor épp eláll az eső, vagy legalábbis alábbhagy, a sikátorokban sétálunk. Mindenütt tornyok és kupolák. A kövek mellett a kapuk és ablakkeretek jellemző színe a kék.

Amikor szakad, behúzódunk fedett helyekre. Ilyen például a török fürdő, ahol szobrok segítségével mutatják be, hogyan zajlott a zene és a tánc, a fürdés és a masszázs. Vagy ilyen a bazár, ahol baklavát veszünk.

A citadellában sok időt eltöltünk. A kertje mint egy dzsungel. Több szint mélyre le tudunk menni, kiállítások mindenütt a történelem különböző időszakaiból. Mikor a végén a kocsihoz megyünk, egész emberinek tűnik az idő, de mikor újra útra kelünk, akkor megint szakadni kezd.

A szállásunk Haifában van, amiből az égvilágon semmit sem látunk a zivatar miatt. A víz hömpölyög az utcákon, alig tudunk feljutni az emelkedőn. Úgy lehűl a levegő, hogy a szálláson be kell kapcsolni a hősugárzót, és még így is vacogunk.

Nem egy szívet melengető nyaralás. Csak reménykedni tudunk, hogy másnap más lesz…

2020. január

Jaffa - Izrael 2.

Amennyire nem Réka-stílusú volt Tel Aviv, Jaffa annál inkább. Én már csak ilyen régi vágású maradok. Felhőkarcolók helyett kőházak, sugárutak helyett sikátorok – ez az én világom!

Eleve jól indult a nap, hullámokkal! Elhatároztuk, hogy a tenger partján sétálunk végig Tel Aviv óvárosához, amit mi Julival viccesen Fantának hívtunk. (Apropó: Jaffának tényleg van bármi köze a szörphöz?) Csodásan sütött a nap, a pulcsit hamar pólóra cseréltük. 

Az óratoronynál kezdtük a sétát. Julival lubickoltunk az óvárosban, néztük a bazár sok kincsét, bár az árakat látva semmit sem vásároltunk.

Az ember azt gondolná, hogy Izraelben a legnagyobb gond a zsidó-arab összeférhetetlenség. Gondolom, nagypolitikai szinten, illetve a szélsőséges szervezeteket nézve ez így van, de a kisemberek szintjén mi nagyon nem ezt tapasztaltuk. Zsidó bolt, arab bolt egymás mellett, békességben. Sábesz (kipa) a zsidó férfiak fején – fejkendő az arab nők fején, és köztük a sok európai meg távol-keleti turista. 

A feliratok mindenütt három nyelven vannak kiírva: héberül, arabul és angolul. Ezen kívül még sok helyen láttunk cirill betűs feliratokat, hiszen Izraelben sok az orosz is. A városban hol egy mecset, hol egy zsinagóga, hol egy keresztény templom.

Kőfalak, faragott kapuk, kiugró erkélyek, kanyargó szűk utcák, fel s alá vezető lépcsők, kupolák és tornyok, kilencágú gyertyatartók mindenütt (hanuka) – kb. így tudnám szavakkal lefesteni a hangulatot. Egyre feljebb haladunk a dombon, egyre szebb kilátás nyílt az újvárosra és a tengerre.

A központban mindenütt asztrológiai jelekkel találkoztunk. A horoszkópos szökőkútnál, mozaikon a padlón, valamint a Kívánságok hídján. Én olyan teljesen szokványos dolgot kívántam, hogy legyen minden ember boldog. Zolinak viszont volt egy személyes kívánsága, ami talán hamarabb valóra is fog válni, mintsem azt sejtette.

A dombtetőn egy kellemes parkban időztünk, ahol a kapu bibliai jeleneteket ábrázolt. A szél fújt (a szoknyámat is), a nap tűzött.

Furcsa volt visszatérni a múltból a jelenbe, az óvárosból a modern Tel Avivba. Elintéztük másnapra az autóbérlést, mászkáltunk a Bauhaus negyedben, és megnyugodva konstatáltuk, hogy a városnak van evakuálási terve cunami esetére…

2020. január

Tel Aviv (Izrael 1.)

Már több mint két hét eltelt, mióta hazatértünk Izraelből, és még csak most kezdem el igazán feldolgozni az ottani élményeket. A feldolgozás első része megtörtént, amikor átmásoltam, csoportosítottam, és kiválogattam a fotókat. Most jön a dolog írásos része. És már most tudom, hogy rengeteg dolgot fogok kifelejteni, és képtelen leszek teljes képet adni az ott átélt dolgokról.

Nagyon hullámzó volt az egész, sok szép élménnyel és sok rosszal, szakadó esővel és napsütéssel, kocsiban alvással és fürdőzéssel, magánnyal és emberi kapcsolatokkal. Volt itt minden: nagyváros, sivatag, három tenger, erőd, szent helyek, bazár…

Rájöttem, hogy csomó előítélet élt a fejemben ezzel az országgal kapcsolatban, amik gyakorlatilag sorra dőltek meg az ottlétünk során. Amikor például Zoli először vetette fel az ötletet, rögtön rám jött a para, hogy az egy háborús övezet, és ott lőnek meg robbantanak. Természetesen találkoztunk sok katonával, különösen Jeruzsálemben, de végig abszolút biztonságban éreztük magunkat.

Amikor megérkeztünk, akkor esett le a tantusz, hogy életemben most járok először Ázsiában! Afrikában is egyszer voltam, Marokkóban, és nagyon sok párhuzamot tudok vonni a két ország között. Kelet és nyugat határa, mindkét világ pozitívumai és negatívumai egyaránt jellemezték. (Kosz és káosz a bazárban - modern boltok, fejkendős, leples emberek – farmeresek és miniszoknyások…)

De kezdjük a legelején, december 23. éjjelén. Budapesten aludtunk, és 2 órakor megérkezett értünk Juli. Ő volt velünk Marokkóban is (Nórival), és Bodrogon a kenu-túrán is (a ő Zolijával). Sajnos a párja ezúttal nem tudott velünk tartani, így az eredetileg tervezett négyes helyett hárman indultunk útnak a sötét téli éjszakába.

2 és fél óra kocsiút az M3 autópályán, 30 perc gyaloglás Debrecenben, a reptéren a szokásos kevés ember, csend és nyugalom. Ezt követően 3 órás repülőút, gyakorlatilag már rutinosan, melyet szinte végigaludtam. Tel Avivban tömött busszal vittek minket a Ben Gurion reptér épületébe, ahol rengeteg ember zsúfolódott össze (ne felejtsük, karácsony előtt járunk egy nappal).

Amikor készültünk az útra, megkérdeztük néhány ott járt ismerősünket, hogy milyen biztonsági intézkedésekre számítsunk. Azt mondták, befelé ne sok mindenre, kifelé annál nagyobb vallatásra. Erre készültünk, és természetesen pont ellenkezőleg sült el a dolog.

Juli és én hamar átestünk a vizsgálaton, Zoli viszont gyanús elemmé vált. Valószínűleg az útlevelében lévő jordán, török, marokkói és maláj pecsétek miatt. Először jól kikérdezték, majd félreállították, és hosszas várakoztatás után olyan fontos adatokat kérdeztek tőle, mint az apai nagyapjának vagy a féltestvérének a neve. Aztán szerencsére elengedték, de mire ő végzett, a mi kilépőkártyánk járt le. Végül mindannyian szerencsésen kijutottunk a reptérről, és izraeli földre léphettünk, tavaszi időbe.

Busszal utaztunk a belvárosba, ami nem tett rám különösen nagy hatást: szokásos modern város, kockaházakkal, boltokkal, éttermekkel. A mai napig vitatott tény, hogy mi Izrael fővárosa, vegyük most úgy, hogy Tel Aviv csak a második legnagyobb, és csak gazdaságilag meg kulturálisan a központ. Ettől függetlenül tele van felhőkarcolókkal, és megdöbbentett utólag a tény, hogy csupán félmillióan lakják.

Amikor a szállásunkat foglaltam, az volt az elsődleges szempont, hogy a központban legyen, ám azt a tény elfelejtették megemlíteni a booking.com-on, hogy ez egy lepukkant szuterén. Kissé sarkítva egy dohos pincében töltöttük életünk első két éjszakáját Izraelben. Az egyetlen klassz dolog benne egy Pink Floyd lemezborítók ihlette festmény volt. 

El is menekültünk onnan, és kisétáltunk a tengerhez, ami onnan csak pár perc gyaloglásra volt. Homokos a partja, és nagyon sokan töltötték odakint az idejüket. Néhányan be is merészkedtek fürdeni, másnap már inkább szörfösöket láttuk, harmadnap pedig siklóernyős deszkásokat. Ellentmondásos volt a látvány: előttünk a kék tenger, mögöttünk a sok toronyház. Láttunk pálmafákat és szél tépte Dávid-csillagos zászlókat. Egyszer Zoli túlzottan közel merészkedett a vízhez, majd nem tudott elé gyorsan visszakozni, így jól elázott a cipője és a zoknija. 

Gyümölcsöt akár a város közepén is szedhet az ember, Zoli is szedett mandarint egy helyi parkban. A helyi piacra is ellátogattunk (Carmel Market), ahol friss gyümölcsök és zöldségek, valamint fűszerek és péksütemények jelentették a fő választékot.

Rögtön az első napon szembesültem azzal a ténnyel, hogy Izrael milyen baromi drága ország. Az árak két-háromszorisai a hazaiaknak. Mivel utazni és megszállni mindenképp kellett, ezért az ennivalón spóroltunk leginkább. Gyakorlatilag végig éhes voltam, mert csak néhány péksüteménnyel és rágcsálnivalóval vészeltem át a napokat. 11 nap alatt négyszer ettem normális meleg kaját, egyszer sült krumplit, kétszer pizzát, és egyszer falafelt, és mindannyiszor fájt, hogy annyit fizetek érte, amennyiből az egész nagycsaládunk megvacsorázhatna itthon.

Mivel előző éjjel alig aludtunk, ezért aznap nagyon korán tértünk nyugovóra a „pincénkben”, és vártuk a másnapot, amikor is Jaffába (vagy Fanta? J ) készültünk.

2020. január